A kocsmában ismertem meg. Ebben. Megtudtam tőle, hogy a felesége néhány éve meghalt, egyedül neveli fiukat, hogy a dohánygyárban dolgozik. Ő megtudta tőlem, hogy írogatok ezt-azt. (Mellékesen mondom, hogy később az ő felkérésére írtam – „Karcsi, mindegy, mit” – az Adam Bahdaj: A fekete esernyő című „regényemet”, amit neki ajánlottam: „Tarai Miklósnak, a már-már barátnak, aki lehetővé tette, hogy megtaláljam múltam elveszettnek hitt darabjait”.) Ami kétségkívül a legszorosabb barátságerősítési pont volt, zenei ízlésünk hasonlósága. (Nagyon belelkesedett, amikor látta, hogy a kocsmában tud beszélgetni a Colosseumról, a Yesről, a King Crimsonról, az After Cryingról, Emersonról – természetesen, Lake-ről és Palmerről is – stb.) Aztán elborult az ég fölötte: munkanélküliség, időszakos munkák. Nagy gondjában egyetlen vigaszító esemény történt: interneten megismerkedett Beával. Az ismeretség szerelemig tágult. Miatta, érte költözött a Dunántúlra. Két évig nem jelentkezett. Tegnapelőtt megjelent itt. (Örömkönnyek, meghívás és ennek visszautasítása – „Sok dolgom van! Csak beugrottam.” –)
Tegnap Beával együtt jöttek be. Odahívtak minket az asztalukhoz, Miklós kért egy kört. Én Beával beszélgettem, aki elmondta, nem ok nélküli a látogatásuk, temetésre jöttek, Miklós édesapja halt meg. A részvétnyilvánítást megköszönték, de Miklós megjegyezte, hogy a halál megváltás volt már az öreg számára. A beálló csendet én törtem meg: „Tudjátok, az a kábé két év, ami nélkületek telt el, számomra évezredeknek tűnik, ez a néhány perc viszont olyan, mintha egy órája mentetek volna el!” Bea megsimogatta a karomat. „Ez a barátság, Karcsikám!”

1. Gergely Tamás:
   2011. szeptember 15. 12:18

   Tökéletes! És ez így megtörtént?

2. Cseke Gábor:
   2011. szeptember 15. 12:52

   Mint minden az életben és… az irodalomban!

3. Molnár Beáta:
   2014. május 31. 20:19

   Erre az írásra most találtam rá. Véletlenül. Véletlenül?
   Sírok. Szóltam a páromnak. Meghatódott nagyon.
   Ölelünk, Karcsi. Nagy szeretettel.