HUSZONHARMADIK fejezet,
amelyben megismerkedünk a yetikkel

Mögöttünk ég a szelektív hulladék, fölöttünk lebeg a helikopter, a rendőri erők teljesen körbekerítették kis csapatunkat. Ember innen nem menekülhet. Meg is fordult a fejemben, hogy a missziónknak vége ezennel. Elfogy a lőszerünk, utánpótlásra nem számíthatunk. Hacsak Tuskó titkosszolgai kapcsolatai ki nem menekítenek innen valahogy… Elképzelhetetlen. Az emberiség jobbik fele vette fel a harcot ellenünk, a média közvetít, árad felénk a gyűlölet, amiben eggyé kovácsolódott minden becsületes ember. Ők vannak többen, a látszat szerint, meg nem is alkalmas a pillanat a moralizálásra. A Föld szemete vagyunk, amit el kell takarítani. Mindenki ellenünk.

És akkor megnyílt a föld alattunk. Csak lecsúsztunk, mint egy csúszdán, és a nyílás becsukódott mögöttünk. Elképzelem a rendőrök elképedt ábrázatát, ahogy megközelítik kibiztosított fegyverekkel azt a kis területet, ahonnan még az előbb derekas golyózápor zúdult rájuk.

Mi pedig egy szűk folyosóban futva követtünk egy szőrös, teljesen meztelen emberi alakot. Időnként megálltunk, a vadember odatapasztotta a fülét a falhoz, vakkantott valamit Piszkos Frednek, és intett, futás tovább. Furcsa, morajló hangokat hallottunk fentről mintha, a város zaja gyanánt, amíg el nem nyomta hangosodó zihálásunk. Sokat, sokáig futottunk. Nem is értettem, a Piszkos meg a Wágner hogyan bírják.

Végre megállhattunk. Egy lapos, hosszú terembe érkeztünk, itt is félhomály, szinte sötétség. Körénk gyülekeztek apró, nagyfejű, szőrös emberkék. Lehettek vagy másfél méter magasak, mint megöregedett fejű gyerekek, úgy néztek ki. Vakogtak valami állati-emberi nyelven, simogattak bennünket, és tele voltak jóindulatú szeretettel. Ekkor tudtam meg, hogy megmentőnk Tarzan, a vadember, ennek a földalatti népnek a vezére.

Tudott angolul, hibásan, de érthetően kifejezte magát, mint aki évek óta nem beszéli ezt a nyelvet. Szívesebben beszélt Piszkossal valami mekegő idiómát, a koszos meg fordított. Meg is kérdeztem az öreget, hogy ez milyen nyelv, és miért nem úgy dumálnak, hogy mindenki megértse. Piszok nem sokat foglalkozott velem, még mindig meleg volt a helyzet, nem tudhattuk, nincsenek-e nyomunkban az üldözők. De annyit odavetett nagyképűen, hogy ez a hungry nyelv, és ezen Tarzannal együtt mindketten sokkal árnyaltabban és pontosabban ki tudják fejezni magukat. Az enciklopédiám nem sokat tud a hungry nyelvről, állítólag volt valaha egy ilyen nép (az éhesek népe?), akik rég kihaltak (nem is csoda, ha éheztek!). Indiánféle nép volt, valamikor ők népesítették be a Nagy Síkságot, bölényre vadásztak, sámánok vezették őket, vezérük fehér lovon járt, és szent hegyük a Harghita. Na, nem sok.

A New York-i yetik földalatti labirintusában voltunk. Szóval nem csak legenda a létezésük! Máris feltámadt bennem a tudományos érdeklődés. Egykor teljes csatornahálózat húzódott a város alatt, és bár sok járat beomlott, sokat betömedékeltek, azért rengeteg csatorna megmaradt, és itt, a civilizációnk ősi fővárosában, mondhatnánk, a kultúránk talpa alatt él egy nép a maga ősiségében, erkölcseivel, szokásaival, érintetlenül, vadul. Érthetetlen, és mégis valóság. Több dolgok vannak földön és föld alatt, mintsem azt bölcselmünk elképzelni volna képes.

Tarzan két fejjel kimagaslik közülük, egyértelműen ő a vezér.

Gyors haditanácskozás után kész a tervünk. A föld alatt amennyire lehet, megközelítjük az örökös lakcímét (egy öreg hölgyről van szó), és ugyanezen az útvonalon kimenekítjük a városból. Hosszú gyalogolás várt ránk Tarzan vezetésével. Jól kiléptünk, nem volt vesztegetnivaló időnk.

Szemem lassan megszokta a félhomályt, haladás közben azért jól körül tudtam nézni, és a többiek is nagyon kíváncsiak voltak, így lassan összeállt a kép a yetik világáról.

Azt azért érzékeltem, hogy hol közelebb voltunk a felszínhez, ilyenkor Tarzannak minden érzékszerve szinte kihegyesedett, és az apró emberkék elmaradtak mellőlünk, máskor egészen mélyen voltunk a föld alatt, és ilyenkor visszatértek mellénk a kísérők, akiknek igencsak loholniuk kellett, hogy lépést tudjanak tartani velünk. Egyik-másik vakogott valamennyit angolul primitív fogalmakkal, de szívesen és közlékenyen fordultak felénk.

Csodáltam ezeket a civilizáció fertőjétől érintetlen vadembereket, akiknek nincs szükségük ruhára, technikai eszközökre, védőfelszerelésre, pénzre, vagyonra, semmi olyasmire, ami nélkül mi már életben sem tudnánk maradni. Gombát termelnek a sötét járatokban, és nincs szükségük fegyverekre, védelmi berendezésekre, egyetlen eszközük a rejtőzködés, az alkalmazkodás képessége. A hatóságok bizonyára tudnak róluk, éppen úgy, mint a kiirthatatlan patkányokról, akikkel békében megosztoznak a földalatti világon. A patkányirtási akciók jelentik a legnagyobb veszélyt, valamiért őket is ki akarják irtani a rágcsálókkal együtt, és elszánt dühvel. Az egyenlőtlen harcban ők csak ösztöneikre, testi erejükre és találékonyságukra vannak utalva. Most is azt érzik, hogy valahol fölöttünk érzékelők vannak bekapcsolva, amelyek jelzik érzékenyen a mi döngő lépteinket, nem tudunk olyan hangtalanul suhanni, mint ők, és ilyenkor, amikor a mozgásérzékelők bekapcsolnak, akkor jön a gáz, ami egykettőre elárasztja a magasabban fekvő járatokat. A lentebbiekbe nem jut el, olyan járatokat fúrtak, hogy kiszellőződik, mire odaérne. Ezért ők meg sem közelítik, óvatosságból, a felszín-közeli alagutakat. Nekünk nincs vesztegetnivaló időnk. Tarzan kifinomult érzékszerveivel meghallja, megszimatolja, megérzi időben a veszélyt. Csak ebben bízhatunk.

Tarzan nem közülük való. Szülei még apró csecsemőként néhány percre otthagyták egy bevásárlóközpont parkolójában, amikor földrengés rázta meg a várost, a babakocsi elindult a lejtőn, és bezuhant egy csatornanyílásba. Szülei meghaltak egy rájuk omló fal alatt, és senki nem kereste őt. Így a yetik nevelték fel. Bár később páratlan intelligenciájával elsajátította a mi kultúránkat is. A világsajtót bejárta a története, amikor tizennyolc évesen előkerült. Akkor példátlan gyorsasággal le tudta vetni vademberi tulajdonságait, be tudott illeszkedni a társadalomba, de eredendő jóságát és naivságát megőrizve gyakran vált gúny és nevetség tárgyává. Az élclapok és televíziós kabarék típusfigurájává vált a vadember, aki megijed egy elinduló mosógéptől, és megköszöni a postás automatának a levél kézbesítését… És tudatos választással, érett megfontolással, néhány év tapasztalata után visszatért az ő népéhez. Ezzel a yetik történetében új fejezet kezdődött. Tarzan nagyon jól elsajátította a mi kétszínű aljasságunk és hazugságaink természetét, fölmérte közösségünk mozgató rugóit (irigység, féltékenység, agresszió), és aktív védelmi rendszerrel vette körül népét.

A yetik maguk is megoszlanak saját eredetüket illetően. Egyik részük úgy tartja, hogy egy távoli bolygóról érkeztek, menekültek, elromlott a hajójuk, és kényszerűen berendezkedtek itt, amíg megtalálják őket, más tagjaik úgy vélik, hogy az emberi evolúció egyik ágát képviselik, amely alulmaradt a fajok között zajló túlélőversenyben, de nem halt ki, mint a tudósok vélik.

Tarzan hirtelen megmerevedett, mint egy élő szobor. Egy nyíláshoz tuszkolt bennünket, amin hirtelen lecsusszantunk vagy öt métert, és a szorgalmas kék szőrzetű emberkék már tömték is be a lejáratot mögöttünk, ahogy leértünk. Akkor már mi is hallottuk a sziszegő hangot, ahogy a gáz nagy nyomással besüvít a járatba, amit másodpercekkel előbb hagytunk el. Tarzan nélkül már rég elpusztultunk volna. Hálásan megszorítjuk a kezét, ismeri a szokást, ő is megrázza férfias szorítással a miénket, de nem érti, miért pont most. Az ő tudása szerint ezt találkozáskor és búcsúzáskor szokás művelni. Piszkos vakog valamit, nincs idő, menni kell tovább.

Be vagyunk mérve, követik minden mozdulásunkat, hatalmas veszélyt hoztunk a yetik egyszerű népére. Tarzant ez nem zavarja. Hibátlan érzékkel odaáll a jók mellé, és attól kezdve nem mérlegel, nem latolgat.

Mi pedig azt sem tudjuk, hogy a maffia üldöz a felszínen minket, vagy a rendvédelmi hivatalos szervek. Egyre megy. Könyörtelenek, és nem válogatnak az eszközökben. Megyünk előre, követjük Tarzant, aki hibátlanul tájékozódik. Váratlanul beomlik előttünk az alagút. Tarzan föltép oldalt egy vasajtót, és hatalmas fényárba lépünk, a New Yorki metró egyik állomásán bukkantunk ki a szerelőjáratból. Gyanúsan kihalt az állomás, sehol egy lélek. Az állomáson vesztegel egy üres szerelvény, legalább ötven kamera szegeződik ránk.

Besétáltunk a csapdába. Halljuk is, ahogy döndülnek az automatikus vasajtók, hermetikusan lezáródik az állomás, tízméterenként kifordul egy csempe a burkolatból, és előbukkan a fúvócső, amelyből kiáramlik mindjárt a halálos gáz. Még a terroristaveszély éveiben alakítottak át minden állomást, repülőteret, közösségi intézményt erre a biztonságcsapda elnevezésű rendszerre. Elfoglalhatnak bármit a terrorista csoportok, túszul ejthetnek bármennyi embert, az automatika beindul, kábító gázzal elárasztja a teljes teret, és nincs az a gázmaszk, amelyik ezt a titkos összetételű gázt ki tudná szűrni a levegőből. Lélegezni kell, annyit senki nem tud bepalackozni, amennyivel napokig kibírná. Nincs kétségünk afelől, hogy most nem kábító gáz fogja elárasztani az állomást.

Nekünk annyi!

Fönn, két emelet magasságban, az irányítókalitkában kinyílik az ablak, Lennon áll ott, teátrálisan hálóingbe van öltözve (vagy Jézust idéző hosszú köntösbe), rajta a világ szeme, ezért beleüvölti a kamerákba: Ne háborúzz, szeretkezz! És még meg is mutatja egy emelő mozdulattal azt a szerszámot, amire eszközként gondol a kitűzött antimilitáns és békés cél irányában.

Azután mutatja, hogy mindenki fogja be az orrát, ne lélegezzen, és futva rohanjon a szerelvényhez. Nyílnak a metrókocsik, azután záródnak mögöttünk. Lassan megfulladunk, ha nem vehetünk azonnal levegőt. Megszólal a hangszóró a fejünk felett: Üdvözöljük kedves utasainkat. Vigyázzanak, az ajtók záródnak. Az ajtók záródása után nyugodtan vegyenek mély lélegzetet, a kocsik saját levegőztető rendszerrel rendelkeznek. Ez megint Lennon! Már a vezetőfülkében van. Megmanipulálta az irányító rendszert.

És a földalatti vonat maximális sebességgel visz bennünket célunk irányába!

Hiába, a csapatmunka és az összefogás csodákat tud művelni, ha nem adjuk fel a reményt.

Következik a HUSZONNEGYEDIK fejezet
Néhány rövid menet

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ