(Levelek New Yorkból)

Sohasem felejtem el, hogy amikor kedvenc drappcicám, Saffranek egyik évekkel ezelőtti röpke New York-i tartózkodásom idején meglépett drága nagyanyám gondviseléséből, hogy soha többé ne találkozzunk vele aztán. Akkor mondta tanult barátom, hogy Saffranek nem hülye – és ezt én is aláírom minden további nélkül – és a drappcica minden valószínűség szerint New Yorkban barangol, illetve manhattani kocsmákban mászkál utánam, s h amár ott van, akkor partizik is.

New York Times illusztráció, a képen Willow, az elkóborolt cica

Titokban mindig reménykedtem, hogy barátom igazat beszélt, és kijöttem keresgetni Saffraneket. És közben marcangolt a kíváncsiság: ugyanbiza miért jönne egy macska pont New Yorkba? A Pincérfrakk utcai cicák jutottak eszembe, amikor hajnalonta munkába menet a 76. utcában rendszeresen összefutottam Saffranek haverjaival. Ők lettek számomra a Hetvenhatodik-uccai-cicák, így, ahogyan mondom, két c-vel. Mekkora élet van ott, te jó ég! Mondjuk, a Jackson Heights mindig is nagy bulizós környék volt, s hajnalonta nem ritka, hogy az ember utcalányokba, travesztitákba, hullákba vagy macskákba botlik. És tényleg: mekkora élet van ott! Egyrészt a havi lomtalanításkor kirakott cuccok, mint a macsekok randalírozásának legfőbb helyszínei, na és a szemetszsákok szerdán és pénteken virradóra… Ott még mi lakmározások folynak. De a dorbézolás kiterjed a kerítésekre, a háztetőkre, sőt a pincehelyiségeket is előszeretettel látogatják ezek a hetvenhatodik-uccai-cicák. Persze, nappal nem mindenikük alszik, van, akinek dolgoznia is kell. Az indiai szatócsboltban legalább hárman vannak alkalmazásban, munkaköri leírásaik alapján az élelmiszeres polcok között kellene járőrözniük, de legtöbbször a függönyökön elnyúlva, kényelmesen nyújtózva kapom őket, amint az élet nagy dolgain merengenek. A múltkor éppen egyikükkel paroláztam, amikor a tanszerpolcok mögül elősietett egy másik Hetvenhatodik-uccai-cica és rámförmedt, minek tartom fel a másikat, semmi keresnivalója nincs a fügönnyök közt, a férgek még felbátorodnak és lerohanják a mogyoróstandot. Odébb is álltam. A macskák veszélyesek bírnak ám, lenni, jobb nem ujjat húzni velük…

Mindez onnan jutott most eszembe, hogy második napja címlap- és szalagcímsztori a cica, amelyik öt évvel ezelőtt kóborolt el az 1600 mérföldnyire húzódó Colorado állambeli kisvárosból, és fél évtized múltán New Yorkban kötött ki. Willowt – ez a becsületes neve – a City legpartizósabb környékén, a bohém Village-ben találták meg sertepertélni. Nyilvánvaló, hogy Willow szereti New Yorkot, és ez a fontos belső kényszer hozta őt ide – azt csak ő tudja, hogyan, s minden bizonnyal meg is őrzi magának a titkot. És ki nem szereti a Nagy Almát? Hogy ne lehetne szeretni ezt a helyet, ahol második napja Willow a legfontosabb téma. Félretéve választási kampány, krízisgazdálkodás, egészségügyi reform, World Trade Center évforduló és építkezés… és hozza a New York Times, és megszólal az ügyben Mister Bloomi, azaz Bloomberger polgármester úr is, hogy „Naná, íme mégegy bizonyíték, hogy mindenki titokban vagy vállaltan szeretne ideig-óráig New Yorkban élni. Ez a macska sem tett egyebet, csak kilenc életének egyikét a Nagy Almára szánta”
Nagyon örültem Willownak. Nem, mintha nem lenne elég macska ezen kívül is a városban. De most nem ezekről a gengcicákról van szó. Egy macska, aki ezt az áldozatot meghozza, hogy elzarándokoljon New Yorkba, minden kétséget kizáróan tudja, mit csinál. Pedig ugye, itt a cicák igen nagy veszélynek vannak kitéve, tekintve a mind szürnyűbb arányban elharapódzott kínai népség számát. Márpedig ezek mindent megesznek, ami útjukba kerül. Meg aztán az olaszok… És különben is. Legyen ez a cica ma itt nálam is a nap hőse!

New York, 2011. szeptember 17.