Ha többet s jobban olvasok, valószínű, hogy hamarabb fölfedezem Makay Idát. Így csak most, nyári holtában figyeltem föl erre a csöndesen távozott, nyugatos asszonyköltőre, nyugalmazott tanárnőre, aki finoman érzékeny verseivel a magyar lírát gazdagította.

Persze, utólag könnyű felfejteni életének-életművének fonalát. A költői következetességet, amihez mindvégig hű maradt. A nem sokat, de magas hőfokon elve sose hagyta el. Pedig az átlagnál is szerényebb volt, visszahúzódó. Mondják, hogy igazi költő legyen szilaj, rámenős, öntudatos. Szerintem ez nem receptszerűen működik. Mindenki azzal s azáltal lesz költő, ami legjobb énjéből felszínre hozza a líra gyöngyszemeit. Ha kell, hát éppen rejtőzködve is…

„Ideje volna abbahagyni már.
Mit bámultok, hiszen semmi se kell.
Se könny, se szó, se öv, se szalmaszál.
Csak annyi még, hogy forduljatok el.”

Így összegezett az ezredforduló tájékán, már akkor búcsúzkodott, de csak most távozott halkan. Parti Nagy Lajos búcsúztató verssorai úgy érték utól, hogy felgyújtották bennem a megismerés vágyát:

„nyári halál költő halála
nagybőröndökkel hintázott a halálig
nem volt költőbb költő nála
költő az önparódiáig”

Ki lehet Makay Ida? – kapkodtam a fejem, mint aki nagyon elmulasztott valamit, aztán verseiig jutván, megnyugodtam: ennyi költészet bizton fennmarad.

Makay Ida (1933-2011)

AZ A RÉT

Szikrázó gyerekkori rét!
Kék lepke villog fölötte.
Már soha többet az a kék!
Az ég üvegje összetörve.
Emlék kékje: vakító nyárég!
Aranykor, alvó öntudatlan.
Szívben fénylő holdmessze tájék.
Azúr lepke boldog magasban!
Ha csak egyszer egy rebbenésig!
Ha nemcsak a versbe, a szóba…
Ha csak egyszer még az a rét.
Ha egyszer még az az óra!

A SZÍNEZÜST HALÁLIG

Ezüstös nyírfalomb fölött
bronz pillangó cikázik.
Arannyá lobbant alkonyat
kísér el hazáig.
A nehéz aranytűz mögött
a nyír ezüstje játszik,
és amikorra este lesz,
ellátni már a fák között
a színezüst halálig.

RIMBAUD HAJÓJÁN

Útra kelek majd Rimbaud hajóján.
Haláltánc nyár lesz, utolsó nyaram,
elmerülnek a multak, a bóják.
A részeg hajó imbolyog, s ragad
titkok felé. Zöldhomályú mélyek
ölelnek át és parázsló egek.
Habzsoljuk a habzó messzeséget,
a Dél Keresztje ég a csönd felett.
A kikötőktől messze ringunk, messze.
Süllyedt kincsei visszfényét reánk
ragyogja halotti ékül a tenger.
És beringunk a gyászsötét öbölbe,
hol legnémább az égmély óceán.

Köszönet ms-nek, a Memory Green / Emlékvirágzás blog nagyszerű tulajdonosának, aki önkéntelenül rávezetett e nyáron-holt költő valódiságára. (csg)

1. Somorčík Sz. Rozália:
   2011. szeptember 19. 06:51

   Milyen tiszta versek. Köszönet.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ