(Epizódok a Siklósi Szandzsák történetéből)

V.

Bíróválasztás Lakon

A török katonák már estére körülvették a falut, elállták a kivezető utakat, a kertek alatt is járőrözött néhány. A falubelieknek nehéz éjszakájuk volt, a kutyák megállás nélkül vonítottak, sötét árnyékok ólálkodtak a házak között, tudták róluk, hogy nem kérdeznek, lőnek minden moccanásra. A bíróválasztásra rendelték ide a katonákat, de ki tudhatja, mennyire fegyelmezi őket a parancs, nem támad-e kedve valamelyiknek szórakozni egy kicsit, asszonyt kóstolni, bort követelni, netán megmelegedni egy zsuppfödél lángjainál az októberi éjszakában. Rettegve fülelte vackán mindegyikük az éjszaka hangjait, ahol eltöprenghetett a bíróválasztás kimenetelén.

Lak — úgy mint a többi Dráva-menti falu a környéken — ormányra, az árterület egy kiemelkedő szigetére, dombjára épült. A tavaszi áradások a szélső házakig fölhúzódtak, a nyár közepéig csak csónakon volt megközelíthető a falu, hosszú, aszályos nyarak végén pedig nyílegyenes ösvények porzottak a zörgő nád és sás között. Ősi szabadságban élt itt a faluközösség, halásztak, gyűjtögettek, elfogadták a természettől azt, amire szükségük volt, nem vetettek és nem arattak, elzártságuk megóvta őket a jobbágysortól… Amikor a múltban egyszer-egyszer mégis fölfedezte őket a világi hatalom, s rájuk küldte hivatalait vagy adószedőit, akkor fölszedték házaikat, és áttelepültek egy még rejtettebb ormányra. Igénytelen nép volt, élelmét és lakását megadta a víz, ruházatát és eszközeit cserekereskedelemmel szerezte be. A szabadság ára az elzártság volt, de ezt nem bánták, mivel mást nem is ismertek. Dzsebes bég megjelenésével változott nagyot a világ, portyázói felfedezték a falut, adót vetettek ki a közösségre, és magas őrtornyot ácsoltak a nádas fölé, ahonnan őrszem figyelte a nép minden mozdulatát. Nem volt mód menekülni, és adót sem tudtak fizetni. A defterdár megjelent szeptemberben, hosszú tekercs papírral kezében, fölrótta minden családfő nevét, néhány nappal később megérkezett az adószedő, szekérre rakatott vagy tíz kosár szárított halat, de a fejpénzt, a családfőnként kivetett egy aranyat nem tudta behajtani. A közösség vezetőjét, a választott bírót ötven botütésre ítélte, az öregember volt, s belehalt a rá kiszámolt büntetésbe. Most bírót kell választani, aki majd tavasszal odaáll az adószedő elé, és ismét csak kijelenti a közösség nevében, hogy pénzük nincs, történjen, aminek történnie kell. Rövid egy év alatt már két bírót áldozott fel a falu, öregeket választottak, akik tudhatták, mi lesz a sorsuk.

Napkeltével megindultak a katonák, korbács suhogott markukban, viskóról-viskóra haladva mindenkit kihajtottak a falu közepére, a térre. Évszázados, hatalmas tölgy állott itt magányosan, ennek sátra alatt gyűlt össze a falu népe a közösség eseményeire. Most álltak egy csomóban az emberek, külön az asszonyok a gyermekekkel. Hűvös a hajnal, a fű harmatos, vászonruhájukat átjárja a hajnali szél, emelgetik fázó mezítlábukat, nézik maguk előtt a földet.

– Megválasztani bíró! Gyerünk, gyerünk! — suhogtatja korbácsát a katona, és mint a marhapásztor, nem válogatva, oda-odasóz a szélén állóknak. A férfiak összetorlódnak, suttogva, pusmogva megindul köztük a szó. „Az öregekből kell választani!” „Kit lökjünk oda nekik?” „Ez nem bíróválasztás, hanem ítélkezés!” „Ki vállalná önként?” Az öreg Jaksa görcsös botra támaszkodik, minden ízében reszket, fölemeli a kezét. Nem szól, de mindenki számára egyértelmű, hogy a bíróságra jelentkezik. Önként.

– Maga?! — támad neki az unokája. — Hiszen csak hálni jár magába a lélek! Fullad meg éjszakánként! És ha a holnapot sem éri meg?

– Fiatalság! — torkollja le egy nagybajszú. – Így a jó! A török a bírón áll bosszút. Kitölti a haragját. Ha meghal, újat választunk! Ez az élet rendje. Az öregek elmennek, a maradék él! Túljárunk a török eszén!

– Nem bolond a török! — szólt az ifjú Jaksa. – Maguk azt hiszik, azzal meg van fizetve az adó, hogy félévente agyonveretnek egy öregembert? Nem így van! Az adószedő számontartja a tartozásunkat. Minden évben hozzáírja az előzőhöz, és addig jön a nyakunkra, amíg pénzt nem lát! És ha egyszer úgy gondolja, hogy innen nem lát pénzt, akkor láncra fűzi a falut, és elhajtja a piacra!

– A falu élni akar — mondta az öreg Jaksa, és az emberek bólogattak —, ha csak hónapokat nyerünk, addig történhet valami, változhatnak a környülállások… És az öreg ember amúgyis haszontalan…

– Úgy van, úgy van! — mondogatták sokan, némiképp fölszabadulva a lelki teher alól, mert ők is így gondolták, de azt is érezték, hogy mégiscsak a halálos ítélet mondatik itt ki, és mennyivel egyszerűbb a dolog, ha valaki önként vállalja az áldozatot.

– Maguk nem látnak ki a falujukból! — ragadta el az indulat az ifjú vitatkozót. – Kendtek azt hiszik, úgy lesz a világ, mint egykor volt! Kivárjuk az alkalmat, és az egész falu eltűnik a nádban. Ez már nem megy! Nagy a falu, sok az ember, sok a gyerek, nem férünk el máshol! Csak szétszéledni lehet! Azt meg nem akarunk! Nem látják a többi falvakat?! Cunt, Szaporcát, Hidát, Vejtit?! Ott mit csinálnak az emberek? Kifizetik a harácsot! Hogyan csinálják?! Maguk meg befogják a fülüket, becsukják a szemüket, és okosnak gondolják magukat, mint aki túljár a török eszén! Közben a falu halálán munkálnak!

Az öreg Böbék, aki korban a bírójelölt után következett, ezt már nem hagyhatta annyiban.

– Mióta tanítja a csíkos vadmalac bölcsességre az agyaras véneket?! A tapasztalás és a bölcsesség mondta meg mindig , hogy mi a jó a falunak, és ez a kettő az öregeké. A fiatalok csak figyeljenek és tanuljanak, hogy öregségükre ne legyenek rosszabbak, mint a mostaniak! Mindig is öregembert, tapasztaltat választottunk bírónak, ősidők óta. Nem azért, mert hamarabb meghal, mint a többi, hanem mert többet tapasztalt.

A bírójelölt unokája csak keserűen felkacagott, ekkora rövidlátásra már nem tudott érvekkel felelni, különösen azért, mert a férfiak mindegyike Böbékkel értett egyet. „Adót fizetni nem tudunk! Elmenekülni nem lehet! A töröknek mindegy, hogy ki a bíró! A bíróság tisztesség! Válasszuk az öreg Jaksát! Jaksa tárgyalni fog a törökökkel! Ért a nyelvükön.” És már támogatták is a reszketeg öregembert a török tiszt elé, hogy ő lesz az, őt gondolták bírónak. A török csak legyintett egyet a korbácsával az öreg nyakára-vállára, aki erre úgy esett össze, mint akit letaglóztak.

– Öreg nem kell. Nem jó! — mondta a török, s kegyesen megengedte, hogy az asszonyok elvonszolják onnan az öreg összezuhant testét.

Böbék kihúzta magát, beletúrt gyér hajába, és azt mondta:

– Én következem!

– Akar maga is egyet a korbáccsal? — kérdezte az ifjú Jaksa.

– Én nem vagyok olyan öreg, mint a nagyapád, az egészségem is megvan… Engem talán elfogadna a török.

– Álljon félre, bátyám! — szóltak többen is. – Átlátott a török a szitán! Mást kell kitalálni! Erős ember kell a falunak! Aki élni akar, azzal szolgálni! Meghalni mindenki tud!

Öreg Jaksa is föleszmélt, nem is a korbácsütés verte le, hanem az öregség meg az ijedelem. Tisztuló öntudattal figyelte a férfiak tétovaságát.

– Legyen a Jaksa-gyerek! – mondta egy hang óvatosan. – Ha már akkora szája van!

– Még gyerek! Suhanc! — vélte egy másik. – Hogy nézne ki, ha meglett, családos embereknek parancsolna!

Megbolydult a nép. A bölcsnek hitt túlélési terv dugába dőltével mintha a világ hagyományos rendje borult volna föl. Öreget nem választhat a falu, mert nem engedi a török, de a hagyomány azt mondja, hogy mindenkor a legtapasztaltabbnak, a legbölcsebbnek a kezében van a legjobb helyen a közösség sorsa. Mert a választott első ember, a bíró hatalom. Szava törvény, akarata parancsolat. A falu a zavarodottság jeleit mutatta. „Ki vállalná?” — kérdezte egy hang az embersűrűből, de senkinek nem akaródzott jelentkezni. Kinek a családja nagy, kinek a tehetsége kevés, kinek a respektusa kicsi, és mindenkinek váratlan, készületlen a helyzet.

Balassi Bálint: Jelentem versben mesémet & Siralmas nékem idegen földen / Musica Historica

Az öreg Jaksa ezt az unokáját szerette a legjobban. Neki csak lányai voltak, s a későn érkezett fiú az öregembert második gyermekkorral ajándékozta meg. A gyermek fogékony volt és ügyes, a homályba vesző ősök minden tudományát és tapasztalatát hamar eltanulta az öregtől. Fatörzsből vájt csónakjukon tavasztól őszig a vízen voltak, messzire elkalandoztak a folyón, várakat és városokat láttak, idegen beszédű földeken kötöttek ki, arannyal borított tornyokat csodáltak, és számlálhatatlan nagyságú török sereget szemléltek vonulni a hadi úton. Sihederkorára világot látott ember lett az ifjú Jaksából. A víz, mint az országút, elvisz mindenhová, mondta az öreg, de enni is ád. Az utóbbi évben hirtelen fogyott meg az öreg ereje, beteges lett, héthosszat ki sem mozdult kunyhójából. Unokája, akire a névhagyományozás szokatlan módon a nagyapja nevét ragasztotta, gondosan ápolta, ikrát hozott neki meg harcsamájat, gyógyító füveket.

Mormognak, forgolódnak tanácstalanul az emberek, a törökök türelme még tartós, de kezükben ott a korbács, oldalukon a kard, addig innen el nem mennek, míg a falu bírót nem választ, és ki tudja, mikor jön rájuk a mehetnék. Az asszonyokra is átterjed a nyugtalanság, a férfiak dörmögéséből áthallatszik hozzájuk egy-egy szó, mondat, izgatottan elsuttogják egymás között, sopánkodnak, bajt éreznek. Hirtelen egy éles női hang süvít a férfiak közé:

– Jaksát pedig nem engedem ! Az én fiam, anyja vagyok! Gyerek még!

– Nem némbörök választanak, hanem embörök! — közli fellebbezhetetlen bölcsességgel Böbék. – Mivé lenne a világ, ha asszonyok nyelve kormányozná! Mondd, Jaksa fiam, tudnál te bírója lenni ennek a falunak?

– Én igen! — vágta rá túl gyorsan a legény —, ha kendtek is úgy gondolják.

Így lett egyhangú választással az ifjú Jaksa Lak falu bírója. A török tiszt rábólintott, majd néhány nap múlva megjelent az adószedő, és elmagyarázta, mennyi adóval van elmaradva a község, és milyen határidővel kell elkezdeni a tartozások rendezését. Az ifjú tekintély ekkor esett kétségbe.

Következik:

VI.
A szabadítás

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ