HUSZONHATODIK fejezet
Az ember küzd és bízva bízik

Anyának érzem, oh, Jimmy, magam!

Ezt hallom a kis fülre szerelt telefonomban, aminek elérhetőségét csak a legbensőbb kör ismerheti. Mélyen a föld alatt, ahol a legritkább esetben van térerő. Letícia, a szépséges Letícia hangja búgott bele a hallószervembe.

És, hihetetlen! Egyből elhagyott az összes irodalmi és önkifejezési fegyvertényem, pedig egyébként bőven el vagyok látva ezekkel. Álltam ott, mint egy szerelmes költő, aki nem talál hasonlatot a holdra. Tátogtam, és nem jött hang a torkomba, gondolat az agyamra, ihlet a múzsai vénámra. Ezt soha nem hittem volna magamról. Pedig a női hang – gyermekem szépséges anyja! – kihasználva a kommunikációmban beállott sokkhatás következtében kialakult üzemzavaros állapotot, folyamatosan csacsogott. Hogy valamilyen gyógyszerallergia következtében, ő nem tehet róla, és konzultált orvossal, és nem tehet mást, ne fogjuk fel tragikusan, meg fogja szülni a babát.

Végre meg tudtam szólalni:

Még hogy tragikusan! Életem legboldogabb pillanata! – de ezt is nyökögve, dadogva, alig érthetően. Ilyen még nem történt velem.

Egyszerre akartam több gondolatot kimondani, meg rögtön vissza is szívni, és mondani egy másikat, ami még a kimondás előtt ki nem mondhatónak ítéltetett. Eddig csak irodalmi és festészeti műalkotásokon találkoztam ennek az érzésnek a plasztikus megfestésével, de, állíthatom, a közelében se jár a valóságnak, amit az elődök ebben a témában összehoztak. Rám vár a feladat. Amikor egy férfi megbizonyosodik arról, hogy férfi. Apa lesz. Nincs ehhez fogható. Hogy most akkor meg kell írnom azt a világhírű bestsellert, hogy amikor kimondja majd a nevét a gyermek, akkor mindenki azonnal tudja, hogy kinek a leszármazottja. Meg mindenekelőtt az anyagi biztonságot meg kell teremteni, hogy meglegyen mindene az anyukának meg a kicsinek, (még az sem zavar, hogy az ötödik hogy-ot írom egy bekezdésen belül!), és föl kell venni a kapcsolatot a tajvani freaktorgyártókkal, és áthozni egy rakományt Európába, azután rögtön jó útra térni, mégsem lehet körözés tárgya vagy börtön tölteléke egy gyermek apja. A szülői példa az első és a meghatározó. Tehát a szülés előtt ezt még le kell zavarni. Ezt mind el akartam mondani, de rögtön le is tiltotta belső cenzúra, mert ez magánügy, egy férfi nem ilyen fecsegős, elmondós. Meg azt is ki akartam fejezni, hogy el van felejtve az a kis malőr, amikor a médiában bohócot csinált belőlem, de hát ez is megakadt a nyelvem hegyén, mert ha tényleg azt akarom kifejezni, hogy el van felejtve, akkor nem beszélhetek róla.

A közös élet eltervezése is szóba jöhetett volna, de miért is avatnék bele egy ártatlan gyönge nőt abba, hogy egyszer még meg kell kerülnöm a törvényt, hogy végleg jó útra térhessek. Mert ha valami gikszer támad, akkor jobb is, ha nem tud róla, ilyenkor nyomozók meg főügyészek faggatják ki a hozzátartozókat bűnrészességi fennforgás gyanújával…
Még nyökögtem valamit, és véget ért a beszélgetés. Azt mondanám, hogy madarat lehetett volna fogatni velem, ha nem lettünk volna a föld alatt, meg, ugye, madarak csak állatkertekben meg bio-parkokban vannak, és közel sem szabad menni hozzájuk.

Eluralkodik a diadalittas alkotói öröm. Hogy igazából nagyon szeretem Letíciát, és bár eddig nem voltam egy monogám típusnak nevezhető, már csak azon jár az eszem, hogy egy kisember sorsa összeköt bennünket, felelősség meg gondoskodás. Emberpár vagyunk. És a nőkből is a legjobbat hozza ki, ha gyermekük születik. Ebben biztos vagyok. Mellékes az, hogy akartuk-e, vagy csak egy szép pásztorórát egymástól. Nevezhetjük véletlennek vagy sorsnak, Istennek vagy gondviselésnek, itt valami felsőbb hatalom beavatkozott, és azt mondta: Letícia és Jimmy, vége a gondtalan ifjúságotoknak, egy a sorsotok ezután, gondozni, ápolni, segíteni ezt a kis életet, ami most rátok bízatott. Abban ugyan nem vagyok egészen biztos, hogy Letícia is pontosan ugyanígy gondolkodik…

Mert amit velem tett, amikor összepaktált a médiával, azok után, amiről egy magára adó férfiember nem beszél, vagy mélyen hallgat, az megkérdőjelezi az én jövőbe mutató terveimet.

A Senki Alfonz is luxuskurvának nevezte az illető hölgyet, amit én kikértem magamnak, de mégiscsak betette a bogarat a fülembe, hogy akkor mi is itt a helyzet.

Mert az addig rendben van, hogy előttem nem volt ő apáca, én sem voltam egy szerzetes. A múlt elmúlt.

A világirodalom rengeteg elbeszélést ismer tiszta lelkű, ám rossz útra tévedt leányokról, akiket a társadalom farkastörvénye kényszerített bűnös ösvényekre, és ettől ők belül makulátlanok tudnak maradni.

A művészet mindig az erkölcsi kérdéseket feszegeti: ami kívülről mocskosnak látszik, az belül patyolat is lehet. És a társadalom elismert, magas pozíciót elfoglaló erkölcsi nagyságai sokszor romlottak, s csak álca rajtuk a tisztesség. Ebből nagyszerű novellát lehet írni.

Letícia mellett szól az, hogy felhívott, közölte velem a nagy újságot. Mintha azt mondta volna, a kettőnk ügyéről van szó, mi már összetartozunk.

Mégiscsak a legnagyobb dolog egy férfi életében, ha egy nő úgy dönt, az ő kromozónáit részesíti előnyben, azoknak ad esélyt a túlélésre.

Igenis, tekinthetem ezt az életemben beállt fordulatnak, amely ráterel engem a helyes irányra, és művészi szinten is megújulást, kiteljesedést ígér. Mintha eddig egy szakadék szélén sétáltam volna, ahol bármikor lehúzhat a mélység, és ennek még a tudatában sem voltam, csak éltem bele a vakvilágba, és most megnyílott volna előttem a helyes útkereszteződés, ahol rendes útra térhetek.

Mindenki a maga életének útvonaltervezője, de fel kell ismerni azokat a pillanatokat, amikor megváltoztathatod az életedet.

Határtalan boldogság töltötte be a lelkemet, pedig még nem is volt vége a napnak. Ez a nap tartogatott számomra, és csak számomra még egy meglepetésszerű eseményt, amely szintén a boldogság kategóriába sorolható.

De ennek szánjunk egy újabb fejezetet!

Következik a HUSZONHETEDIK fejezet
Élet a föld alatt

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ