Beszélgetés a szerzővel * Részletek a könyvből * Kritikai értékelés

– A szabadulóművész c. 1995-ben megjelent könyved szeptember 23-ától kezdve elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban (MEK). Értékelésed szerint e naplót és verseket tartalmazó kötet milyen helyet foglal el munkásságodban?

Minden bizonnyal ez az a munkám, amelyre a legkevésbé lehet csak mint „irodalmi műre” gondolni. Vagy ha más tud is, én nemigen. Így hát ez a könyv számomra több is, kevesebb is az irodalomnál. Az áttelepedés előzményeiről szólnak a Kolozsvári versek, az áttelepedésről A nagy E betű naplója, az áttelepedés utáni két-három évről a Budapesti versek sorai. A könyv mindhárom részében az életnek olyasféle rétegeiből szól az író, ahol nemigen lehet hosszasan tartózkodni. Akaratlanul is valami tragikus végkifejlet sejlik elő a könyv lapjain, bármennyire is egy ezzel éppen ellenkező várakozás jegyében íródik. S amit sejtünk, az be is következik: az utolsó lapon kiderül, hogy ezt a könyvet (ezt az életet, ezt az irodalmat) nem lehet folytatni. Valamivel el- és le kell számolni. S a harmadik részben meg is indul egyfajta visszaszámlálás, a huszonvalahány sorszámozott budapesti vers fordított sorrendben kap helyet a könyvben: nem eljutunk valahova, hanem visszajutunk az első budapesti versig. Oda, ahonnan kérdés, hová és hogyan tovább. Nálam ez az állapot aztán hét évet tartott. „Nagyregény” című válogatott verseskötetemben ezt az időszakot egy üres lap jelzi. A meg nem írott költemények emlékhelye.

– A MEK-be kerülés előtt alkalmad volt 16 év után ismét figyelmesen, a szerző mindenre odafigyelő szemével elolvasni könyved kéziratát. Milyen benyomással maradtál ma?

Meg kell mondjam őszintén, miután átolvastam a szöveget, néhány igen mély lélegzetet kellett vennem. Hiszen oldalról oldalra nemcsak azzal szembesültem, amit az előbb elmondottam, hanem azzal a szinte lapról-lapra felmerülő kérdéssel, hogy az azóta lejátszódott, illetve hát megélt mai történelem, magán- és közéleti értelemben, hitelesnek fogadhatja-e az én akkori, nagyon személyes látleletemet. Mondom ezt már csak azért is, mert akkor, még a könyv megjelenése előtt, amikor az egyik lapban hosszabb részlet jelent meg a készülő kötetből, az általam igen tisztelt és szeretett TGM írt nekem egy igen felháborodott levélkét, melyben kifogásolta, hogy mennyire nem valós képet nyújt könyvem a budapesti román nagykövetség előtt szervezett tüntetésükről, mondván, elbagatellizáltam annak jelentőségét. Szóval ennek a könyvnek, két évtized múltán, a TGM szemével nézve is hitelesnek kell lennie.

– A könyv kritikai fogadtatása jó, értő volt ugyan, de hamar a mindennapok érdektelenségébe fulladt. Volt-e ennek dacára valamiféle utóélete – alkalmazás, feldolgozás stb. – ennek az igen fontos műnek?

A MEK-en elérhető, általad szerkesztett kézirat végén olvasható a munkámról akkor megjelent két kritika is. Az egyiket Kőrössi P. József írta az ÉS-ben, a másikat Kedves Csaba a Hitelben. Ennél többről nem tudok. A lelőhelyeket azért jelöltem meg, hogy érzékeltessem, mi ebben számomra az érthetetlen. Nem az, hogy „csak” két kritika volt – hanem hogy az erdélyi magyar irodalom egyetlen egy írásban sem reflektált a könyvre. (Ugyanilyen értetlenséggel nyugtáztam az utóbbi években például Köntös-Szabó Zoltán Trianon gyermekei című erdélyi regényfolyamának agyonhallgatását.) Az én szabadulóművészem aztán megjelenése után két évvel nagyobb nyilvánosságot kapott azáltal, hogy Babiczky László rendezésében Bálint Márta, Marosvásárhelyről áttelepedett színművésznő visszafogottan is felfűtött „rádiószínházi” előadásában bemutatta a Magyar Rádió. Ez a világhálón ma is meghallgatható. Ám hogy „miként” is került oda, nem tudom.

– Ha a Káfé főnix olvasói dedikációt kérnének Tőled virtuális könyvedre, mit írnál belé nekik?

Egy mondatot a könyv 29. oldaláról. Így szól: „Délután kikerül az első eladott tárgy a lakásunkból: egy nagy tükör. Szinte jelképes a dolog: eddigi életünk felszámolása azzal kezdődik, hogy eltűnik az, amiben visszatükröződtünk.”

Kenéz Ferenc: A szabadulóművész
(Részletek)

A bohóc jön, letérdel…

A bohóc jön, letérdel.
Kezében ketyeg egy óra.
Pattanásig feszülő idegekkel
figyelünk a bohócra.
Tíz bohócra. Száz bohócra.
A védőhálót leszerelték.
Az oroszlánokat bevezették.
Aztán az artisták vére
lassan kikanyarog
az elnéptelenedett folyosókra.

Amikor mindig úgy…

Amikor mindig úgy
kell válogatni: az ocsúról
derüljön ki, hogy értékesebb.
Amikor mindig a búzát kell
lesöpörni az asztalról, s az
ocsút széthinteni a lélek felett.
Nem a búza számít, hanem
a „bizonyos méretű” szemek.
Ülünk a nagy-nagy asztalnál,
s a kupákban bármennyi bor
legyen, tudnotok kell: az ocsút
válogatjuk, kedves kesernyés-
jókedélyű barátaim, s a kezeink közül,
az ujjaink alól kihullanak, hullanak
lefelé a búzaszemek.
Hatalmas közraktárakban tárolják,
szellőztetik, vigyázzák az ocsút.
Egész pályaudvarok vannak, ahonnan
csak ocsút szállítanak.
S a búza mindenfele csak úgy
beletaposva a földbe. Meddig
lehet ezt csinálni, büntetlenül,
barátaim, kiknek mindegyikünknek
egy-egy madár a védőszentje?
A madár jól válogat.
Egyszer majd fölkap és kalimpálva
röpülhetünk egy másvilágra…

Ha mindenki csak trombitával léphetne…

Ha mindenki csak trombitával léphetne
ki az utcára, bárhova menne,
ha az utcán mindenki csak trombitával
járhatna-kelhetne, bizonyára
nagyon furcsa lenne. A világ
sok tekintetben bonyolultabb lenne.
Hiszen képzeljük csak el a trombitával
telitömött autóbuszokat, vonatokat.
Persze, a világ sok tekintetben
egyszerűbb is lenne, ha mindenki csak
trombitával járna-kelne.
„Fújjon csak bele, hallám, hogy szól!”
– szólhatnának a rendfenntartó közegek
egy-egy ellenőrzéskor.
Egyszerűbb és bonyolultabb lenne.
De legfőképpen, persze, furcsa lenne.
Mint ahogy az is nagyon furcsa nekem,
hogy mostanság nem látni senkinél,
de még a kirakatban se,
sehol egy trombitát.

(A Kolozsvári versekből)

*

88. február 2.

Tegnap a világ több országában tiltakozó megmozdulást szerveztek a román nagykövetség előtt az itthoni diktatúra ellen. London és Párizs után most már Varsóban, Prágában és Budapesten is. Pesten, délután négy órakor, mintegy 350-500 főnyi tömeg vonult föl csendben a román követség elé, T.G.M. beszélt. Szolidaritásra szólította fel az egybegyűlteket. „Éljen a román–magyar barátság!”, „Jogot a román népnek és az együttélő nemzetiségeknek!” – hirdették transzparenseik a követségeik előtt. Nem hiszem, hogy az utóbbi két-három évben áttelepedett írók közül valaki is ott lett volna. S én? Ha én kinn lennék már, akkor ott lettem volna? Nem hiszem. Hogy ne tudjak visszajönni? Anyámhoz, testvéremhez? Hogy ne engedjék őket hozzám? Tegnap, ugyancsak a Charta 77 kezdeményezésére – a rádióhírek szerint – a világ több nagy városában éhségsztrájkot tartottak értünk. Nekem szabad-e ennem aznap, amikor egyesek értem egy napot éheznek?… Ebédünk krumplipaprikás volt, kis sonkával, savanyú káposztával…
Képzőművész barátunk pesti levele. Hét hónapja telepedtek át, most nyílt meg első kiállítása. A Gutenberg Galériában. Végigböngészem a térképet, hol van, milyen helyen is lehet egy ilyen Gutenberg Galéria? Húsz éve van a pályán. Ezalatt a húsz év alatt, míg itt volt, egyetlenegyszer sem szerepelt az ország egyetlen, Bukarestben megjelenő képzőművészeti szakfolyóiratában. Most, ott kinn teljesen fel van dobódva. De ő sem hiszem, hogy ott lett volna tegnap a román követség előtt. Hacsak nem délelőtt. Pecsétért az útlevelébe. Hogy átszaladhasson Kolozsvárra a beteg apósához.
Legépeltem a riportkötetet. Lassan hozzá kell fognom a könyvlista gépeléséhez.
A televízióban továbbra is minden este a főnök híre a nagyvilágban. Születésnapi köszöntők továbbra is.
Időközben a svéd és belga kormány is tiltakozik olyan ünnepi távíratok közzétételéért, amit ők soha nem küldtek a román kormánynak.
A híreket hallva mondja a lányom: ha ott lettünk volna, én is elmentem volna a követséghez – megnézni, hogy mi történik. „Megnézni?” – fut át bennem egy pillanatra a méltatlankodás, majd nyilván, elhallgatok. Miért? Én kivonultam valamikor az utcára? Mindig csak a fehér papíron vonultam fel és ki!

88. február 6.

V. Lacival találkoztam. „Mit csináljak, megyünk, lassan készülődünk mi is kifele. Pár napja telefonon felhívtam a követséget, elmondtam mi a helyzet, április ötödikére programáltak. Akkor föl kell mennem Bukarestbe.” Ötvenéves mérnök. A lányuk pár hónapja disszidált titokzatos módon Svédországba. Állunk az utcán, a főtér közelében. „Apám, nekem olyan idegen ez a város, már olyan idegen, hogy azt hiszem, nincs olyan városa a világnak, ahol idegenebbül érzeném magam!”
Délután kisebbik lányom szülői értekezletéről jövet P.-vel futok össze. A hagyományőrzők, az istápolók csoportjába tartozik. Könyvet írt az eltűnő, a lassan fölszámolódó régi Kolozsvárról. A maradók természetes elégtételével nyugtázza, hogy most, a magyar kormánybejelentések után, itt nálunk hirtelen szinte teljesen leálltak a folyamatban levő kitelepedési ügyek. „Itt nem rólad van szó, sajnálom, hogy neked éppen most leállt az ügyed, de hogy úgy, egészében megállt minden, nem tehet senki egy lépést sem kifele innen, annak csak örülni tudok. Igenis maradjon mindenki, ha nem mehet mindenki.”
Nem is mozdul előre senkinek az ügye. Akik most indítanák el a kitelepedésüket, azoknak egyelőre a kisnyomtatványokat nem akarják kiadni. Most már olyan tömeges a készülődés, hogy efölött már nem lehet szemet hunyni. Nem lehet úgy tenni, mintha nem tudnák, mire megy ki a játék. Hogy miért mennek.
Este húsz percet Márkos Berciéknél vagyunk. Úgy ülnek ott kutyástól, macskástól, idegenestől, gyerekestől, szomszédostól a lakásban, a főtér sarkában, olyan fix pontként, mintha rajtuk nyugodna a világ. Se kikészülve, se megijedve, se nekiindulva, se átkozódva – a már megteremtett világ nyugalmával maguk körül. Hogy ilyen? Istenem, hát magunk teremtettük!

88. február 8.

Este közvetítés a Dolgozók Tanácsa országos üléséről. A pártfőtitkár tételesen kimondja: „A szocialista országokkal általában jó kapcsolatban állunk – csak a szomszédos Magyar Népköztársasággal nem.” A televíziós beszéd után döbbenten ülünk a szobában. Remeg az egész belsőm. Mi ez? Mi következik? Reggel befutnak az első hírek: állítólag ma reggel már visszatérítették a határtól az első kiutazni akaró turistákat. Az útlevélosztályon kifüggesztik, hogy márciusig semmilyen útlevélkérést nem fogadnak el. Az újabb román–magyar konfliktus hivatalos bejelentése, illetőleg hivatalos elismerése minden bizonnyal újabb „hidegháborús” szakaszt jelent a két ország kapcsolatában. Tegnapelőtt fogadta a főnök az amerikai külügyminiszter-helyettest, aki emberjogi és nemzetiségi ügyekben akart tárgyalni. A tévéhíradó be sem számolt a találkozóról.
Az új magyar kormányálláspont – Magyarország egy van a világon, nyilván oda fordulnak a világ magyarjai, ha bajuk van, ha máshol nem érzik otthon magukat, itt kell befogadni őket – bizonyára a kinti fejekben is elmozdulást idéz majd elő. Eddig a „nektek ott a helyetek” kényelméből nézhették itteni életünk alakulását. Most a magyar kormány észrevéteti a magyar állampolgárral, hogy eddig nem gondolkozott jól. Pedig ő gondolkodhatott volna jól is. Az állampolitikában meg kell érjen ez a helyzet, de a rokonok fejében ott lehetett volna eddig is az a természetes felismerés, hogy nekünk is jogunk van Magyarországra.

88. február 10.

Költöztetjük B. Marikáékat, húzzuk a kézi szekeret végig a főutcán, Attilával. „Tudod mit, nem az az egy-két év lesz nehéz, amíg lakást rendezel, szőnyeget veszel, sikerül mosógépet venned ahelyett, amit eladtál; nem, tata, amikor már meglesz mindened, újra pont úgy be leszel rendezkedve, mint itt, teljesen rendben lesz minden, majd akkor kezdődik a neheze!” – „Amikor boldognak kéne ereznem magam, s nem fogom annak érezni, mi?” „Amikor már csak otthon kellene érezd magad s nem fogod magad otthon érezni!”
Húzzuk tovább a kézi szekeret, mint két bólogató igásló.
Furcsa: nem álmodom soha Magyarországról.

88. február 11.

Most, mióta a kiment írók hallatják odakint a hangjukat, lehet, megváltozik a helyzet. Eddig volt egy olyan közvélekedés, hogy ó, hát persze, az írókat, művészeket könnyen kiengedik, mert így itt legalább értelmiség nélkül marad a nép. Igen ám, de most ha észbe kapnak, hogy ugyanaz az értelmiség, aki itt hallgatott, odakinn pofázni kezd – akkor rájönnek esetleg arra is, hogy jobb itthon egy hallgató magyar íróval több, mint egy beszélővel több kívül az országhatáron. „Itt, ha tudjuk is, hogy mit hallgat el, hallgat – kinn, ha kinn is, de nem tudjuk mit akar majd elmondani…”

88. február 13.

Hűségnyilatkozatok a lapokban Románia kormánypolitikája mellett. Románok-magyarok testvéri egyetértésben ítélik el Magyarország uszító, soviniszta, revansista politikáját. Lányomat ma reggel kereste egy nő az egyetemen. Kolléganői mondták, az iránt érdeklődtek, az anyja párttag-e? Furcsának tűnik a dolog. Az egyetemen a kolléganői nem tudnak semmit beadott kitelepedési kérésünkről. Nehogy az elmenésünk érdekelje azt a nőszemélyt. Ugyanis éppen ma hallottam: most már nemcsak a Nyugatra távozókat, de a Magyarországra áttelepedőket is rögtön kiteszik az egyetemről, ha kiderül a dolog. Volt olyan példa is, hogy negyedéves mérnökhallgatót utolsó vizsgái előtt csaptak ki az egyetemről, mert kiderült a család kitelepedése. Mikor aztán tényleg elmentek, semmilyen igazolást nem adtak neki, hogy négy éven át egyetemi hallgató volt. Kinn kezdheti újra a felvételinél.
Tegnap este megint végigtárgyaltuk a feleségemmel a jövőnket. Lassan olyan lesz ez már, mint a tévézés. Este kilenckor leülünk egymás mellé a konyhaasztalhoz, s tizenegyig folyik a „belső vetítés”: így lesz, úgy lesz. S minden este megnyugodva zárjuk le a bizonytalanságot: jól tettük, hogy elindítottuk az ügyet.
„Nem baj, majd nyerek ott a lottón öt milliót, s akkor nem lesz gond a lakás, a megélhetés!”, mondogatom néha, viccesen. Mire a feleségem: „Hogy, hát te ott is munka nélkül akarsz megélni?”

88. február 16.

Ismerősöm fia nem jött vissza Pestről. Fiatal villanyszerelő. Hazatelefonált, hogy jól van, de egyelőre nem tudott elhelyezkedni. Menni akar tovább, Svédországba.
Az anyja, kétségbeesésében, vissza akarja „hozatni” a fiát. A rendőrséghez akarnak fordulni. „Megőrültél? – mondja a sógora. – Hát mit gondolsz, milyen sors várna arra a fiúra, ha visszajönne? Akárhogy ígérnék is, hogy így nem lesz baja, úgy nem lesz baja, a határnál már leszállíthatnák a vonatról, s vihetnék is másfele! Örök életében ott szerepelne a dossziéjában ez a dolog.” Amúgy is szerepel már egy-két terhelő adat: a fiú vasútipari szakközépiskolában végzett, de nem itt, Kolozsváron helyezték el, hanem elküldték a Duna-csatornához – az ország másik végibe. Elment, dolgozott egy ideig. A második halálos kimenetelű munkabaleset után, melynek szemtanúja volt, otthagyta a hősi építkezést s hazajött Kolozsvárra. Persze, azóta nem tudott elhelyezkedni, mert hiszen beírták a munkakönyvébe, hogy önkényesen bontotta föl a munkaszerződését. Így hát most kinn maradt Pesten. Nagy zűrzavar lehet a szívében és fejében: nagyapja csendőrparancsnok volt Magyarországon, erre az apja, hogy ezt eltussolja, az ötvenes években beállt Kolozsváron szekusnak. Évekig dolgozott ott, majd miután menesztették, bekerült egy vállalathoz irodai munkára. Aztán onnan is kikopott, s lett belőle asztalos, ami eredetileg is volt. Asztalosként sajtólevelező lett, nekikezdett szívvel-lélekkel terjeszteni a magyar sajtót. Miután ennek is vége szakadt, nem kellett már a munkáslevelező, az egyház környékén keres menedéket. Egyházfi lett. A fia Pesten maradt, s menni akar Svédországba. Mikor véletlenül összefutok vele, óvatosan így köszönt: „Hogy vagyunk, hogy vagyunk, Kenéz elvtársam?”

(Részlet A nagy E betű-ből)

*

Huszonegyedik budapesti vers

Ott tébláboltam a villamosmegállóban,
az első pillanatban üvölteni szerettem volna,
ám mennél több pillanat telt el, annál
nevetségesebben hatott volna, ha csak úgy,
hirtelen felüvöltök, a hídfő sarkánál,
néhány perccel tizenkettő után, ám mennél
több idő telt el, annál iszonyatosabban
kikívánkozott az az üvöltés s mennél
tovább halogatódott, annál nevetségesebbnek
tűnt az egész, pedig hogy belekiálthattam volna
a világba azon a decemberi napon,
ám az emberek semmi egyébre, csak a villamosra
vártak, és hát tulajdonképpen én is a villamosra
vártam, hagytam, hadd menjen el az első villamos,
hagytam, hadd menjen el a második is,
a harmadikat is elengedtem, de akkor már nem
bírtam tovább, figyelmesen szemügyre vettem
a várakozókat (belátom, persze már ez is
gyanús lehetett) s egy középkorú úriemberféléhez
odafordulva kimondtam: „Megbukott a diktátor!”
Az úr először értetlenkedve nézett reám,
aztán úgy tett, mintha nem hallott volna
semmit, aztán mellém nézett, a levegőbe,
aztán kissé hátrább lépett. Babrálni kezdett
a táskáján. Azt hittem, megőrülök.
Odafordultam egy másik várakozóhoz.
„A diktátor megbukott!”… Aztán a harmadikhoz,
negyedikhez, az ötödikhez – rendes emberek voltak
mind: várták a villamost.

Tizenhetedik budapesti vers

Jól van, fiúk, jól van, csak ti
vagytok a hősök, legyen tietek a
muzsika s legyenek csak a tietek
az azsent provokatőrök, ne lábatlankodjam
fejetek körül, ne fejetlenkedjem
lábatok körül, a koszorúfonásnál
szemek közé már be ne keveredjek,
lábszentelővízbe már bele ne bukjak,
alá ne merüljek, el ne keveredjek,
jól van, fiúk, jól van, csak ti legyetek
hősök, végtére is elég a hősből annyi
nekem, ahányan a számlálásnál elé-
jelentkeztek, nehogy már újabb hősöket
akarjak én, akit úgy féltettetek,
hogy még a jobb szalámi-szerzési technikákba
sem avattatok be, elég volt,
ha csomagotokat elvittem a megadott házszámra,
mintha bomba lett volna,
titokban, a lehető legnagyobb titokban,
persze, megtörtént ennek a fordítottja is,
hogy én tettem ki egy bombát a főtéri szobor
közelébe s ott, mindenki szeme láttára, beállítottam,
akkor meg odajöttetek s azt sugdostátok
a fülembe, hogy milyen ügyes, milyen rafinált kis
szalámiszeletelő gépet szerkesztettem,
így hát a helyszíneink nagyjából közösek
voltak, csak a kódjaink nem, volt, hogy aranyló
könyvekbe írtátok a neveteket, én meg
a gyárkapuk belépőcéduláira, néha
császári ágyasokat kaptatok, és nemegyszer
a másik császár hálójából. „Te csak állj
itt a kapuban, tudod!” – mondtátok rejtelmesen,
ujjaitokkal felfele bökve,
jól van, fiúk, jól van, csak ti
vagytok a hősök, legyen tietek a
muzsika, s tietek az azsent provokatőrök,
csak éppen néha nem tudom, néha azok
az esték, mikor a holdat nem nálatok,
de épp nálam keresték, és azt mondtam,
hogy nem tudom, keressék messzi égen,
nem volt-e vajon nálatok
és mosogatott éppen?

Tizenegyedik budapesti vers

Az olvasók mostanság
a Kenéz-verseket szeretik a
legjobban. Szoktam hallani
a villamoson és az autóbuszon:
Te, baszd meg, olvastad a
legújabbb Kenéz-verseket?
Ilyenkor rettenetesen elcsodálkozom:
baszd meg, miért is szeretik annyira
a villamosok és autóbuszok utasai
manapság a Kenéz-verseket?
Bizonyára azért, mert a
villamos és az autóbusz utasai
manapság oly ritkán jutnak
Kenéz-versekhez, hiánycikk
a Kenéz-vers, mint mondjuk,
az elefánt füle. Egy-két
beavatott tud róla,
ám különben nemigen lehet
hozzájutni, itt-ott eldugva
talán, baszd meg, már ha egyáltalán
el lehet dugni valahol is
az elefánt fülét.

(A Budapesti versek-ből)

*

Kenéz Ferenc könyve a megalázottakról szól, és azon belül is azokról, akik elviselték, akik tudták, hogy el kell viselniük, azokról, akik már eljutottak addig, hogy ezt (a lehetőséget) tudomásul vegyék, és vállalták is a megaláztatást. Bújtatva, de ott van ebben a könyvben azok felelőssége is, akik a megaláztatást lehetővé tették, és akik megalázták azokat, akik ezt lehetővé tették.
Kenéz Ferenc könyve azokról szól, akik eddig még nem szólaltak meg.
De nem szól azok nevében.
Kenéz Ferenc könyve nem azok helyett szól, akik eddig megszólaltak. És nem szól azok nevében sem, akik (már, de minek) megszólaltak.

(Kőrössi P. József)

*

Ez a könyv, egy versek keretébe zárt napló (egy áttelepülés krónikája) jóval több a személyes helyzet koordinátáinál (ez indokolja közzétételét), a meghatározás tárgya az egyén és közösség léte, egy olyan közösségé, amely nem cselekvő részese, hanem kénytelen-kelletlen elszenvedője egy — immáron majd nyolc évtizedes — történelmi-társadalmi szituációnak.
Az írástudó, aki (akarva-akaratlanul) e közösség mindenkori lelkiismerete, különleges helyzetben van, felelősséggel tartozik. Mert megteheti-e egy kisebbségi író, hogy az anyaországba telepedik, hátrahagyva kétmillió sorstársát (szabadulóművészként: a közönségét)?
A közreadott naplórészlet: A nagy E betű. Áttelepedési napló 1987 októberétől 1989 márciusáig. Izgalmas, olvasmányos krónika, dokumentum. Az emigráció vagy a hazatérés felé vezető mindennapok eseménysora. De mit jelent az emigráció, és mit jelent a hazatérés?
E kérdések kimondva vagy megfogalmazatlanul ott sorjáznak a napi feljegyzésekben, a kétely, a bizonyosság, az igazolás és önigazolás, az egyéni és közösségi sors, vélemények és ellenvélemények, a félelem és remény kereszttüzében. Így válik közüggyé e szubjektív írásmű, történelmi, irodalomtörténeti perspektíváját a napi történések néhol groteszk mozaikkockái ellenpontozzák, miközben a társak, barátok megszólalásai különleges dimenziót kölcsönöznek az elmondottaknak, egyszerre margináliák és viszonyítási pontok.

(Kedves Csaba)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ