Az ember jár itt-ott, s bárhová vetődik, mindig megtalálja kocsmáját. Minél nagyobb a település, annál nagyobb annak az esélye, hogy több helyen lesz törzsgárda tag. Szeged meglehetősen nagy, érthető, hogy több kocsmát fogadtunk szívünkbe, s sok-sok élményt elmékbe, amelyek mára „emlékké nemesedtek”. A kocsmák közül kettő emelkedett ki: favoritként a Sárkány, s közvetlenül mögötte a Béke, a Béke Tanszék. (Nem véletlen a titulus, hisz az út túloldalán terült el a tanárképző főiskola.) Sokáig morfondíroztam, nevesítsem-e hőseinket, aztán rájöttem, hogy sem a fiúk, sem a pultos nő nevét nem is ismertem akkoriban, amikor ez a párbeszéd lezajlott, a ’70-as évek második felében. Szóval ott voltunk, ahol kellett, ahová sorsunk rendeltetett. („Keserves sors! adjatok bort!”) Kora délután volt, a műszakváltás előtt időszak. Elég sokan voltunk, nagy volt a kocsmazaj. Két srác, feltehetőleg a két csapatvezér vitájára lettünk figyelmesek. Azon alkudoztak, ki vigye el a nőt. Nem látszottak ellenségnek, csak kívánásuk, gerjedelmük hevessége miatt emelték fel a hangjukat. Pattogtak az érvek, miközben a nő mosolyogva kiszolgált, számlázott. Végre elhangzott az ultima ratio, a végső, döntő érv: „Néni, kérem, mi tízen leszünk!”  Valószínűleg ő nyert.