(Levelek New Yorkból)

Van annak egy rendje, ahogyan az ember különböző élményeket elraktároz az évgyűrűiben. Nekem a hársillat jobbára egy ilyen, amit leginkább Szatmáron éltem meg, hisz legalább harminckilenc hársvirágzást ottanság kaptam derékba, valahol a korzó sarkán, a Kossuth kertben vagy épp a Deák téren. A hársillat gondolatmegindító hatása pedig – ha nem is bizonyított tudományos tény – mégiscsak közismert. Mert amikor illatozik, már kellemesen hűvös az este, elcsitul a nappali kánikula és a zaj is. A por sem kereng a levegőben. Minden kellőképpen tiszta ahhoz, hogy az embert elragadják gondolatai. Ehhez nyújt illathátteret a hárs.
Soha nem hittem, hogy egyszer majd csak úgy kényelmes sétacuccban cseszletve a Fifth Avenue mentén a Central Park hársfáitól is kapok egy erre emlékeztető élményt.
Késő este volt. Legalább annyira késő, hogy elüljön a város – ami igenis néha mégiscsak alszik- és elcsituljon a nappali forróság, a levegő pedig harapnivalóan friss legyen és üde. Már csak egy-egy elvetemült álmatlan kocogó szegheti meg ezt a hirtelen beállt békét meg a rendőrautó, mely időnként oda-odapislant, nehogy garázdák keveredjenek ebbe a meghitt romantikába.
Nem tudom, mennyi ideje ülhettem a nappali melegtől még langyos fakorláton. Amikor leültem, nem foglalkoztam az idővel, aztán meg teljesen el is veszítettem annak érzékelését. Amikor elkezdett áradni felém a hársok illata. Valósággal rámzúdult valahonnan, mintha csak azt várta volna, beálljon ez a csend. Kicsit meg is bódultam tőle. És már nem tudtam mozdulni. Nem tudtam felállni, és tovalépni onnan. Belevetettem hát, magam, és élveztem az édeskés zuhatagot, ami teljesen maga alá ölelt.

Előző éjszaka, valamivel az utolsó, az éjféli járat érkezése után, magam mögött hagyva az esti műszakot ücsörögtem a reptér előtti padon a buszomra várva. Egyéb személyzet is várakozott és egy kisebb, tinédzser suhancokból álló csoport is ott hemzsegett. Nem tudtam egyértelműen megállapítani, milyen nyelven értekeztek, de arcberendezésük alapján valamely szláv néppel azonosítottam őket. Tétován nézelődtek, és roppant elveszetteknek tűntek, bár az istenért sem mutatták volna. Láttam, filmekből ellesett gesztusokkal próbálnak belevegyülni New Yorkba, és ettől roppant kirívóvá vált a viselkedésük a reptér esti nyugalmában.
Valahogy kiszúrták az egyik épp spanyolajkú asszonyt, és egyformán artikulálatlan angol nyelven alaposan összekuszálták egymást. De annyit megtudtak mégis, hogy igen, itt kell a buszra várni, amivel közelebb kerülhetnek majd Manhattanhez.
Hergeltem magam, hogy segítenem kéne nekik, próbáltam is szemkontaktust keresni valamelyikőjükkel, de ők nem igazán vettek tudomást rólam, leginkább egymás közt beszéltek a maguk nyelvén, és különféle, rég elfelejtett filmbéli pózokat varázsoltak elő magukból… Mennyivel egyszerűbb lenne a dolgom, ha pár méterrel odébb, benn, a pultom mögött állnék. Onnan ki lehet szólni az emberekre, flörtölni, megjegyzéseket tenni, poénkodni, sőt segíteni is. Így azonban, pult nélkül és ebben az éjszakai órában akár zaklatásnak is vehető. Ez mégiscsak New York! És akármennyre is igyekszem mindig a nyújorker mundér becsületét megvédeni azokkal szemben, akik valami miatt elkönyvelték, hogy a nyújorkiak a legmodortalanabb és legbarátságtalanabb emberek a világon, most nem voltam abban a helyzetben, hogy odamenjek a kupacban, befelé, egymással kommunikáló csapathoz és tanácsokat osztogassak, és hogy elmondjam, a buszra nem lehet metrókártya vagy pontos, érmében leszámolt összeg nélkül felszállni. Ha majd jön az a busz. És jött. És felszálltunk. A fiatalokat azonban a sofőr nem engedte fel. Mert sem metrókártyájuk nem volt, sem aprópénzük – bankóval meg nem lehet fizetni, hiába lobogtatták a fekete sofőr orra előtt, az csak a fejét rázta. Miféle nyújorki vagyok én, piszkáltam magam mind hevesebben. Csak szólnom kéne, hogy pár lépésre van a kártyaautomata. És a pénzváltó automata is. De nem szóltam. A sofőr szólt végülis, és azt is jelezte, megvárja őket, csak lóduljanak már. Nem lódultak, mert nem értették. Micsoda felelőtlenség, ez járt a fejemben. Így elindulni a nagyvilágba…
Aztán az egyik spanyolajkú asszony vállalta fel az ügyet. Leszált velük, és nemsokára egy kártyával tértek vissza. Sorra felszállította a kölyköket a buszra, majd a kártyát eltette. Sejtéseim szerint összedobatta velük a pénzt, és vett egy havibérletet, amivel felszállította őket a buszra egyenként, a kártyát pedig a zsebébe csúsztatva visszatanyázott a helyére, mint aki jól végezte a dolgát.
Na, ez meg a másik nyújorki! – dohogtam magamban. És bosszantott, hogy átverték ezeket a balfékeket. Micsoda felelőtlenség így elindulni! És közben azzal csitítgattam a lelkiismeretemet, hogy végtére is nem jöttek oda hozzám segítségért. Elővettem a könyvem és olvasni kezdtem. Közben a szemem sarkából beszkenneltem poggyászcímkéiket – szakmai ártalom – és világos is lett, hogy Prágából érkeztek Frankfurton keresztül Washingtonba. Ott léptek amerikai földre, onnan pedig a United Airlines egyik kései és valószínüleg olcsóbb járata repítette be őket New Yorkba. Csekély számításaim szerint is ennyi átszálláshoz legalábbegy teljes napja úton kell hogy legyenek. Nyúzottak is voltak, de még időátállási gondokkal küzdve, éberek. No meg aztán, itt van ugye, New York, nem lehet ezt kihagyni!…
Szinte látom is magam előtt, ahogy ez a hat gézengúz egyszercsak nagyot gondolt, kitalálta magának Amerikát, és nekivágott a világnak. Talán egyikük másikuk – ha nem mindőjük- el is döntötte, hogy itt ragad és dollárt keres, amiből otthon Mercédeszt vásárol és drága vendéglőkbe fog járni, csupa amerikai cuccot fog hordani, Adidast meg Converse cipőt és Dolce and Gabbana napszemüveget.
Micsoda felelőtlenség így elindulni neki a világnak – dohogtam magamban. De olvastam tovább. A buszon kiragasztott térképet böngészték. Valami rejtélyes okból kifolyólag azon csak Bronx volt, így nagy hasznát nem vették. Egyéb térkép meg nemigen volt náluk. Ez is mekkora felelőtlenség! Így nekivágni a világnak. Térkép nélkül. A világnak… de New Yorknak! … Mindegyre dohogtam magamban. Pedig mind egyre tudtam, hogy nem is dohogok, csak a lelkiismeretem rossz, amiért hagytam, hogy a spanyolajkú asszony megvámolja őket, és nem mondtam el nekik, hogy ha megveszik a kártyát maguknak, jobban járnak. És azt sem mondtam el, hol közelebb nekik eljutni a belvárosba. Semmit sem mondtam el. Csak mert nem kérdeztek meg. És mert nem állok a pultom mögött, oda minden kezdeményező készségem. És belesüppedtem én is a kényelmes nagyvárosi ember státuszába, aki bedugja fülét, befogja a száját és behúnyja a szemét.
És amikor behúnytam, átvillant az agyamon: elmúlt éjfél, immár negyedike van.
Pontosan egy éve érkeztem az új életembe. Ugyanilyen gyámoltalanul.
És mennyire örültem volna akár annak is, ha valaki megfogja a kezem – amit amúgy kifejezetten rossznéven vennék normális esetben.
Térképem ugyan volt, de semmi egyebem. Csak két nagy utazótáskám. Benne mindennel, amit úgy éreztem, át akarok menekíteni egyik életemből a másikba.
Nemrég – már nyújorkiként – érkeztem vissza Európából, és nagy gondot okozott a bizonyos aprópénz beszerzése a Kennedy reptéren, hogy buszra szállhassak. Ott ugyanis úgy van megoldva, hogy nincs kártyaautomata, hogy az ideérkezőket azonnal lehúzhassák a drága összekötő vasúttal, ami egy szép kis summáért visz ki a metróig. Már rég megfogadtam, hogy ha rajtam múlik, bele fog dögleni az Airtrain, mert én biza soha nem fogok azon jegyet váltani, be is tartottam, főleg, hogy nekem buszra kellett szállnom, ehhez pedig centek kellettek. Amit nyilván, sehol nem váltanak a Kennedyn. A Dunkin Donuts – szintén spanyolajkú- elárusítónője segített. Nem szabad ugyan váltania, de van neki a pulton egy pohár, amibe a borravalót dobják a vendégek. Az asztalra borította, és leszámolta nekem a busz árát. Amikor át akartam nyújtani neki cserébe a dollárbankókat, cserfesen rámmordult:
– Ugyan, páppi, csak nem gondolod? Futás a buszhoz!…

Az ablaknak támasztottam a fejem a buszon és felsóhajtottam. Negyedike van. Épp egy éve… Ugyanilyen felelőtlenül. Ugyanilyen fáradtan. Ugyanilyen riadt tekintettel. Ugyanilyen belső reménnyel, hogy valami jónak már csak kell történnie. Ugyanilyen… Ugyanilyen…
És hirtelen kinyitottam a szemem. A kölykök szinte szenderedtek el össze-vissza a zötykölődő székeken. Benyúltam a táskámba, és előkaptam a térképet. (Nálam mindig van, mai napig is. És lesz is. Mindig) Odaültem közéjük, és a világ letermészetesebb hangján elkezdtem elmagyarázni nekik, mit s hogyan kell tenniük. Felegyenesedtek a félálomból, és érdeklődve figyeltek. Bár első adandó alkalommal kiderült, nem sokat értettek mindabból, amit mondtam. Uhh, micsoda felelőtlenség…
– Hova mentek?
– Dél Karolina…
Na, öcsém, ezt eltoltátok, gondoltam. Washingtonból kár volt ezért északra repülni New Yorkba, hogy aztán lebuszozzatok Karolinába Washingtonon keresztül… Micsoda felelőtlenség!… De ha jól utánagondolok, milyen is lenne az az amerikai álom, ami New Yorkot vagy a Route 66-ot nem iktatja be? Nekik így sikerült. A kaland pedig kaland. Míg én ezen évődtem, az egyikük szelíden megkérdi:
– Wall Mart? – és egy ceruzaelemet mutat, amit a kezében szorongatott, jelezvén, hogy olyant szeretne talán beszerezni.
– Wall Mart pont nincs, de a Times Square csak egy pár lépés, ott minden egyebet találsz.
– Mc Donald’s?…
– Azt is.
Gondolkodtam, milyen amerikai sztereotípia juthat még eszébe…
– Mi van Dél Karolinában? – érdeklődtem.
– Beach. Van ott egy beach. Jó beach. Tengerpart.
Ez aztán! – gondoltam magamban… Egy strand miatt lemenni Karolinába. Nem akartam letörni lelkesedésüket, hogy ha azt vesszük, egész Amerika egy nagy beach, ezért nem kell olyan messzire utazni. De ha a Dél Karolina éppen az, amiről ők otthon hallottak s amiről megszőtték az álmukat, akkor én biza nem fogom elorozni tőlük ezt az álmot.
– Na figyeljetek. Térkép. Busz. Végállomás. Szabvéj… nem: metró, az, metró, úgy értitek…Na most vagy E a buszpályaudvarra vagy 7-es a Times Square-re. Világos? És metrókártyát kell vennetek… – tettem hozzá, de azt már nem, hogy ti már megvettétek ugyan, de a spanyolajkú asszonynak…
– Ez mind New York? – meredt a térképre a szőke legény.
– Nem, ez csak egy része, de mostanra nekünk ez is bőven sok… – morogtam, de csak szinte magamnak, mert úgysem értette.
Szóltam, hogy majd figyelmeztetni fogom őket, ha le kell szállniuk. Onnan kezdve le sem vették rólam a szemüket. Úgy őríztek, nehogy velem együtt a számukra oly fontos információ valahol elkallódjon. Rájöttem, hogy nekem könnyebben ment velük a kommunikálás, pedig velem sem tudtak többet angolul beszélni, mint mással. De az lehetséges, hogy mi kelet-európaiak annyira azért csak hasonlítunk egymásra, hogy kiismerjük magunkat egymás jelrendszerében.
Amikor leszálltunk, nem indultam haza, pedig jócskán hajnalodott. Kis csapatom élén bevonultam a metróállomásra, ahol bevonva a kártyaautomatákat és a fellelhető óriástérképeket, különféle jelrendszerrel alapos kiképzést tartottam a fiataloknak.
Csendben végig is hallgattak, és úgy tűnt, hogy meg is értettek mindent.
Nem meglepetést, nem is különösebb hálát láttam a szemükben, csak azt, hogy számukra ez így természetes. Hogy odalép egy muksó New Yorkban hozzájuk, és szájukba rágja, mit kell tenniük, hogy teljesen ne vesszenek el… Szinte azt éreztem, hogy ezt el is várták tőlem.
Megköszönték, és hátat fordítva nekem otthagytak, és ismét nyájba tömörülve csak egymás közt csevegtek. Láttam, a tőlem kapott térképet forgatják, majd odalépnek a kártyagéphez, és meváltják a jegyeiket.
Elindultam hát haza. Szívesen utánuk néztem volna, talán még csavarogtam is volna velük egy cseppet. De nem néztem többet vissza. És el sem felejtettem őket. Mert amikor másnap a hársfák alatt sétáltam, felelevenedett bennem az egész elmúlt éjszakai történet.

Arnold barátom írt egy üdvözletet nekem, és javasolta, gyújstak egy szál gyertyát magamnak egy szelet tortán új életem első évére. Ez a hársfaillat volt a torta. És egy régi sanzon rajta a gyertya. Egy dallam, ami visszajár. Bizonyára tapasztalta már mindenki, hogy vannak dallamok, amelyek akár egy életen át is elkísérik, és a legváratlanabb pillanatokban jönnek elő. És amiután előjöttek, mindig rájövünk, hogy megintcsak egy ugyanolyan szituáció hozta elénk. Addig ez meg sem fordult a fejünkben. Csak amikor már dúdoltuk a dallamot.

New York, 2010 június 11.

Dancs Artur fotója

1. Pusztai Péter:
   2010. június 12. 10:50

   szép és igaz, írásból tízest adnék.

2. Rozek Enikô:
   2010. június 12. 19:39

   Az jó jel ha még mindig megszólal az emberben a lelkiismeret.Örülök,hogy segítettél,azt hiszem ez az Artúr akit én”ismerek”.Kiváncsi lennék,hogy melyik sanzon jutott az eszedbe,de gondolom ha nem lett volna titok már elárúltad volna.Még csak annyit,hogy:”légy jó mindhalálig”.