HUSZONHETEDIK fejezet
Élet a föld alatt

Aki a sivatagok és tengerek végtelenjéhez szokott, az a nagyvárosok dzsungelében sem érzi jól magát, nemhogy a föld alatt.

Kis csapatunk napokig dekkolt a yetik földalatti labirintus rendszerében, és a legtöbbünkön a depresszió, a bezártság nyomottsága jelent meg.

Tuskó meg Wágner, nem tudom honnan, de beszereztek szivarokat meg whiskyt, és iszogattak a félhomályban. Róbert Gida játékokat tervezett, amelynek modelljei az apró emberkék voltak. Lennon énekeltette őket, zümmögő-nyávogó dalaik voltak, normális ember percekig sem bírta, menekült a hallótávolságon kívülre. Lennon kottát jegyzetelt. Senki Alfonz unatkozva járkált a barlangokban és sikátorokban, rajta látszott legjobban a semmittevés unalma, amihez nagyon nem volt hozzászokva. Piszkos Fred meg eltűnt Tarzannal, csak néha bukkantak elő, de akkor mindig azon az érthetetlen nyelven mekegtek egymás között, hogy mi ne értsük.

A kis emberkék megkettőzték a mindig résen álló őrséget, mi meg vártuk, hogy leteljen a Bill Gates által kiszabott határidő. Jó helyen voltunk, csak senki nem tudott mit kezdeni a rászakadt szabad idővel.

Nem mondom, a tengeren is előfordul, hogy megy a hajó napokig ideális körülmények között, működtet mindent az automatika, olyankor előkerülnek az egymás kifosztására alkalmas szerencsejátékok, de itt erre sem volt alkalom. Derengő félhomályban éltünk, egy gombafaj példányai fluoreszkáltak a falban, a yetik tökéletesen láttak ennyi fény mellett, nekünk nem tudta megszokni a szemünk, az éjjellátó sisakot meg kényelmetlen hordani ilyen körülmények között. Maradt a vakoskodó semmittevés.

Én meg Agáta néni voltunk azok, akik tevékenységet találtunk magunknak, és mint rokonszakmák űzői bizonyos alkotói kérdésekről elmélyült beszélgetéseket tudtunk folytatni.

Én nem vagyok egy alkotói gőgbe burkolózó művészember, aki lenézné a populáris műfajban alkotó kismestereket. A művészet nem arról szól, hogy mindenkinek a legmagasabb alkotói színvonalon kell megnyilatkozni, itt is érvényesül a Gauss-görbe, a többség átlagos tehetséggel középszerű műveket hoz létre, és az átlagolvasó a maga szellemi színvonalának megfelelő műveket olvassa. Meg tiszteltem Agáta néni korát, meg a háta mögött sorakozó megírt, megjelent köteteket.

Mert ki van nagyobb hatással az emberiség gondolkodására? Aki oly magasan szárnyal, ahol a nagy többség már nem is látja, vagy az, aki milliókhoz eljut a maga egyszerű kis igazságaival?

Csak a legnagyobbaknak, ezerévenként egynek, sikerül az, hogy a népszerűséget tudja vegyíteni az esztétikailag fennkölttel. Tehát eszem ágában sem volt ezt a mérhetetlen fölényemet valamilyen módon érzékeltetni az agg hölggyel, udvarias és mértéktartó dicséreteket fogalmaztam meg a stílusáról, ami a maga nemében tényleg figyelemre méltó. Egy hosszú idő alatt kicsiszolt, kézreálló eszköz van a kezében, amellyel úgy ír, mintha egyszerűen beszélgetne az olvasóval egyszerű, hétköznapi témákról, és közben izgalmas, érdekes, tanulságos tud lenni. Semmiképp nem szabad lenézni ezt az iparágat, csak azért mert nem a legmagasabb csúcsokat ostromolja. Meg együtt fenyeget mindannyiunkat a képi adathordozók uralma, lassan kiszorul az olvasás a tömegek tudatából, egyre több a funkcionális analfabéta.

És Agáta néni is érdeklődést mutatott az írásműveim iránt. Kissé szégyellős izgalommal mutattam meg őket, némi magyarázkodás kíséretében, hogy ezek még, egyelőre és átmenetileg vázlatoknak tekinthetők, készülődésnek a nagy műre, amihez megfelelő körülmények, alkotói nyugalom, támogató környezet, anyagi biztonság, érzelmi háttér kellene, és ezeknek éppen nem vagyok bővében. Így kénytelen vagyok az anyaggyűjtés időszakának tekinteni a jelen időszakot, amikoris az élet sűrűjében hagyom magamra zúdulni a tömény élményanyagot, amiből a művészi érzékenység ki fogja párolni azt az eszenciát, ami nemes lesz és időtálló. Nincs időm stilisztikai és helyesírási kérdésekkel bíbelődni, a kalandok kényszerű szüneteiben, leginkább a gyarló emlékezet ellenében, lefirkantok egy vázlatot, megfogalmazok egy színt, egy hangulatot, leírok egy jellemet, vázolom egy történet eseményeit. Magam sem tartom értékesnek, ami most az iszákomban van, csupán gondolok az utókorra, amikor filológusok számára érdekesek lesznek a kezdeti, akár primitívnek nevezhető vázlatok, amelyek, mint egy táptalaj, megmutatják, honnan nőtt ki a remekmű.

Szerény és fiatal tehetségnek igyekeztem mutatkozni Agáta néni előtt, akinek a szeme mindig gunyorosan csillogott, vagy én láttam ilyennek időnként zavaromban. Szorgalmasan elolvasta minden írásomat, néha hümmögött, a fejét rázta, máskor elégedetten falta a betűket. Látszott időnként, hogy határozottan élvezi, amit olvas. Az én tollamból.

És hiába határoztam el a mértéktartó viselkedést. Nem voltam természetes. Ott ül az ember, és úgy tesz, mintha elfoglalná magát, nem figyel oda, de borzasztó kíváncsi annak a véleményére, aki éppen az ő szövegét olvassa. Mint amikor társaságban vagyunk, ahol nem illik vakarózni, és olyankor mindenhol elkezd viszketni. Oda-odapislogtam, amikor a szemem sarkából elmosolyodni láttam, mintegy véletlenül, vajon mit olvashatok le az arcáról, és mindig a csúfondáros arckifejezésével találkoztam, mintha azt mondta volna, türelem, fiatalember, előbb végigolvasom, azután jön a vélemény. Mindig én jöttem zavarba.

Jöjjön csak, üljön ide mellém. – hívott oda, amikor befejezte az utolsó oldalt.

Odamentem, de mintha nem is én lettem volna, olyan zavarban voltam. Földöntöttem a széket, bocsánatot kértem, leültem, de túl messze az asztaltól. Lendítettem egyet székestül magamon, akkor meg majdnem földőlt az asztal, úgy előrelendültem. Végre elhelyezkedtem. De hova tegyem a két hatalmas mancsomat? Először az asztalra fektettem, és háromszor akkora öklök feküdtek ott, mint Agáta néni finomcsontú kezei. Akkor az ölembe tettem, és ültem egyenes derékkal, mint egy elemista. Mintha múlna valami egy krimiszerző vénasszony véleményén. Mintha ő meg tudná ítélni az én tehetségemet! Én járom a magam útját, ami nem olyan kitaposott, mint az övé, én megküzdök a kifejezéssel! És neki van legalább negyven év előnye meg iskolázottsága, aminek magasából lekritizálhatja minden soromat. Egy rövidebb, egyoldalas novellám feküdt előtte.

Erről csak azt akarom mondani, hogy végülis nem kész mű, nem is annak tekintem, hanem egy vázlat, ami még kidolgozásra vár, inkább egy ötlet, amit nem akartam elfelejteni, ezért sebtében lefirkantottam. Nem is tudom, hogyan keveredett a papírok közé…

Ne mentegetőzzön, fiatalember! Plasztikus, erőteljes stílusa van, és az élményanyag, amivel dolgozik, az páratlan. Nem fogom bántani, ne féljen. Csak akarok mutatni néhány dolgot, amit én évtizedek alatt megtanultam.

Felolvasta az első mondatot a szövegből, hangosan. S rögtön tudtam, hogy igaza van, kimondva, fölolvasva, olyan fals volt az a megszólalás, ahogy ember nem beszél. Már javítottam is. A második mondatnál megkérdezte, hogy mit is akartam itt mondani, mert ő nem egészen érti. Megmagyaráztam, ő felcserélt két szót, beírt még egyet, és máris az volt, érezhetően, amit én akartam. Így végigmentünk az egész novellán, és csak csodálkoztam. Először azon, hogy nem lecsepül meg kritizál az öreg hölgy, hanem tényleg segít. Meg akarja érteni, mint egy olvasó, azt, amit én írtam, és ha valahol nem egyértelmű, akkor kiszedi belőlem, és átalakítja. Pontosabban, nem is ő alakítja át, hanem én. Azt hozza ki belőlem, amit én is gondoltam, csak nem figyeltem eléggé az olvasóra. Ott, a szemem előtt lett olyan az a novella, amilyenre én akartam volna írni. Szóval, bennem van egy hatalmas lendület, amikor írok, túl kell tennem azon magam, hogy ezt meg azt a szót hogyan is kell írni, meg milyen szabály vonatkozik ide, hanem csak a lendületre figyelek, mert az nekem a legfontosabb. És utána lehet csinálni egy ilyet, hogy elolvassuk tiszta fejjel, idegen szövegként, és rögtön előjönnek azok a részek, ahol érthetetlen, zavaros, nehezen megfejthető. Másodszor azon csodálkoztam el, hogy észrevétlenül elmúlt az a kezdeti zavarom, amivel széket döntöttem. Egyszerűen és világosan is meg tudom azokat a gondolatokat fogalmazni, amik a papíron bonyodalmasak, cirkalmasak, művészkedők lettek.

Nagyon sokat tanultam ott, egy óra alatt többet, mint azelőtt összesen az írásról.

Következik a HUSZONNYOLCADIK fejezet
Winnetou és a hősi eposz

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ