Ma lefényképeztem azt a parcellát, amirõl a tegnap írtam, hogy az a két öklömnyi birodalma. Csak közben kifogyott az elem a mobilomból, úgyhogy nem tudom elküldeni, el kell azt képzelnetek, sorry. Nehezen megy, tudom, mára már mindent készen kapunk, csak éppen hogy nem rágják meg az ételt nekünk. Ha kérnénk, azt is megtennék. Mondok egy konkrét példát:

Záráskor mindig van valaki, vannak valakik, akik az utolsó percig kihúzzák, ha hétkor zárjuk a könyvtárat, akkor görcsösen olvasnak hét óra nulla percig, akkor szedelőzködnek. Rendben is van, viszont én az ajtót hét nullanullakor bezárom. Nem azért, hogy akik bent vannak, ne tudjanak kimenni, hanem hogy azok, akik viszont mindenüve későn érkeznek, ne tudjanak bejönni. A múltkor is egy bosnyák nõ három perccel hét előtt rontott be… majd elmesélem máskor.

Szóval az ajtót becsukom, vagyis kintről nem lehet bejönni, bentről könnyedén ki lehet attól még nyitni. De nem tudják kinyitni, ez a problém. Nyomják, sőt böködik, mint az éhes borjú az anyja tőgyét, mégsem nyílik. Az eszükbe sem jut, hogy a kilincset le kell nyomni, ez problém valóban. Meg sem látják a kilincset, s ha igen, nem tudják, hogy az mire szolgál. Mert mindenütt nyílik nekik az ajtó, mert mozgólépcső, lassan még járni is elfelejtenek. Mondom is, hogy olyanok, mint a svéd kutyák. Nem szaladnak a nyúl után, elvesztették az ösztönük.

Apropó nyulak, róluk ma már nem tudok írni, lejárt a kávészünetem. Aki rájuk, vagyis a két öklömnyire kíváncsi, olvassa el korábbi róluk szóló írásom…