(Levelek New Yorkból)

– Miss Pery már várja – nyit ajtót az új lány, és afelől érdeklődik, mikor bevezet a nappaliba, hol szoktam ülni. Mondom, lényegtelen, talán jobbára a kártyázó asztalnál. Oda ültet, és szőlőlevet tölt.
– Kedvencem – mondom, és örül, hogy kedvemre tehetett, és biztosít róla, neki is ez a kedvence, ezért veszi. Kiderül, sajátjából kínált. És kíséri is be a ház asszonyát.
– Jól nézel ki! – üdvözöl Piroska köszönés gyanánt – Rendesen megemberesedtél. Bár, te mindig csinos voltál – teszi hozzá. És int a lánynak, ne segítsen, rátámaszkodik a járókeretre:
– Látod?… Én már csak így vagyok.Ebben az évben ki sem mentem a házból!

A lány tőle is megkérdi, hová szeretne ülni, miközben elválasztja a járókától.

– A helyemre, Nyuszika, ahova szoktam. – és a karaosszékbe telepszik le, és int, húzódjak közelebb:
– Where have you been, bad guy? (Hol voltál, rossz kölök?) – vált hirtelen angolra, miközben közelebb húzódom a poharammal, amin megütközik a tekintete, és meglepetten kérdezi, az meg mi?…
– Szőlőlé – válaszol a lány sietve.
Piroska rosszallóan int, azonnal tegyem azt le:
– Nyuszika, azt hozzad, amit szoktam. Azt a kicsit.

A lány likőrt vesz elő kis stampedlikkel. És miközben koccintunk egymás egészségére, megnyugtatom, hogy semmiféle negatív erő és féltékeny matróna nem állt utamban, ami miatt nem tudtam volna jönni, csak elfoglalt voltam.

– Most pedig elköltöztem, aranyoska – teszem hozzá.
Nem lepődik meg különösebben, pragmatikusan kérdez:
– Hova?
– Manhattanbe.
– Az jó. Manhattan az jó. Ott az élet. New York! … – látom, hátradől, és ezer emlék fut át az agyán pillanatok alatt. Aztán visszatér egy szemrándítással a jelenbe:
– És ki költözik ide?
– Két nő.
Elkomorodik az arca, és mint egy csalódott kisgyermek, durcásan elhúzza a száját:
– Úúú! … Magyarok?
– Igen.
Legyint. Ennél tovább nem érdekli a dolog.
– Én is el kellene, hogy költözzek. A barátnőim – már akik még élnek – mondogatják, térjek vissza Magyarországra. De én nem hiszem, hogy ott nekem jó lenne. Belekortyol az italba, majd elnéz a vállam fölött a semmibe:
– Én már soha nem látom többet Magyarországot. – mondja, mint egy ítéletet.
– Miért is nem maradtam Ausztriában?… Ott kellett volna maradnom. Annyi jóbarátnőm van ott. Milyen jó is lett volna.
– Így is szép volt. – jegyzem meg.
– Micsoda?
– Az élete. Amerikában.
– Az igaz. Voltak nehéz idők. De jobbára szép életem volt.

Hogy eltereljem a szót, a mindennapjairól kérdezem:
– Amióta tavaly a barátnőm, Luluka is meghalt, senki sem nyitotta rám az ajtót. A báró Bálintitték jöttek még Staten Islandről meglátogatni. Éva feljött, de Charlie az autóban maradt lenn. Öreg már, megvan száz is, nem bír feljönni a lépcsőkön. Na, meg az utolsó férjem rokonai voltak. Hozták azt a virágot – és a kókadozó krizantámokra mutat cinikusan a vázában.
– Annak idején, amikor sok pénzem volt, sokat utazgattam. Állandóan utazgattam Európában meg Ázsiában… Vagy mi?…Dehogyis Ázsiában… Mi a másik?… Afrikában! Ott. Sokszor vittem magammal őket, befizettem neki meg segítettem. Mert nekem volt – hála Istennek. Örültem, hogy adhatok. De most, amikor nekem lenne szükségem, senki sincs. Hoznak nekem virágot. Pedig most nagyon gazdagok. Na, de én nem is kérek senkitől semmit.

Kortyol.

– Megírtam én akkor az élményeimet az utazásokról. Annyi élmény. Beutaztam a világot. Odaadtam Bálintittnénak. Éva majd lehet, hogy kiadatja könyvben. Mindent odaadtam neki. A képeket… – majd hirtelen a lányhoz fordul, aki csendesen meghúzódott egy fotelben:
– Nyuszika, azt a képet add ide! Nem azt, a másikat. Erzsivel. – majd hozzám fordul:
– Szeretném, ha ezt elvinnéd. Az én drága, megboldogult barátnőm…
A lány titokban odasúgja, tudok-e mit kezdeni vele, s intek, hogy ismertem Cserey Erzsit, adja csak ide a képet.

– Ő volt nekem, Erzsike. Meg az írónő, Clair Kenneth. Iduska, a Turay Ida. Meg Lulukám. Senki sincs. Úgy imádkozom, én már csak azért imádkozom, lenne már vége egyszer. Hosszú volt. Nagyon hosszú. Nem kell ez már nekem.

Fényképezem. Int, hogy várjak.

– Nem vagyok szép.
– Hozom a szépet, drága – siet ki a lány a kék köntös után.
– Nem bánom. Hozzad a szépet. – majd hozzám fordul:
– Lefotózol? Az jó ötlet. Rég nincs már egy fotóm.

Mondja a lány, ülne a festmény alá a kanapéra:

– Hogy lássuk a különbséget… – teszi hozzá ártatlanul
– Hallod mit mond a szemtelen? – Piroska elneveti magát – Hogy lássuk a különbséget!… Hát, szép voltam, az biztos. Pedig azon a festményen is már negyvenet betöltöttem, de ki hinné…
– Piroska, Piroska… – csóválom a fejem mosolyogva.
– Milyen furcsa, hogy Piroskának szólítsz – mondja derűsen, miközben a slágert dúdolom, hogy mindketten jót kacagjunk ezen.
– Mindenki Pirikének mondja – teszi hozzá a lány – vagy Miss Perynek…
– Pery! – kacag fel Piroska jóízűen – De Piroska… Otthon mondták így nekem… Piroska…- ízlelgeti a nevét eltöprengve, miközben elhelyezkedik a festmény alatt.

Lefotózom, s megmutatom a kijelzőn a készült képet:

– Mostmár mindenkinek csak ilyen van?… Ez jó kép. Nagyon ügyes vagy te!
Zsebrevágom a dícséretet, és szedelőzködni kezdek, sok tennivaló vár, miután leadom a Hillyer Street-i kulcsokat, ezzel mintegy lezárva életem egyik zajos, zaklatott, viharverte és sokszínű szakaszát a Quuens Bulváron innen.

– Írd csak le a címed. Majd küldenek neked is táviratot, ha meghalok. – mondja Piroska kissé morbidan, ugyanakkor végtelen természetességgel, mindenféle színt mellőzve a hangjában.
– Addig még eljövök néha.
– Megtennéd? – mosolyodik el – Az nagyon jó lenne. Gyere is. Én sehova sem megyek már. Megtalálsz.

New York, 2011. október 2.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ