Tomas Tranströmer Budapesten
A hetvenéves, Nobel-díjra jelölt svéd költő 117 verse

Április 17-én ünnepelte hetvenedik születésnapját Tomas Tranströmer, a Nobel-díjra jelölt svéd költő. Köteteit negyvenhat nyelvre fordították le, beutazta a világot, Pekingben még művészkávéházat is neveztek el róla. Első verseskötete huszonegy éves korában jelent meg, a címére nézve jelentéktelennek ígérkező, 1954-ben megjelent 117 vers azonban egy csapásra híressé tette, kötete azonnal elfogyott, és mind az olvasóközönség, mind pedig az irodalomkritika érett költőként ünnepelte az addig ismeretlen szerzőt. Az első olvasatra forradalminak nem mondható költői stílus mégis modernnek és rendhagyónak számított a svéd líratörténetben. Akárcsak nálunk az Újhold költői, Tranströmer is a költői kifejezés új dimenzióit nyitja meg, a megnevezhetetlent nevezi néven, a tapasztalt világ mögötti, túli szimbólumoktól nyüzsgő belső létezést. Metaforái a tudat eddig ismeretlen rétegeit, mondhatnánk, archetípusait aknázzák ki, szürrealizmusa, szimbolizmusa, szuggesztív képalkotása, már-már aszketikus sallangtalansága és képeinek gazdag és a többértelműség lehetőségét is kimerítő jelentésrétegei egyéni, sajátos mítoszt teremtenek költészetében. Legutolsó kötete, a Gyászgondolat már komorabb, szorongásokkal teli költői világot ábrázol. „Az út vége felé egyre / sűrűsödnek a felkiáltójelek” – írja címadó versében, A gyászgondolában. A helyenként rémisztő, szinte búcsúra kész írói gesztus azonban nem véletlen, hiszen az írót 1990-ben agyvérzés érte, félig lebénult, beszélni is alig tudott. Az elhallgatás lehetősége, a kifejezés lehetetlensége, az üzenetek dekódolhatatlanságától való félelem szülte utánozhatatlan képeit még ekkor is.Az irodalomtörténet és -kritika Gunnar Ekelöf és Harry Martinson mellé sorolta már igen korán. Inspirációs forrását T. S. Eliotban, Éluard-ban, sőt még a mi Pilinszky Jánosunkban is látja. Nem véletlenül, hiszen fordításai között ott van az egyébként jó barát Pilinszky, de még sok más magyar szerző (Nemes Nagy Ágnes, Weöres, Nagy László, Szabó Lőrinc és Illyés Gyula) verse.Tomas Tranströmer a stockholmi Svéd Intézet támogatásával a Széphalom Könyvműhely meghívására vett részt a nemzetközi könyvfesztiválon, ahol 117 vers (Széphalom Könyvműhely) címmel válogatáskötet jelenik meg költeményeinek magyar fordításaiból a költő hetvenedik születésnapjára.

Lehóczky Ágnes

Életmű egy kötetben

Tomas Tranströmer: 117 VERS (ford.: Jávorszky Béla, Mervel Ferenc, Sulyok Vince és Thinsz Géza), Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2001

Takáts Márton: A vándor rézkarcoló kalandjai

Az énköltészet alkotóival szemben Tranströmer úgy teremt kapcsolatot a négydimenziós térrel s olvasóival, hogy önmagát kívül rekeszti. Mint maga a teremtő. Bábosként áll a teremtett – költői – világ, a konstruált virtuális világ felett. Számítógépfertőzte fantáziámban két ujjal csippenti fülön olvasóit, s behelyezi őket a Térbe, de nem mozgó drótokkal, zsinórokkal látja el őket, hanem a korszerű cirkuszi mutatvány, a Virtual Reality kellékeivel: plazmaképernyős sisakkal, a legapróbb rezzenéseket is felfogó, a testet pókhálószerűen körbevevő, érzékelőkkel átszőtt ruhával, kesztyűkkel, cipőkkel. A háromdimenziós, multimédiás térben Tranströmer is így láttatja, hallatja, érzékelteti a fikciós tájat, ami lehet akár svéd is, ám nem feltétlenül, hisz odaillik majd’a világ bármely szögletébe. S amint belecsöppenünk a költőkonstruálta világba, máris miénk e táj, e tér, e hangzás. Mi alkotjuk újra magunknak a szemünk előtt villogó két képernyőpanelről kapott látványt, mi dekódoljuk a fülünkre helyezett hangsugárzókból kapott jeleket, s mi határozzuk meg haladásirányunk mutatóujjunk mozgatásával: „Zöld éjfél a csalogányzóna északi határán. Transzban függő, nehéz levelek, neonvilágba tartó, száguldó kocsik. A csalogány hangja nem tér ki előlük. S hálás óraszerkezeteinkbe hömpölyög odafentről az idő. A napról, a holdról. Itt nincs jelen. Csupán a csalogány. Csengő hangja feni-élezi az éjjeli ég fényes kaszáját.” (Badelunda csalogánya – Mervel Ferenc tolmácsolásában.) És mi diktáljuk szárnyaló fantáziánk áradását érzelmi hőhullámaink szabályozásával, vagy repülhetünk a képzelet szárnyán, madártávlatból szemlélődve: „Felhők. Az óceán olvadt / ezüstjén kiköpött olívamagként / ringó halászhajó. Halvány csík / utána. Mint egy forradás” (Légiposta – M. F. fordítása.) De a föld alá is lefúrhatjuk magunkat, virtuális vakondokként: „… mélyen / a város alatt fölfelé tekintek, / alulról nézem az utcákat, a házak alapzatát – / mintha légi felvétel lenne, hadviselő város, // csak megfordítva – vakondfénykép: / fakó színű, néma négyszögek” (Átlátva a terepen – Ford.: Thinsz Géza.)
Tomas Tranströmer nem tartja meg magában a vélt/valós térben, vagy lélekben tett nagy utazás élményeit. Ez a késztető, cselekedtető nem-én költészet olvasóját is az elkötelezett, gondolkodó-versteremtő költő virtuális világának részesévé teszi: „Földünk arca érdes, nem tükör. / Csupán óriások képét mutatja: / a Holdét, / a Jégkorszakét. // Lépj közelebb a ködben! / Súlyos felhők, eleven utcák. / Suhogó lélek-eső. / Kaszárnyaudvarok” (Műhold-szemek – Ford.: Jávorszky Béla.)
Tranströmer szabadon közlekedik a 3D terek és idősíkok dzsungelében, de olvasóját mindig ellátja annyi információval, ami elvezet a kitaposott ösvényekig: „Esti sötétben, New York mellett, egy kilátóhelyen, / ahonnét egyetlen pillantással átfogható / nyolcmillió ember otthona. / Hosszú, csillámló hóbucka az óriásváros, spirálgalaktika, / oldalnézetből. / Benn a galaktikában a kávéscsészéket átlökik a pulton, / kirakatok koldulnak, a nyüzsgő cipők / nem hagynak nyomot. / Fölfelé kapaszkodó tűzoltólétrák, nesztelenül csukódó / liftajtók, hangok szüntelen tengermoraja / a biztonsági zárral felszerelt ajtók mögött. / Összecsuklott, szunyókáló alakok a metrókocsikban, / a robogó katakombákban. / Azt is tudom – minden statisztika nélkül is –, hogy / valamelyik szobában ott most épp Schubertet / játszanak, s hogy ezek a hangok valakinek, / épp most, mindennél valóságosabbak” (Schubertiána – Thinsz G. ford.) Vagy ellenkezőleg, a költő olyan utakra csábít, melyeknek koordinátáit titkosítja – vagy mert maga is fél az út végén fellelhetőtől, vagy mert az olvasót akarja próbára tenni: „Két erdei fenyőfa törzse / tör föl, üreges, nagy jelződobozokban folytatódva. / Eltűntek a városok, el a nap. / A villám itt lakozik a magas fűben. // Telefonálhatsz a délibáb szigetére. / Amit hallasz, a szürke hang az. / A villámnak a vasérc akár a méz. / Élhetünk rejtjelrendszerével” (Hosszú szárazság után – Ford.: Sulyok Vince).

***
Tomas Tranströmer 1931-ben született Stockholmban, s a kortárs svéd költészet egyik vezéralakja. Munkásságáért egész sor jelentős hazai és külföldi díjban részesült. Nobel-díjra is felterjesztették. Számos magyar költőt ültetett át svédre.
A 117 VERS fordítóit nem mutatom be külön. A jó tolmács önmagáért beszél.

Kovács katáng Ferenc