HARMINCADIK fejezet
Az alkotás és a körülmények rejtélyes összefüggéseiről

Úgy képzeltem mindeddig, hogy összegyűjtök valami kis pénzt, és kibérelek az óceán partján egy vityillót, vagy egy manzárdszobát, mondjuk Párizsban, semmi luxus, semmi kényelem, és a nap huszonnégy órájában írni fogok. Élek kenyéren és vízen. Előveszem a jegyzeteimet, elbámulok a végtelen sivatag irányába, amíg megtelik a lelkem azzal a hangulattal, ami az íráshoz nélkülözhetetlen. Hogy csak egyetlen dologra kelljen koncentrálni, és akkor meg fog szólalni bennem az a hang, ami csak rám jellemző a világirodalomban.

A gyakorlat pedig úgy alakul, hogy mindig benne vagyok egy olyan helyzetkörülményben, ami teljesen kitölti az időmet, még lopott fél óráim sem akadnak az alkotó munkához, nemhogy megfelelő körülmények. Pedig, mint fentebb írtam, semmiféle nagyobb igényeim nincsenek. De hol a rendőrség, hol a tettestársak teremtenek olyan helyzetet, amelyben minden kreativitás és fizikai erő fölhasználódik a puszta túlélés céljaira.

Ez nem az alkotó vonyító panasza, a közönyös és falékony világ vádolása, amelyben megértettségért könyörgök, mert például a börtön ideális lehetne egy magamfajta kisfogyasztású író létrehozó folyamatainak körülményviszonyaihoz, mert ilyesmit vázoltam vázlatosan, de ott meg nem tudok alkotni. Szükségem van a szabadság illúziójára. A szabadság meg lényegében a két börtönbüntetés közötti gyakran zaklatott időszak.

Néha meg kegyes a sors, megajándékoz a legváratlanabb pillanatban az alkotás minimális körülményeivel. És akkor szárnyalok.

Ki hinné, hogy mélyen a föld alatt, nyüzsgő, rajzfilmeket bámuló kicsi emberkék tömegében, vakoskodva, és az alacsony mennyezetbe időnként belekoppanva fejemmel, tudok írni? Pedig ez a pár nap, némi nagyképűséggel, ami nem jellemző rám, mert inkább szerény vagyok, optimális mértékű öntudattal, ami kell az önkifejezéshez, mint a klasszikusok általában, szóval az a pár nap egy alkotói korszakot indított el bennem. Ki tudom zárni az agyamból az összes zavaró körülményeket, sőt mindezek jelenléte egyenesen inspiratív módon hat rám.

Ülök az óvodásasztalnál, papír meg ceruza a kezem ügyében, semmi szövegszerkesztő, semmi segítség, csak én és a mondanivaló. Minden és mindenki, aki körülöttem van, beleszövődik az egyelőre formátlan regénybe, mintha naplót vezetnék. Minimálisak itt a körülmények, nem történik semmi, csak várakozunk éberen, hogy leteljen a Bill Gates végrendeletében kijelölt határidő. És íródik a mű.

A kicsi embereknek legyőzhetetlen védelmi rendszere van, véletlenül ugyan, de a legjobb helyre menekítettük az egyik örököst.

Nem kellene esetleg erőfeszítéseket tennünk a többi megvédésére is? Ezt kérdeztem Piszkos Fredtől, de ő csak legyintett. Azok is biztos helyen vannak, nekem elhiheted, Jimmy. Ezt a pofátlan nagyképűséget nem bírom benne. Mindent tud, mindenről információja van, és úgy lekezel ezzel, mintha a kisgyereke lennék. De annyira már nem haragszom rá. Csak a szagát nem bírom. Meg az egész embert.

Néha fölállok a papírjaim közül, sétálok egyet az alagutakban, beszélgetek Winnetouval, akiben igazán nemes jellemet ismertem meg. Majd visszaülök a kisasztalhoz, és szalad a ceruzám. Át kell gondolni mindent. Gyermekem, családom lesz hamarosan. Megintcsak a ködös jövendőbe csúszik a független, nyugodt alkotó korszak álma. De ez alig nyugtalanít.

Amint egy alkalommal térek vissza alkotói sétámról, hát mit látok? Piszkos Fred meg Agáta néni ülnek azon az asztalsarkon, ahol én alkotni szoktam volt, egészen közel egymáshoz, és elmélyülten társalognak. Ezt elképzelni sem tudnám, ha nem a saját szememmel látom. A decens, kontyos öreg hölgy, meg az a szakadt, rongyos csavargó! Más ilyen közelségből még a szagát sem bírja elviselni. De milyen közös témájuk lehet?

Csak rólam tárgyalhatnak. Nyilván belenéztek távollétemben a papírjaimba. Agáta néninek erre joga van, a Piszoknak meg nincsenek erkölcsi aggályai. Most jól kitárgyalnak.

A kis diktafonom ottmaradt az asztalon. Pontosan azóta, hogy kis kirándulást tettem a nyelvtudomány területére. Illik, nem illik, bekapcsoltam a távkapcsolóval, és rögzítettem a beszélgetést.

Hát nem rólam beszéltek!

De azért nagyon tanulságos.

Elkezdtem lejegyezni a beszélgetésüket. Kiváló irodalmi alapanyag. Maga az élet a maga nyers valóságában. Ebből még születhet a tollam alatt egy remekmű. A közben felmerülő gondolataimat is belefűzöm a lejegyzésbe.
Agáta: Nézd, Fréderik, semmi szükség ebben a helyzetben bármiféle bocsánatkérésre. Sőt, látom, nem akarod elhinni, őszintén örülök ennek a váratlan találkozásnak.

Piszok: Azt hiszem, nekem van szükségem a megbocsátás gesztusára. Amit tettem, őszintén megbántam, kedves Agáta. Teljesen más ember lett belőlem, aki nem szívesen emlékezik arra az egykor fenevadra. Bár vállalni kell. Gyáva lennék, ha valamit is eltagadnék. És úgy érzem, kevés az egész életem a jóvátételre.

Agáta néni Piszkos Fred öklére tette a kezét. Hogy nem undorodik tőle?! Igaz, az is meglepetés, hogy tegezik egymást, és van valami közös ügyük a múltban. El tudom képzelni, hogy jól kirabolta az öreglányt, és most meg játssza a megbánót. Elkövető és áldozat. Kriminológiai alapeset. Csak személytelenül működhet az ilyesmi, amint kommunikálni kezdenek egymással, már nem a klasszikus modell érvényesül. Így próbálják mostanában jó útra téríteni a bűnöző elemeket. A mi fajtánk meg mindenbe belemegy, ha cserébe nem kell börtönbe vonulni. Most egy csapatban vagyunk. Nagyon rafinált vénember. Olyan őszintén megbánó hangon fuvolázza ezt a bocsánatért esedező sódert, hogy magam is bedőlnék neki, ha nem ismerném régtől fogva a vén csavargót. Sose tudhatja vele az ember, hogy hányadán áll, mert még az se jön be, hogy az ellenkezőjével számolunk.

Agáta: Megöregedtünk, Fréderik. Volt az ifjúság, amire egyre távolabbról tekintünk vissza, és a saját életünk, az egész, helyeződik latra. Nekem, azt hiszem, inkább hálásnak kell lennem. Amit szerelemnek meg érzelmi életnek neveznek, s másoknak fő motívum a sorsukban, az nekem mindösszesen te voltál. Ha egyáltalán van valami fogalmam erről a területről, azt neked köszönhetem.

Piszok: Jól mondod, Agáta. Én is az egészet tekintem. Számadás. Volt egy első fele az életemnek, amikor a legváltozatosabb bűnöket követtem el. Volt hozzá egy megnyerő külsőm, hízelgő modorom, megnyíltak előttem a szívek és az ajtók, de belül végtelenül romlott voltam. Tudatos döntés következtében szabályosan kifordítottam magam. Létrehoztam ezt a mindenki számára ellenszenves külsőt, hogy még véletlenül se keltsek senkiben bizalmat. Legyek undorító, félelmetes, büdös, csavargó, törvényen kívüli…

Agáta: És ez mire jó?

Piszok: Őszintébb így. Az egész civilizáció egy álca, az állati ösztönlényünk ruházata. Én akkoriban – a vér nem válik vízzé –, azzal szórakoztam, hogy megszerezhetetlen nőket akartam ledönteni. Szó szerint. Mit érdekeltek engem a kapható nőszemélyek! A hormonoktól beindított vágyakozások! Ugyan! A megkaphatatlan, szentéletű, apácának született teremtések! Valami perverzió ez is.

Agáta: Én belédszerettem. Beszélhetünk róla. Bennem is tomboltak a hormonok, ha el is takarta a jólneveltség meg a családi háttér. Szép fiú is voltál, meg kell mondani. Fess, jóképű, izmos, karcsú, művelt…

Piszok: Elpirultam a fedőréteg alatt.

Nem hiszem el! Hogy ezek szerelmesek voltak egymásba! Hihetetlenebb, mint az, hogy a Piszok fess meg jóképű volt! Aztán az egyikből úri hölgy lett, a másikból meg alvilági csavargó. Nincs az a színes magazin, amelyikben egy ilyen sztori megjelenhetne. Az egyik ember lecsúszik, a másik meg… De van benne egy titok! Az olvasók szeretik az ilyen bujkáló, sejtelmes szálakat a történet mélyén. És egyszercsak fény derül arra, hogy a rossz tulajdonképpen jó. Ez nagyon nincsen ínyemre. Már a Piszkos Fredről ilyen nem derülhet ki. Annál jobban ismerem. Meg arról is beszél, hogy már fiatalon is mennyire romlott figura volt.

Agáta: Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy te egy szélhámos vagy, én hittem, szerelmes és boldog voltam. Így visszatekintve azt mondom, volt egy boldog időszak az életemben. Felelőtlenül, bolondosan, őrülten akár, szembefordultam a családommal, a konvenciókkal, a neveltetésemmel. Se azelőtt, se azóta nem mertem ilyet tenni.

Piszok: És az ár, amit fizettél érte?

Agáta: Megfizethető. Akkor majd’ belepusztultam. De kellett. Én annyival lettem bölcsebb nálad, hogy vállalni tudom, még azt is, hogy szerettelek.

Lehetne írni egy olyan történetet ebből az anyagból, hogy az aljas fiatalember elcsábítja az ártatlan leányzót, aztán jól otthagyja. És eltelnek évtizedek, amikor visszajön kőgazdagon a tönkretett lány, és bosszút áll teljesen jogosan. Igazán színpadon vagy filmen állna meg a cselekmény, ahogy részleteiben előkerülnek a múlt eseményei, és a környezet az anyagi haszon reményében odaáll a milliomos hölgy mellé, és kiközösíti az egykori csábítót. Mondjuk, tönkre is tehetik. A jogos bosszú mértéke, ez a kérdéses. És Piszkosról nem szabad mintázni a férfi szereplőt, inkább egy rokonszenves figura kell, aki egyszer bűnt követett el. A tragédia: kis botlás, nagy hasraesés.

Piszok: Könnyű annak, aki őszinte! Én hazudtam. Aljas indítékból szédítettelek, aztán továbbmentem. És azóta a helyrehozáson, a jóvátételen dolgozom. Mert nem hagyhatom itt úgy a világot, hogy csak rongáltam rajta. Nem te voltál az egyetlen.

Agáta: Megöregedtünk. Kiégtek a hormonok, kiégtek a fájdalmak is belőlünk. Hogy majdnem tönkretettél egy fiatal lányt a személyemben valamikor régen? Már engem sem zavar, nekem nincs már sérelmem. Nekem nem kell jóvátétel. Ez a mentőakció, amivel idemenekítettél, része a bűnhődésednek?

Piszok: Benne van a történetben. Te annál arisztokratikusabb vagy, mintsem törődnél az ősökkel, származással. Szerintem nem is tudtad, hogy Bill Gates távoli rokona vagy.

Agáta: Nem is nagyon érdekel. Sokkal fontosabb nekem ez a felismerés, amit most fogalmaztam meg magamnak. Neked sokkal célszerűbb lenne egy öreg hölgy, aki fantáziadúsan leveri rajtad a bosszúját az egész elrontott, tönkretett életéért…

Piszok: Már nem erről van szó. Én más színben látom a bűneimet is. Nyilván ketten voltunk akkor is… Hanem azt tudod, arra emlékszel, hogy szüleid milyen indokkal akartak eltávolítani a közeledből még a románcunk elején?

Agáta: Persze. Hogy másod-unokatestvérek vagyunk. És, ugye, rokonok között nem javallott a házasság, utódnemzés, s a többi. Nem vettem komolyan annak idején.

Piszok: Pedig valóban unokatestvérek vagyunk, mégpedig azon a vonalon, amelyet Bill Gates nevű nemrég elhunyt közös unokatestvérünk mint közös rokon árnyékol…

Agáta: Szóval, te vagy a másik örökös. Akkor elég lett volna a saját irhádat biztonságba menteni… Igazán nemes jellemre vall az, hogy a megmentésemre siettél.

Piszok: Nem csak rólam van szó.

Agáta: Kiről még?

Piszok: Erről a Jimmy gyerekről…

Agáta: Kedvelem én is ezt a kicsit faragatlan fiatalembert. Nem sokat járt iskolába, de elindult a maga módján a művészetek és az önkifejezés útján. Tehetség bujkál benne, és nem sokat rongált rajta a hivatalos álláspontok világa…

Következik a HARMINCEGYEDIK fejezet
Akkor föl volnánk fedezve, installálom!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ