Látja, hogy korábban egy perzsát megsegítettem. Megsegítettem.
Tulajdonképpen az a munkám a göteborgi könyvtárban, hogy segítsek, de általában kedvesebb vagyok az elesettekkel, s ezt ő a hangomból kiérezte.
Mert elesett: kell neki egy könyv, aminek a címét nem tudja, szerzőjére nem emlékszik, csak annyit mond, hogy „fin”, ami annyit jelent svédről magyarra fordítva, hogy „jó”.
Hogy mi a jó, hogy szereti a könyvet, vagy hogy a címben van benne a szó, nem tudom kivenni, kibányászni nem lehet belőle, mert svédül nem tud.
Na jó. Elmondja még egyszer a címet, próbálom fonetikusan, többször, számítógéprendszer, vért izzadok, de megtalálom.
Örvend. Meg akarja köszönni.
De mivel perzsa nem vagyok, ő pedig igazán megköszönni úgy tudja, és egyikünk se svéd, elég lenne egy „tack”, de az valahogy túl kevés, ezért közel hajol hozzám, de nem ölel meg, csak majdnem: a vállunk ér össze és meghatottan mosolyog.