Jancsó Miklós Ede megevé ebédem (2006) című filmjéről

A cikk részlet a szerző Az ellenkezés pragmatizmusa; A vulgaritástól az erőszakig; Jancsó Miklós 1990 után készült játékfilmjeiről című, készülő könyvéből.

A Szentenciák című filmepizód olyan tömör kijelentés-sorozat, amelyik esszenciálisan megmutatja a rendező, Jancsó Miklós Kapa-Pepe filmjeinek provokáló retorikáját és poétikáját. Mint elméleti fogódzó, hatékonyan visszafordítható a filmek értelmezésére is. Kimutatható általa ezeknek a filmeknek a magyar nemzeti identitást támadó agressziója.

Bevezetés

Az Ede megevé ebédem című filmet Jancsó Miklós rendezte, és 2006-ban mutatták be. Önállóan is értelmezhető epizódja a Szentenciák, amelynek lényegi jelentésrétege a szövegen túl képződő következetésekben és kontextuális utalások alapján írható le. A kijelentéshalmaz performatívumnak minősül, és az austini meghatározás szerint erős perlokúciós aktust hajt végre. (Austin, 1973)

Maga az epizód két fő részre osztható. Az első szöveges szentenciagyűjtemény, amelyet a rendező két rezonőrje, a Kapa-Pepe bohócpáros ad elő. Ekkor a szereplők egyszerűen a kamerába nézve felváltva elsorolják a kinyilatkoztatásokat. Az epizód második része tulajdonképpen az utolsó és egyben a legfontosabb, a huszonhetedik szentencia, amely nem egyetlen tömör, összetett mondatban hangzik el, hanem részletes kifejtést kap a mozgókép lehetőségeinek tág kihasználásával.

A felsorolás két perc negyvenhat másodpercig tart, az utolsó, mozgóképes szentencia pedig három perc negyvenhat másodpercig. Az első rész szövegét előzetesen közlöm, a második tartalmi ismertetését az elemzés során végzem el.

Hipotéziseim: ezek a szentenciák, ahogyan a rendező utóbbi években készült filmjeinek az összessége perlokúciós performatív hatásaik révén bujtatott agresszív és provokáló tartalmakat érvényesítenek a befogadóban. A befogadó (filmnéző) ugyan nem képes teljes egészében felfogni a szentenciák tartalmát, de az alkotóknak minden jel szerint épp ez lehet a céljuk, hogy a „több kevesebb” alapon érvényre juttassák az emberek megalázását, az értékeik lerombolását az agresszív globális gazdasági érdekszövetség önkéntelen vagy épp tudatos kiszolgálóiként. A Szentenciák összességében kimerítik a Grice-i társalgási maximák (Grice, 1975) megsértésének eljárásával és egyéb manipulációs eljárásokkal a tudatos nézőbutítást, a nemzettudat-provokációt és a rasszista agressziót.

A Szentenciák szövege:

K – Kapa (Mucsi Zoltán), P – Pepe (Scherer Péter)

„K: Az ember hálistennek sosem lehet elég öreg, hogy teljesen elmenjen az esze.

P: Az ellenszenves ember már a reggelit hozzáértéssel kezdi.

K: Az ember értelmes lény, de az nincs bebizonyítva, hogy az emberek értelmesek.

P: Túl sok eszkimónak túl sok a f_szom.

K: Ha az ember cápákkal úszkál együtt, csak úgy éli túl, ha neki van a legtöbb foga.

P: Ha fekvő embert látsz, ugorj a hasára, mielőtt talpra áll.

K: Az nem lehet, hogy az ember ne váljon azzá, aminek a többiek hiszik.

P: Nincs kínosabb, mint ha a hülyék imádják az embert.

K: A poloskát nem az Isten teremtette.

P: Azt hiszem, túl fiatal vagyok még a tisztességhez.

K: Senkinek se olyan jó az emlékezete, hogy sikeres hazudozó legyen.

P: Megkeseredett szegény, mint fagyott lósz_ron az éhező veréb.

K: Akadnak olyan patkányok, akik felmenekülnek a süllyedő hajóra.

P: Ez az ország most olyan szegény, hogy ki se bírna egy zsenit az élén.

K: A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha az ítélőképességét teszik tönkre.

P: Nincs törvény, amely megszabja, hogy féregnek kell lenned.

K: A magyarnak a hátán is lehet szántani, csak piros-fehér-zöld legyen az eke.

P: Nincs kóser disznóláb.

K: Mentes vagyok minden előítélettől. Mindenkit egyformán utálok.

P: Kíváncsi vagyok és gonosz, lehetnék akár újságíró is.

K: A hazug embert hamarabb utolérik, ha sánta.

P: Aki siet meggazdagodni, az nem lehet ártatlan.

K: Én egyszemélyes hontalan népcsoport vagyok.

P: Tudja, mire gondolok, uram?

K: Na ne mondja, már maga is gondolkodik?”

A Szentenciák első, szöveges egysége

Az Ede megevé ebédem (2006) címekkel ellátott epizódokból áll. Jancsó korábbi Kapa-Pepe filmjei egyszerűbben leírhatók Hirsch „büntetőnarratíva-mintázat”-ával (Hirsch, Metropolis, 2002/1.), az Ede megevé ebédem (2006) inkább tézisfilm. Retorikailag pedig fiktív törvényszéki vádbeszéd a magyar nyelv, a kultúra, az irodalom, a történelem, a mitológia ellen. Csupán a kifejtés módja más kissé, mint a korábbi filmekben. Az Ede megevé ebédemben (2006) kevésbé érhető tetten a provokátor vagy a bűnös kiléte, az mindinkább rávetül a magyar kultúra egészére. A „vádlott” ebben a filmben tehát a magyar kultúra. A vádló maga a film a szerzőivel és rezonőr-típusú szereplőivel.

A film már a címével is minimum polémiát sejtet, hiszen szó szerint átveszi Szabó Dezső 1937-ben megjelent cikkének címét, amelyben Szekfű Gyulával vitatkozik a magyar nemzeti konszenzus mibenlétén. Szekfű Gyula azt vetette fel, hogy nem kellett volna egy Schittenhelm Ede nevű embernek meghalnia a magyar szabadságért 1848-ban, pedig ez a felirat áll egy sírkövön. Szabó Dezső pedig amellett érvel, hogy a magyar szabadságért való összefogás nem kényszerből történt, és egy évszázaddal később már a nyelvi asszimiláció ellenére sok kisebbségi származású magyar állampolgár pozícióhoz jutva idegen érdekeket szolgál. Szabó Dezső a gyorsíró tanfolyamok egyik példamondatával viccelődve állítja, hogy a mai (1937-es) „Ede” megette az ő ebédjét. Jancsó filmje ezzel az állásponttal vitatkozik. A film elején, még a szentenciák előtt van egy prológus, amelyben két tizenéves lány asztalhoz ül, és az ebédhez terített asztalnál egyikük kijelenti, hogy Ede nem ette meg az ebédjüket, hiába ez a film címe. Ez még csupán Szabó Dezső írásának a közvetett, a vicc szintjén való elutasítása. A film később érvel is, ám akkor is inkább csak csúsztatások, tényhamisítások szintjén. A vádbeszéd legtömörebb és legjellemzőbb fejezete a Szentenciák.

Szentenciákat már láthattunk, hallhattunk az Anyád! a szúnyogok (1999) című, második Kapa-Pepe filmben is. Ott azonban egységesebb és kevésbé beszédes volt a szentenciagyűjtemény. A maffiafőnök adta elő, a kamerába nézve, és a többiek nevettek rajta. Jobbára az amerikai típusú túlzott pozitív önszuggesztiót bírálta és a törtető, vadkapitalista agresszivitást.

Az első szentenciagyűjteményre is rávetült Jancsó vagy általában a Kapa-Pepe filmek szerzőinek a világfelfogása. Az Ede megevé ebédem (2006) szentenciái azonban már egyértelműen szerzői kinyilatkoztatásoknak minősülnek. Olyan nagyfokú a szentenciák diverzitása, hogy nem lehet valamely szereplőnek tulajdonítani egyik csoportját sem. A gyűjtemény valójában azt a szándékosan keltett zűrzavart képviseli, amely lehetővé teszi a leginkább hamis és agresszív provokációk érvényre juttatását. Nincs filmes grammatikai központozás Jancsó filmjeiben, ebben a szentenciagyűjteményben pedig retorikai sincs. Ez a kijelentéssorozat sűrítetten jelképezi Jancsó egész, 1990 utáni alkotói korszakát.

A szentenciagyűjteményt már idéztem teljes terjedelmében, és az alábbiakban részletesen elemzem. Az alapigazságok és hamisságok, illetve agresszív felszólítások nagyon pontosan jellemzik a Jancsó-filmek értéktagadó és értékrelativizáló poétikáját. Önreflexivitásnak, önigazolásnak, szerzői gyónásnak lehet tekinteni, ugyanakkor erőfitogtatásnak, ami önkéntelenül is önmaga és a Kapa-Pepe filmek kritikájává válik.

Pepe és Kapa Hacsek és Sajó módjára megbeszélik, mi az a szentencia. A definíciójuk részben megegyezik az értelmező szótárak a meghatározásával: „A szentencia általános igazságot vagy erkölcsi alapelvet kifejező mondás; bölcs mondás”. Igaz, a szónak van még egy jelentése, amelyet Kapáék nem említenek, és amely így szól: „ítélet határozottságával tett kijelentés”.

Az utóbbi meghatározás inkább érvényes az egész gyűjteményre, mint a másik kettő, mert az nem csak az igazság és a bölcsesség, illetve az erkölcsi alapelvek jegyében ítélkezik, hanem hamisság és provokálóan agresszív magatartás szerint is.

A szöveg ebben a vonatkozásban posztmodern: értékrelativizáló és értéktagadó. Található köztük érvényes igazság is: „Senkinek se olyan jó az emlékezete, hogy sikeres hazudozó legyen.” Van viszont agresszív felszólítás is. „Ha fekvő embert látsz, ugorj a hasára, mielőtt talpra áll.”

Nem oszlik meg az érvényes, logikailag indokolt kijelentések halmaza és a provokatívaké, illetve a valódi és a féligazságoké a két megszólaló között sem. Kapának és Pepének nincs önálló jelleme a filmekben, de ebben az epizódban sem. Ebből a megfontolásból is ezeket, a szentenciáknak nevezett kijelentéseket elsősorban szerzői kinyilatkoztatásoknak kell tekinteni. A két bohóc egyébként is a rendező rezonőrje, amely tényt más összefüggések is igazolnak. A film összes dialógusa áldialógus.

Az „Én egyszemélyes hontalan népcsoport vagyok.” utal a szerzői elszigetelődésre, és az összes konszenzus tagadására. Az iróniát például akkor értené a közönség, ha a szerző része lenne valamilyen értékrendet felvállaló közösségnek. Vagy legalább egyértelműen – nem csupán ködösítve – tagadná azt.

Az egyik szentencia, a legerősebb, szintén nem szándékos önkritikának tekinthető: „A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha az ítélőképességét teszik tönkre.” Jancsó szentenciáiban és egyáltalán 1990 után készült filmjeiben nincs idő-, tér-, személyiség, ok-okozatiság szerinti folytonosság és logika, tehát rombolja a közönség, vagyis a nép ítélőképességét.

A szentenciák elemzése részletesen

K: Az ember hálistennek sosem lehet elég öreg, hogy teljesen elmenjen az esze.”

Ez a mondat semmiképp nem tartozik az „általános igazság”, „erkölcsi alapelv” vagy a „bölcs mondás” kategóriájába; inkább „ítélet határozottságával tett kijelentés”, még pontosabban magyarázkodás, önigazolás. Sérti Grice második és harmadik maximáját (Grice, 1975): az igazmondás és a relevancia-elvét. Jancsó azzal védekezik, hogy az idős kora ellenére nem veszítette el értelmi képességeit. Önmagára nézve minden jel szerint igaz a megállapítás, mert semmi sem utal arra, hogy szenilitás korlátozná. Az interjúiban kilencven év fele közeledve is összefüggően, értelmesen nyilatkozik, filmjeit professzionális alapossággal megtervezi. A józan ítélőképessége ugyan megkérdőjelezhető, de nem elsősorban az időskori emlékezetvesztés miatt, mert ő már a pályája elején is ideológiailag elkötelezettnek és elfogultnak számított.

A kijelentés általánosságban nézve nem igaz, mert Jancsóval ellentétben akadnak olyan emberek, akik idős korukra jelentősen veszítenek korábbi, akár nagyon magas szintű értelmi képességeikből. A szentenciagyűjtemény első kijelentése tehát a kontextus alapján magára az idős rendezőre, Jancsóra vonatkoztatható. A kijelentés relevanciája általánosan nem érvényes, tehát a néző automatikusan keres olyan személyt, amelyre érvényesíthető. Ez a személy leglogikusabb következtetések alapján a szerző-rendező, vagyis Jancsó Miklós. Utólag azonban ez a relevancia is megkérdőjelezhető, hiszen a rendező legfrissebb interjúban produkálta a mentális képességeit elveszített emberek tüneteit. Megkérdezték tőle, hogy mivel magyarázza a magyar film vonzerejének a gyengülését. A válasza: „Attól függ, hogy hogy nézzük. Megkaptam egy díjat, és az államelnök, nem a Schmitt Pál, hanem az előző, ugyanezt kérdezte, és én azt mondtam neki: Elnök úr, le kell ereszteni a vasfüggönyt, mert ha megint kétpólusú lesz a világ, akkor ez a fajta film, amit mi csináltunk, újra érdekes lesz.” (Hír TV, Célpont, 2010. december 4.)

A szerzőre való vonatkoztathatóság – Jancsó a film készítésének idején már nyolcvanöt éves volt – megerősíti az egész sorozat önreflexív, önigazoló jellegét, szándékát. Itt még az is felmerül, hogy a rezonőrök mögül megszólalóként a forgatókönyvírót, Hernádi Gyulát is azonosítsuk. Valamilyen szinten őt is bele kell érteni a megszólalók közé, de a retorikai helyzet elsősorban a rendezőre vonatkoztatható. Jancsó Miklós a rendező, akit a szakma és a közönség is a film szerzőjének tekint. Övé az összes végső tartalmi és stilisztikai döntés joga. Az ő neve, a díjai, az elismerései révén kialakított éthosz képviseli azt a retorikai minőséget, amellyel akár hamis tényeket is büntetlenül a közönség elé lehet tárni. Ám ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a megszólalót részben azonosítsuk a forgatókönyvíróval, akkor a továbbiakban a rendező neve mögé értsük oda Hernádi Gyulát is, aki közel öt évtizeden keresztül, egészen haláláig állandó alkotótársa volt Jancsó Miklósnak.

„P: Az ellenszenves ember már a reggelit hozzáértéssel kezdi.”

Ez is az „ítélet határozottságával tett kijelentés” kategóriája, és nagyon divergens tartalmú. Nem igaz és nem releváns. Nem világos a kinyilatkoztatás retorikai helyzete sem. Ki mondja, kinek, kiről? Az ellenszenves ember nem feltétlenül rossz vagy gonosz ember, pedig a mondat ezt sugallja. Az ellenszenvesség a másik félben alakul ki, tehát annak értékítéletétől is függ. Valaki egy másik ember szemében lehet ellenszenves csupán azért, mert például gazdag vagy híres, miközben lehet, hogy alapvetően jóravaló. Az ellenszenvesség tulajdonított jellemzője valakinek, ezért az, aki a reggelit hozzáértéssel kezdi, nem feltétlenül ellenszenves már a reggelinél, vagy egyáltalán. Igaz, a kijelentés sem ezt állítja, hanem azt, hogy az ellenszenves ember valamit hozzáértéssel kezd.

Nem is lehet pontosan meghatározni ennek a szentenciának a központi jelentését. Ha a pontatlan megfogalmazás ellenére azt értjük a mondaton, amit sugallni vél, vagyis hogy a rosszindulatú ember már kora reggeltől, vagyis ’eredendően rosszindulatú’, annak több releváns következménye van. Nem biztos, hogy minden rosszindulatú (aki ellenszenvesnek tűnik) megszakítatlanul negatív jellemű, bár aki ellenszenvet gerjeszt folyton, ő is csak valószínűleg az. Ha a jellem-kialakulásokat vesszük alapul, akkor lehet, hogy részben érvényes a megállapítás, mert ahhoz az ellenszenvességhez, ami a feladó jeleitől is függhet, már negatív jelleműnek kell lennie. Az ellenszenv nem valami hirtelen benyomás, az tartósabb negatív kisugárzás alapján alakul ki. Jancsó filmjeinek szereplőire ez azért nem érvényes, mert a szereplőinek nincs önálló, megragadható jellemük. Nem is lehet ellenszenves kisugárzást tulajdonítani nekik, hacsak magának a rendezőnek nem, aki például tüntetően koccint sörrel a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten (1998) című filmjében az aradi vértanúk emlékét emlegetve, és ezáltal megcsúfolva.

„K: Az ember értelmes lény, de az nincs bebizonyítva, hogy az emberek értelmesek.”

Ez a kijelentés a „bölcs mondás” kategóriájára pályázik, de nem állja meg a helyét. Ez a mondat még a negyedik Grice-i maximát (Grice, 1975), az egyértelműséget is sérti. Van benne logikus tartalom, de a megfogalmazás pontatlansága félrevezető. Az eleje érvényes, hiszen elfogadjuk azt a tudományos alaptételt, hogy az ember(i faj) értelmes, mert egyedei nagyságrendekkel bonyolultabb műveletsort képesek észben tartani és végrehajtani, sőt megtervezni, mint az állatok. A mondás akkor lenne érvényes, ha azt állítaná, hogy „de az nincs bebizonyítva, hogy az összes ember értelmes.” A Kapa által elmondott változat azt állítja, hogy egyetlen ember sem értelmes, ami viszont nem igaz, mert az emberek intelligenciája és érzelmi intelligenciája hatalmas diverzitást mutat. Tapasztalatból tudjuk, hogy léteznek egészen különleges mértékben értelmes emberek.

Lehet viszont érvényes a kijelentés abban a vonatkozásban, hogy az emberek, az egyedek döntéseiket nem mindig az értelemnek megfelelően hozzák meg, de ez nem egyenlő azzal, hogy sokan ne tudnák: adott esetben rosszul döntenek, és mégis a rosszabbik megoldást választják. Az emberek nagyon bonyolult viszonyrendszerben élnek, gyakran parányi vagy semmiféle hatással nem képesek lenni az eseményekre, a saját életükre. A külvilágból érkező információk, a következmények sokszor annyira megbízhatatlanok, hogy az egyén nem képes felvállalni saját logikus döntését. Ha valaki például látja, hogy veszít, mert a rá támadók túlerőben vannak, attól még lehet, hogy védekezni vagy visszatámadni fog. Az egyén gyakran kerül olyan helyzetbe, amikor önvédelmi vagy épp önpusztító ösztöne fölülírja a logikus cselekvés alternatíváját. Csak ez a szentencia nem erről szól.

Később Pepe a filmben visszautal, mintha lett volna olyan szentencia is, mint a „Minden kutyának egyszer jogában áll harapni.” Ez már érvényesebb állítás. Mondhatni, érthető, ha egyszer az ember támad, vagy visszatámad, ha elege van a provokációkból. Ha egyszer támad (vissza), az már nem feltétlenül logikus megfontoltság alapján történik, hanem akkor, amikor betelt nála a pohár. Ez bizonyítja az emberek egyes, nem logikus döntési gesztusait is. Ennek alapján érthető lenne, ha Jancsó készített volna a rendszerváltás utáni elégedetlenkedésében egy és csakis egy dühödt filmet. Azt elnéznék, megbocsátanák neki, mert egyszer mindenkinek jogában áll kiborítani a bilit. Godard egyszer tette meg, a Weekendel (1967), Jancsó húsz éve és tizenegy filmen keresztül egyfolytában rombol.

„P: Túl sok eszkimónak túl sok a f_szom.”

Itt van az előző kijelentés továbbgondolására a kiváló példa. Ez aztán végképp nem nevezhető „általános igazságnak”, „erkölcsi alapelvnek” vagy a „bölcs mondásnak”; de ez még az „ítélet határozottságával tett kijelentés” kategóriáját is cáfolja. A mondat reflektál az egész szentenciagyűjteményre, és bagatellizálja, relativizálja azt. Ennek a kijelentésnek igazából a metajelentése, az önmagára vonatkoztatott értelme a fontos. Úgy tesz, mintha elkezdene egy ismert szólásmondást. „Túl sok az eszkimó, és túl kevés a fóka.” Ez valóban érvényes megállapítás, nem is kell magyarázni. A megszólaló viszont reflektál saját helyzetére, hogy ő beszél a hallgatóságnak, a nézőknek az alapigazságokról, csak nem veszi komolyan a szerepét és a befogadóéit. Az értelmetlenség felvállalásával a mód, vagyis az egyértelműség maximáját szegi meg. (Grice, 1975)

Az ködösítés és a trágárság megjelenése fontos karakterisztikum abban a tekintetben, hogy az egész diskurzust valamilyen szempontból érvényteleníti. A szentenciagyűjteményt, a filmet, a sorozatot is. Mivel nincs a megszólaló Pepének olyan jellemrajza, amelyen belül a kijelentés értelmezhető, direkt szerzői kiszólásnak tekinthető, az értelem elleni támadásnak. Sokkoló, provokáló.

Amíg a korábbi kijelentések során a néző elgondolkodhat azon, hogy azok érvényesek-e, és megállapíthatja, hogy részben igen, részben nem, addig ez a kijelentés adott idő alatt hirtelen szerzői logikát vált. A néző itt hirtelen már arra gondolhat, hogy miért provokálják őt. A film folyamatos vetítése alatt nem fog rájönni, lehet, hogy még utána sem, így mindenképpen támadás a nézői értelem ellen. Ha nem volt igaz, hogy az „emberek nem értelmesek”, akkor ez a szentencia bebizonyítja, hogy az emberek valóban nem értelmesek, mert egy ilyen kijelentést nem tudnak felfogni. Csakhogy ezt nem is lehet felfogni. Moziban, folyamatos filmnézés közben biztosan nem.

A trágárság, a káromkodás még felveti a performativitással kapcsolatos alap-dilemmát. A káromkodás perlokúciós aktus, hiszen hangulatot, érzelmet akar kiváltani a hallgatóságból. Bár Austin nem tudta egyértelműen besorolni a káromkodást a lokúciós fokozatokba (Austin, 1973: 143), attól még ez a beszédtett perlokúciós, hatáskiváltó szándéka megkérdőjelezhetetlen. A besorolás nehézsége talán arra vonatkozott, hogy a (per)lokúciós aktust a káromkodás konvencionális vagy egyedi/kreatív nyelvi eszközökkel valósítja meg.

A káromkodás szentenciák közé emelése legitimizálás is. Legalábbis arra tett kísérlet. Csakhogy létezik egy hatalmas ellentmondás: a kultúrát nem lehet produktívan megtermékenyíteni a kulturálatlansággal. Szerzői, narrátori szinten biztosan nem. A kultúra épp arra ad lehetőséget, hogy a feszültségeket zsigeri, kontrollálatlan agressziótól mentesen oldjuk fel. Ami teret ad a kontrollálatlan indulatoknak és az agressziónak, az már definíció szerint nem kulturált (beszédtett). A káromkodás (nyelvi) agresszió, tehát nem része a kultúrának. Ha az agressziót legalizáljuk, az további agressziót gerjeszt, és a folyamat öngerjesztő folyamatában nem könnyű megállni egymás kiirtása előtt.

„K: Ha az ember cápákkal úszkál együtt, csak úgy éli túl, ha neki van a legtöbb foga.”

Az értelmetlenség sokkja után hirtelen egy gyakorlatilag érvényes bölcs mondás következik. Elkábították a nézőt a homályos szándékú káromkodással, így utána azt mondanak neki, amit akarnak. Ebben az esetben kivételesen érvényeset. Ez az, ami nyugtalanító, hogy bármennyire össze lehet keverni a valódi értékeket a romboló ítéletekkel, ráadásul következmények nélkül.

Bujtatott vagy nem szándékos önkritikaként lehet értelmezni ezt a kijelentést, hiszen Jancsó nyíltan, köztudottan lepaktált a kádári hatalommal, sőt az egyik párt és jelöltjei nyílt támogatása révén a rendszerváltás utáni hatalomgyakorlók egy csoportjával. Nem tett ugyan mindig a megrendelői kedvére, néha őket is bírálta, különösen 1990 előtt (ez később már nem volt jellemző), de elkötelezettsége vagy inkább érdekcsoportjai iránti lojalitása az összes filmje alapján egyértelmű. Provokáló, tényhamisító, a magyar értékeken gúnyolódó filmjei alapján ő a legtöbb foggal vadászó cápa.

„P: Ha fekvő embert látsz, ugorj a hasára, mielőtt talpra áll.”

Ez semmiképp nem „általános igazság”, nem „erkölcsi alapelv” vagy „bölcs mondás”, de még csak nem is „ítélet határozottságával tett kijelentés”. Már csak azért sem, mert nem kijelentés, hanem felszólítás. Az egyes szám első személy mellett megjelenik közvetlenül megszólítottként a második személy is. Most ki beszél kinek? Ki szólít fel agresszióra kit? Pepe a nézőt? Már többször megindokoltam, hogy Pepének és a többi szereplőnek nincs önálló jelleme a filmeken belül, így nem társítható kijelentéseikhez, cselekedeteikhez erkölcsi ítélet. Itt egyértelműen a rendező, a forgatókönyvíró, a film alkotótársasága beszél. A nézőhöz.

Ha kijelentés lenne, ténymegállapítás, akkor sem lenne érvényes, mert ha az ember nem akar maga is abban a veszélyhelyzetben élni, hogyha földre kerül, az ő hasára is ráugranak. Értelmes ember józan belátással nem ugrik a bajbajutott hasára. Iróniaként sem értelmezhető a szentencia, mert akkor meg kellene tudni mondani, hogy mi a mondat jelentése a tettetés gesztusának elfogadása után. Kellene egy közös értékrend, akár az azt ellenzőkkel, tagadókkal. Jancsó mindent összekuszáló világában – és erre a legadekvátabb példa a szentenciagyűjtemény – nincs olyan biztos fogódzó, ami megváltoztatja a tettetés által a kijelentések tartalmát, akár előjelét. A szentenciákban és Jancsó filmjeiben általában az iróniára rájátszó retorikai alakzatok is megmaradnak legtöbbször egyenes kijelentéseknek. Pragmatikai jelentéseik pedig feloldódnak az általánosan vett provokáció kontextusában.

A felszólítás legerőteljesebben a megszólított igazságérzetét sérti, hiszen egy kulturált ember nem tartja elfogadhatónak, hogy egy bajbajutottat még megtámadjon. Sérti az igazságérzetét azért is, mert könnyen megfordul a megszólított fejében, hogy ki az, aki ezt a felszólítást megengedheti az ő irányában. Nyilván, egy rangidős, díjakkal, elismerésekkel elhalmozott rendező, mint Jancsó, talán megteheti. Sokan engednek a tekintély éthosza nyomásának. Ha valamit egy híres rendező mond, abban biztosan van igazság – feltételezik az emberek. Pedig, lehet, hogy bizonyos kijelentésekben nincs igazság, sőt lehet, hogy csak hamisság és provokáció van. Ebben a vonatkozásban a kijelentés a szerzői-rendezői éthosz próbájának is tekinthető. Ha a néző ezt a provokációt is lenyeli, akkor a rendező minden szabály és törvény fölött áll.

„K: Az nem lehet, hogy az ember ne váljon azzá, aminek a többiek hiszik.”

Ez az egyik leghevesebb mentegetőzés Jancsó részéről. A fentiekben volt már szó arról, hogy valamilyen tulajdonságot rávetíthetnek adott esetben egy emberre, akár téves okfejtés alapján, mondjuk, ha valaki gazdag, akkor csak ellenszenves lehet, de itt többről és másról van szó. Ez a kijelentés azt állítja, hogy az ember mindenképp azzá válik előbb-utóbb, aminek mások tekintik őt. Extrém esetben előfordul, hogy valakit rajta kívül álló ok nélkül értékelnek túl pozitívan vagy túl negatívan, de az nem igaz, hogy valaki elkerülhetetlenül azzá is válik, amivé mások képzelik őt. A szentencia túláltalánosít, tehát leginkább az igazmondás maximáját sérti.

Ezzel a kijelentéssel Jancsó minden jel szerint el akarja hárítani magáról azt a felelősséget, hogy ő lényegében dühödten, gúnyolódva és káromkodva (is!) tagadja a magyar nemzeti értékeket és szimbólumokat. A filmjei szándékosan zavarosak, akárcsak ezek a szentenciák, hogy a nyilvánvaló igazságok, féligazságok között következmények nélkül elmondhassa az olyan, rasszizmust is megvalósító rágalmait, mint az, hogy „K: A magyarnak a hátán is lehet szántani, csak piros-fehér-zöld legyen az eke.”

Jancsó az elmélyülten elmélkedő művész, a bölcs, Marcus Aureliushoz hasonló politikus imázsát akarja megőrizni vagy felépíteni, miközben saját érdekcsoportja mellett, a többségi nemzet ellen agitál az összes 1990 utáni filmjében. Elmond elérzékenyülten egy szép, esztétikus részletet Weöres Sándor verseiből (Kelj fel komám, ne aludjál című filmben, 2002), szánalmat keltően elénekel egy népdalt Isten segítségét híva, mielőtt kivégzik, aztán trágár módon gúnyolódik a Szózaton, a Himnuszon és az államalapítás ünnepén, és ha kell, megjelenik sztálini pózban pipázva, a nézővel farkasszemet nézve egy szovjet tankkal a háta mögött. Mond mindenfélét: igazságot, hamisságot, féligazságot, zavarosat semlegeset, trágárt és brutálisan támadót, aztán pedig a szentenciában azt állítja, hogy a hazaáruló provokátor szerepét úgy vetítik rá, nem ő érdemelte ki a magatartásával. A szentencia szerint ő a mások, a filmjeit értelmezők torz hite által vált azzá, ami: nemzettudat-provokátorrá.

„P: Nincs kínosabb, mint ha a hülyék imádják az embert.”

Újabb mentegetőzés. Pedig nem érvényes a kijelentés, mert például az még kínosabb lehet, ha a hatalmon lévők, sőt a hatalommal visszaélők imádják az embert. Van, persze, akit ez nem zavar. Jancsót olyan nagyon nem, láthatólag nem zavarja. Büszkén vállalja az 1950-es években készített sztálinista stílusú, vonalas híradófilmjeit; azt is, hogy összejárt az általa is véres kezűnek nevezett Kádár Jánossal (Mihancsik Zsófia, Áltörténelmi filmjeim, Beszélgetés Jancsó Miklóssal, Filmvilág 2000/1, 18-19); és az egyik rendszerváltás utáni párt volt elnöke, képviselőjelöltje mellett kampányolt akkor is, amikor az adott pártról és jelöltről nyilvánvalóan kiderült a magyar állampolgárok iránti szolidaritásának nyílt megszegése.

Kell-e annál nagyon meghasonlás, mint a forradalmiság szószólója, a nemzetközileg ismert és elismert filmrendező, aki szívesen mutatja magát az igazság bajnokának, akkor vesz át magas állami kitüntetést (Kossuth-díjat) a Szentenciákat is tartalmazó filmjéért a hatalmát a választók megtévesztésével megtartó kormányfőtől, aki az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján a békésen tüntető tömegbe lövetett gumilövedékkel, szemmagasságban?

Van még egy érdekes vonatkozása ennek a szentenciának. Ha Jancsó kínosnak találja azt, hogy „ha hülyék imádják az embert”, akkor miért készít ennyire zavaros, normális befogadói gyakorlattal értelmezhetetlen filmeket? A zavaros filmjeit épelméjűeknek vagy bomlott agyúaknak szánta? Ez a jogosan felmerülő kérdés. Miért próbálja a zagyvaság és az értelmetlenség látszatát kelteni az olyan „szentenciával”, mint a „Túl sok eszkimónak túl sok a f_szom”?

A legerősebb érv, amellyel Jancsó provokáló Kapa-Pepe filmjeit védik a rendezővel azonos ideológiai tábor iránt elkötelezett filmesztéták, kritikusok, épp az, hogy ezek a filmek „blődlik”, tehát nem kell bennük jelentést, értelmet keresni. Ezt a kifejezést használják: „blődli”, csakhogy leírni már nem merik. Jancsót és filmjeit tehát a hülyeség, és a hülye vagy magukat hülyének tettető rajongók nevében védik meg.

„K: A poloskát nem az Isten teremtette.”

Milyen igazságértéke lehet egy ilyen kijelentésnek? Jancsó ateistának vallotta magát mindig is: „Én nem vagyok az [hívő – DSL], de persze olvastam a Bibliát. Tényleg egy fantasztikus olvasmány.”

(Interjú J. M.-al, 2000. március 21.)

Ha Jancsó ateista, akkor miért hivatkozik a Teremtőre? Miért tesz megkülönböztetést emberi és más emberi „teremtések” között?

A poloska név eljátszik azzal, hogy minden élőlényt Isten teremtett, de azt a poloskát, ami feltehetőleg a konnotatív jelentésben megjelenő lehallgatókészülék, azt már nem az Isten. Ez akár igaz is lehet, mert van olyan nézet, hogy a rossz nem az Istentől ered, hanem a lázadó sátántól vagy embertől. Mindenesetre Jancsó olyan ideológiai és politikai csoportosulásokat szolgált nyíltan a rendszerváltás előtt és után is, akik ellenfeleiket lehallgatással próbálták ártalmatlanná tenni, gyakran sikerrel. Ezzel a kijelentéssel közvetve, legalább egyszer bírálja az 1990-t megelőző időszak hatalomgyakorlásának egyik eszközét, a lehallgatást.

A szentencia viszont nagyon erősen nem releváns. A film bemutatásának idején a Jancsóhoz közel álló ideológiai erők voltak hatalmon, akiknek bírálatát filmjeiben egyszerűen mellőzte. A szentenciák a film és az életmű kontextusa nem teszi lehetővé azt az értelmezést, hogy az ő elvbarátait bírálta volna. Nem is tette, pedig a kritikája érvényes lehetett volna az elvbarátai megfigyelési botrányainak bírósági szakaszba jutásával.

„P: Azt hiszem, túl fiatal vagyok még a tisztességhez.”

Ez nyilvánvaló hamisság, sérti az igazmondás maximáját, hiszen azt állítja, hogy a tisztesség életkorfüggő. Fogadjuk el feltételesen az állítást. Akkor viszont a szentencia szerzője szerint hány éves kortól várható el a tisztesség? Nyolcvan fölött, közel a kilencvenhez még nem? (Jancsó Miklós 1921-ben született.)

A tisztesség nem életkorfüggő tapasztalataink szerint. A gyerekkorból kinőve már semmiképp, különösen, ha valaki megfelelő nevelést kap a közmondásos első hét évben. Hadd éljek egy saját példával. Tíz-tizenkét éves lehettem, amikor egy távolsági buszon egy középkorú pedofil férfi megpróbált bejutni kezével (ugyan sikertelenül) a nadrágomba. Nagyon meg voltam döbbenve, korábban pedofilokról nem is hallottam. Megkérdezte tőlem a nevemet, és hogy hol lakom. Hazudnom kellett, életemben először. A beteg idegentől való félelmem ütközött az igazság iránti elkötelezettségemmel. Aztán nagy nehezen rávettem magamat, hogy egyik évfolyamtársam nevét, a szomszéd utcának és a szomszéd településnek nevét adjam meg neki. Nem azért, mert nem lettem volna képes bármiféle adatot kitalálni, de hazudni, akár önvédelemből, akit tisztességre neveltek, annak nem könnyű.

A szentencia azt is állítja közvetetten, hogy a tisztesség valamiféle konvenció, ami a társadalmi viszonyok megtanulása, felvállalása révén tanulható, tanulandó. Ez nyilván igaz, de nem minden negatív tartalmú, ami tanult, és ami egyezményes, konvencionális. Az együttéléshez bizonyos mértékig meg kell alkudnunk, korlátoznunk szabadságunkat, akár kreativitásunkat is, bár nem mindig feltétlenül. A szabadság és a kreativitás megnyilvánulásai nem irányulnak feltétlenül más emberek értékrendjének és fizikai létének megkérdőjelezésére.

A tisztességről, életkorra való utalás nélkül, azonban szóljon más, az én egykori gyermeki énemnél avatottabb szerző: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.” (József Attila, 1936.)

„K: Senkinek se olyan jó az emlékezete, hogy sikeres hazudozó legyen.”

Ez a szentencia az eddigi tizenegy közül a második valóban érvényes általános igazság. Remekül alkalmazható a szentenciák és a Kapa-Pepe filmek szerzőinek kritikájaként. Jancsó és alkotótársai kitalálhatnak bármilyen fiktív világot, amelynek elmondják a saját felfogásuk szerinti törvényszerűségeit, azonban a tények makacs dolgok, és átlátszanak a legravaszabban ködösített szövegen is.

Igazából az a nyugtalanító, hogy ez az érvényes szentencia ellentmond a többi, hamis, zavaros és provokáló tartalmúnak. Vagy ez nem érvényes, vagy amazok nem érvényesek. Ha valami rombolni akar, annak meg kellene maradnia önazonosan, vállaltan agresszívnek, hogy a néző tudja, kivel áll szemben. Az érvényes szentenciákkal azt a benyomást keltheti a film, hogy van, lehet igazság a provokálónak tűnő tartalmakban is.

„P: Megkeseredett szegény, mint fagyott lósz_ron az éhező veréb.”

A megállapítás egyik része érvényes mint szólás, hiszen az egzisztenciális fenyegetettség valóban megkeseríthet bármely élőlényt, az embert is. Ugyanakkor a kijelentésnek nem ez a fő közölnivalója, hanem az ironikus jelentés mögött megbúvó cinizmus. A „szegény” itt nem empatikus értelemben jellemzi az éhező lényt, hanem lesajnálóan. Ez a szentencia jelképezi a Kapa-Pepe filmek cinikus hangvételét. Az olyan jelenetekét, mint amikor például Halász Péter Szulejmán szultánként sátánian nevet a magyarok mohácsi vereségén és II. Lajos levágott fejét nézvén.

Ez a kijelentés nem adja meg a leírás tárgyát. A néző nem tudja, kire vonatkozik a lesajnálás. Ki keseredett meg? Miért? Mivel ezek kontextus híján nem azonosíthatók, a szentencia a megszólalót, a szerzőt minősíti. Ezek a minősítések: cinizmus, trágárság, agresszió. Nem igazán hízelgő a rendezőre és a forgatókönyvíróra nézvést, de lehet, hogy azt a szentenciát is az éthosz próbájának tekintették.

Az ilyen agresszív kijelentések élét némileg tompítja a gegszerűség, a váratlan fordulatból származó humor. Nyilván, a szokatlan társítások sok nézőből nevetést váltanak ki, csak nem biztos, hogy a nézők a vetítés állandó, megszakítatlan sebessége mellett fel képesek fogni e szentencia és a társainak a performatív-perlokutív tartalmát, amely a nem tudatos szinten mindenképpen hat. A viccesnek tűnő alapszituáció – hogy egy művészfilmben lehet narrátori szinten káromkodni – a vidám hangulattal eladja észrevétlen árukapcsolással a cinizmust is. Pedig abból nem biztos, hogy kért volna a néző.

„K: Akadnak olyan patkányok, akik felmenekülnek a süllyedő hajóra.”

Korábban már volt szó az egyik szentencia kapcsán arról, hogy vannak olyan helyzetek, amikor az emberek különböző okok miatt nem képesek racionális megfontolás alapján dönteni. Olyan is előfordul, hogy valaki nem tud veszíteni. Jancsó ezzel nem szándékosan, de saját ideológiai táborába tartozókat bírálja. Azokat, akik például évtizedeken keresztül azt tapasztalták, hogy következmények nélkül meg tudják tartani hatalmi hatalmukat, és a végsőkig ragaszkodtak a pozícióikhoz. Ilyen görcsbe rándulás megnyilvánulása az Isten hátrafelé megy (1990), de az összes Kapa-Pepe film is.

A kommunizmusban elvakultan hivők kisebb csoportja nem képes felfogni, hogy az utópiájuk nem megvalósítható, és a világ jó szándékú erőszakos megváltoztatása diktatúrákhoz vezetett. Tegyük hozzá, hogy nem csak az egyenlőség eszménye vezetett diktatúrához, hanem a testvériségé és a szabadságé is. El kellene fogadni újra a három eszme egyenrangúságát, és törekedni mindhárom érvényre juttatására.

A szentencia, ha nagyon célzatos lett volna, akkor bírálhatta volna azt a gazdasági és kulturális politikát, amelyik Magyarországot csőd szélére sorolta. A kijelentésben felbukkanó patkány metaforával illetett közéleti személyiségek többen felmenekültek a süllyedő hajóra, amelyet maguk lékeltek meg. Jancsó és alkotóközössége is süllyedő hajóra menekült folyton. Legutóbb 2010-ben. Azzal, hogy az egyik legerősebb nemzettudat-provokáló film, az Oda az igazság! (2010) fél milliárd forintos, nézhetetlen produkció lett, az alkotók felmenekültek a süllyedő hajójukra, a 7,5 milliárdnyi összegben eladósodott Magyar Mozgókép Közalapítvány Titanicjára.

„P: Ez az ország most olyan szegény, hogy ki se bírna egy zsenit az élén.”

Egyáltalán nem érvényes ez a kijelentés, mert „ez az ország” nem szegény. Most sem szegény, 2011-ben, és 2006-ban, a film bemutatása idején sem volt az. A rengeteg elsikkasztott közvagyont valakik megtermelték: a tisztességesen dolgozó magyar állampolgárok. Válság volt és van, de az elsősorban közéleti, erkölcsi. A magyar hangadó értelmiség jelentős része kiállt nyíltan hazugságon ért politikusok mellett. Ilyen helyzetben nagy szükség van zseniális vezetőkre. Tisztességes, a nemzeti szolidaritást műveikkel és nyilatkozataikkal erősítő művészekre is.

„K: A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha az ítélőképességét teszik tönkre.”

Ez a harmadik, kétség nélkül érvényes alapigazság, és a Kapa-Pepe filmek kritikájának legerősebb érve is. Jancsó az értéktagadó és értékrelativizáló magatartásával erős támadást intéz a nézők ítélőképessége ellen. Nem lehet eligazodni a filmek által megidézett terekben, időkben, jellemekben, tények közt, igazságokban. Szándékosan összezavar mindent és mindenkit, hogy ne lehessen tetten érni az alattomosan ható és romboló szerzői szándékot.

A Kapa-Pepe filmekben mindenki rossz, gonosz, következetlen. Lehet, hogy ilyen a kortárs művészet, ilyen a poétika kanonizált csúcsa, de nem ilyen az élet. A művészet egy jelentős szegmense elveszítette a kapcsolatát a mindennapi élettel. Lehet, hogy a posztmodern értékrelativizálásban minden és mindenki egy kutya, de továbbra is léteznek a valóságban különböző karakterű emberek. Van, aki alapvetően tisztességes, van, aki ügyeskedő vagy csaló, más félénk, egyik cinikus, még egy másik nagylelkű. Mint egy iskolai osztályban vagy egy munkahelyen. Csak körül kell nézni. Hol vannak ezek a jellem-megkülönböztetések Jancsó filmjeiben? Sehol.

Az utópiák elvakult híveiben megvan az az arrogancia, hogy figyelmen kívül hagyják a történelem tapasztalatait. Azt hiszik, hogy minden, ami korábban történt, csak tévedés volt, és csupán előkészítette az ők nagy művüket. Miért gondolják azt, hogy a művészet értékválsága miatt megszűnne az emberek alapvető jellem-meghatározó különbözősége, a jellemek sokszínűsége? Miért gondolják, hogy az életnek kell a művészethez igazodnia, és nem fordítva. Itt újra lehet utalni arra a Jancsó-kijelentésre, hogy szerinte le kellene engedni a vasfüggönyt, és akkor újra érdekesek lennének az ő filmjei. (Célpont, 2010.) Meglehet, csak ilyen áron ki vágyik műélvezetre?

„P: Nincs törvény, amely megszabja, hogy féregnek kell lenned.”

Ha nem lenne túl cinikus a megfogalmazás, az érvényes alapigazságok közé lehetne sorolni. A cinikusság viszont távol áll a valódi bölcsesség ideáljától. Ez az összetett mondat az idézett József Attila-szentencia cinikus átirata. Abban a tekintetben érvényes, hogy nincs, nem lehet olyan kényszer, ami valakit agresszív szerepre kényszerít. Mindig van több választási lehetőség. A kommunisták sem tudtak mindenkit besúgónak vagy árulónak beszervezni. Nemrég azt olvastam egy újságcikkben, hogy Kubában a tizenegymillió lakosból hét millió beszervezett ügynök. (Lukács) Marad mégis tehát négymillió, aki nem. A feleségem családjában is volt olyan ember, akit koncepciós perbe akartak tanúnak rávenni (Rajk László ellen), de ő nem ment bele, és jutalmul három évig tartották Recsken elszakítva őt feleségétől és három gyerekétől.

Féregnek lenni nem törvényszerűség, hanem gyengeség, illetve döntés vagy elkötelezettség kérdése. Sok ember, akit jól megfizetnek, az hajlandó féregnek lenni. Az is, aki az identitását valaki ellenségeként határozza meg, például a magyar többségi nemzet ellendrukkereként.

„K: A magyarnak a hátán is lehet szántani, csak piros-fehér-zöld legyen az eke.”

Az ilyen szentenciák miatt zavaros a kijelentések és a filmek szövege. Az összevisszaságban el lehet mondani az ilyen, legdurvább rasszista provokációt is. Ha csupán egyetlen magyar létezik, akinek a hátán nem lehet szántani nacionalista felhangok alkalmazásával, akkor már nem érvényes a megállapítás.

Ha statisztikailag állna is a kijelentés, hogy a többség becsapható a nemzetieskedő retorika által, akkor sem kell ezt így erősíteni, hanem csupán kritikailag megjeleníteni. Ebben a formában a szentencia azért nem kritika és nem konstruktív kritika, mert nincs ezeknek a filmeknek és a szentenciának értékrendje, elkötelezettsége. A kontextusból nem az derül ki, hogy a szentencia szerzője sajnálkozik a magyarok erőtlenségén, hogy hagyják magukat manipulálni, és azt szeretné, ha ez nem így lenne. Inkább cinikusan nevet rajtuk, a nemzeti szimbólumokon való gúnyolódás kontextusa alapján azt szeretné, ha továbbra is lehetne szántani a magyarok hátán. Valóban erős kritika a magyarok széles rétege és a magyar filmes szakma irányába, hogy hagyják magukat manipulálni, például, hogy ilyen romboló, provokáló filmek elkészülhetnek. A magyar nézők mentségére legyen mondva, a Jancsó filmek ravasz provokációk, amelyek alattomosan hatnak, és igazi szándékuk az egyértelműen előidézett megalázóan rossz érzés ellenére nehezen kielemezhető.

„P: Nincs kóser disznóláb.”

Az alapigazságok és alaphamisságok között megbújik egy nagyon egyértelmű, nagyon erős provokáció is. Nem véletlenül a nacionalizmus vádja után következik ez a szentencia. Jancsó nyomban megvédi a kóser nemzeti kisebbséget, hogy ők a saját érdekükben fellépni képtelen, erőtlen magyarokkal szemben vagy mellett, nem disznók. A „disznó” itt a konnotatív, jelentésében értendő: ’durva’, ’undorító’, ’felháborító’, ’hazug’, ’borzasztó’, ’rettenetes’. Mit lehet erre a provokációra válaszolni? Azt, hogy van kóser disznóláb, csak nem az összes kóser láb disznóláb, és nem az összes disznóláb kóser. Ahogyan nem lehet az összes magyar hátán sem szántani piros-fehér-zöld ekével. De kék-fehérrel és piros-fehér-kékkel sem.

A „szentencia” arra a közismert információra épít, hogy a zsidók és az izraeliták nem esznek disznóhúst. A közhelyes információ valóban ismert, bár hozzá kell tenni, hogy az arabok és a muzulmánok sem esznek disznóhúst. A kóser viszont zsidó kifejezés, és a zsidó vallás étkezési szokásainak megfelelő ételekre vonatkozik, illetve második rétegben a megbízható és a kiváló emberre. A kijelentés tehát abból indul ki, hogy a disznó nem lehet a zsidók elfogadott étke. Csakhogy ez nem „igaz vagy hamis”-kijelentés, hanem sokkal inkább „érvényes vagy nem érvényes”. Ez lassan az érvényességét is elveszíti, mert nemrégiben olvastam egy újsághírt, amely szerint megjelent Izraelben az első szakácskönyv, amely disznóhúsból késülő ételekre is kínál recepteket. (Kovács) Szakácskönyvet nem művészeti megfontolásokból adnak ki, hanem üzleti racionalitással. A kiadvány feltételez tehát egy célközönséget, amely vevő a kínált tartalomra.

Ám fogadjuk el érvényesnek, hogy a zsidóknak jelenleg (vagy a film bemutatása idején, 2006-ban) nem kóser a disznóhús. Jancsó ezt az érvényes megállapítást terjeszti ki mint igazságot a zsidó emberekre is. Szerinte tehát nincs durva, undorító, felháborító, hazug, borzasztó, rettenetes zsidó ember. Ez nyilván nem igaz, hiszen ha csupán egy ellenpéldát tudunk mondani, akkor már nem érvényes az általánosítás. Éppenséggel egyet tudunk. 2009-ben a Mazsihisz egyik országos alelnöke tulajdonított el egy tizenötezer eurónyi készpénzzel tele pénztárcát egy benzinkútnál egy másik vevőtől. Az esetet a biztonsági kamerák rögzítették, és az illetőt a tettéért jogerősen elítélték. (Ungár, 2009,)

Jancsónak ebben a kijelentésében érhető tetten a legegyértelműbben a provokáló magatartása. „Nincs kóser disznóláb.” – állítja. Csakhogy van, és ez sérti a néző, a nem zsidó néző igazságérzetét. Ellentétes érzelemre provokálja, és arra készteti a nézőt, hogy bizonyítékot keressen: igenis van kóser disznóláb. Sőt, az érvénytelen kijelentésen felháborodva túl is reagálhatja azt. „Minden kóser ember disznó” – gondolhatja a néző a szentencia támadó hatására. Ez az antiszemitizmus provokálása, ami lehet, hogy elő se jönne mint gondolat sok emberben, ha egyes provokátorok nem kényszerítenék rá ilyen szentenciákkal.

Van még egy aspektusa ennek a provokációnak. A szentenciák olyan sűrű információáradatban özönlenek a nézőre, hogy nem képes azokat feldolgozni a valós, elhangzó időtartam alatt. Az Ede megevé ebédem (2006) című filmet magam is először moziban láttam. A szentenciák közül mindössze kettőt tudtam szó szerint megjegyezni és még további kettőt tartalmilag, megközelítőleg felerészben. Ebből az következik, hogy a provokáció nem feltétlenül tudatos szinten hat. Lehet, hogy a néző elfelejti a provokáció pontos szövegét, de az érzet, az élmény megmarad benne. Adott esetben pedig a tudatosan fel nem dolgozott élmény olyan negatív reakciókat válhat ki belőle, amelynek alapján az illetőt antiszemitizmussal vádolhatják. Ezért teljesen inkorrekt Jancsó filmjének kommunikációs stílusa.

„K: Mentes vagyok minden előítélettől. Mindenkit egyformán utálok.”

Ilyenkor lenne jó ismerni a retorikai helyzetet. Pontosan. Ki beszél kihez. Többször arra a következtetésre jutottam, hogy a szerző beszél a nézőhöz a két rezonőrje által. Itt is erről van szó, nem következtethető ki más dialógus- vagy beszédhelyzet.

Mindenkit utálni nem pozitívum, de nem is mentség semmire. Elfogultságból talán felmentést ad, de a Jancsó-filmekre nem érvényes módon. Jancsó nem egyformán utál mindenkit. Meglehet, a tagadásával a mindent elutasítás szándékával és hevességével lép fel, de kezdi a sort a nemzeti értékeken és szimbólumokon, de azokon gyakorlatilag nem lép tovább. Néha még terítékre kerül a vadkapitalizmus bírálata is, de az anyagi javak hajszolásáról is rendre kiderül – a filmek állítása szerint –, hogy a magyar nacionalizmusból ered.

Az 1990 után készül Jancsó filmek mintegy 320 (háromszázhúsz) magyar nemzeti szimbólumot, szimbolikus értéket gúnyoltak ki féktelen indulattal, illetve emeltek piedesztálra a nemzeti értékekkel szembenálló tartalmakat. A filmjei tulajdonképpen ezeknek a romboló tartalmaknak a motivikus elrendezéséből állnak a lefasisztázott Kossuth Lajostól a gyilkosként ábrázolt Mátyás királyig, a szintén gyilkosként aktualizált Csaba királyfitól Emese ősanyáig, a fehér ló mondájától a Himnuszig és a Szózatig.

„P: Kíváncsi vagyok és gonosz, lehetnék akár újságíró is.”

Ez az összetett mondat is szerzői kijelentés a kontextus alapján, és egy nem szándékos jancsói önkritika. Lehet, hogy az újságírói szakmában és habitusban benne van a kíváncsiság kitörölhetetlenül, és az társulhat gonoszsággal is, de akkor ugyanez elmondható a filmkészítésről is.

Jancsó filmrendezőként bulvárújságírói stílusban nyúl a témáihoz. Jellemző, hogy az Ede megevé ebédem (2006) című filmjével, amelyben a szentenciák is helyet kaptak, címe alapján is válasz egy hét évtizeddel (!) korábbi pamfletre, publicisztikára, Szabó Dezső azonos című, 1937-es írására. Ugyancsak ebben a filmben élcelődik a nemzeti önfelakasztási programon is, ami a politikai bulvár szándékos, eltorzított, félremagyarázott témája volt a film megjelenése előtti években.

„K: A hazug embert hamarabb utolérik, ha sánta.”

A nem azonos kategóriájú és súlyú értékek vagy értéktagadások is oroszlánrészét képezik a zavart keltő ködösítésnek. Ez tipikus megsértése a negyedik Grice-maximának, az egyértelműségnek, és természetesen a másodiknak, az igazmondás elvének. (Grice, 1975) Ez a kijelentés is tetten érhetően nem jó szándékkal relativizál. Egy mondatban, egy napon említ különböző minőségeket. A hazug embert e szentencia tartalmával ellentétben nem azért érik utol hamar, mert fizikailag sánta, hanem azért, mert erkölcsileg sánta, vagyis hazudott. Ez az ál-szentencia rájátszik a közmondás ismeretére, és visszakonkretizál egy jellembeli tulajdonságot fizikaira. „A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát.” A hazugság a jellem sántasága, de a két fajta tulajdonság csak a metonimikus fogalomalkotás szintjén függ össze. Okságilag nem. A fizikai fogyatékosságnak semmi köze a jellem sántaságához, a hazug jellemhez, még ha a kifejezés belőle származtatott. A Kapa-Pepe filmek legprofesszionálisabban felépített, bujtatott provokációja is leleplezhető kellően átgondolt elemzéssel.

A „sánta kutya” denotatív és konnotatív jelentésének egymásra vonatkoztatása hiteltelenül hangzik egy olyan rendező részéről, aki maga is a „Sánta Kutya díj” birtokosa. A Sánta Kutya díjat „1996 óta azok kapják, akik a Magyar Cenzúra Napjának Ünnepélyét Szervező Bizottság szerint félrevezetik az országot.”

(http://hu.wikipedia.org/wiki/S%C3%A1nta_Kutya_d%C3%ADj)

A díjat a közélet attitűdjét befolyásoló, meghatározó közéleti embereknek (politikusoknak, művészeknek) ítélik oda évente egyszer. Nem könnyű bekerülni a minősített társaságba, hiszen a díj birtokosa Moldova György, Mihail Gorbacsov és a korábbi Orbán-kormány kulturális kormányzata. Jancsó Miklós 2003-ban megosztva kapta a díjat Konrád Györggyel a zámolyi romák ügyében kifejtetett megtévesztő diplomáciai tevékenységéért.

„P: Aki siet meggazdagodni, az nem lehet ártatlan.”

Lehet, hogy ez prototipikusan igaz, viszont ellenpélda is létezik szépszerével. Én magam is ismerek olyan embert, nem is egyet, aki például Észak-Amerikában gyorsan, tehát hónapok alatt keresett meg annyi pénzt, és éjt nappallá tévő folyamatos munkával, hogy idehaza lakást, nyaralót és új autót vett belőle. Ezt a szentenciát pontosabban, árnyaltabban kellett volna megfogalmazni, hogy valóban érvényes legyen.

„K: Én egyszemélyes hontalan népcsoport vagyok.”

Nem véletlenül egyértelműen önreflexív kijelentéssel kezdődik és olyannal végződik is a szentenciagyűtemény szöveges tömbje. Nem a kijelentés abszurditásával van baj önmagában, hanem azzal, amire és akire vonatkozik. Ezt Kapa mondja, Jancsó első számú alteregója, rezonőrje. Ha nem ő mondaná, a kijelentés akkor is a rendezőre illene a leginkább.

Valóban, van a Kapa-Pepe filmeknek egy olyan közlési és jelentésaspektusa, amelyik külső bíráló hangnem alapján értelmezhető csupán. A nemzeti értékeken és jelképeken való gúnyolódás nem képzelhető el önkritikaként. Magyar öntudatú ember nem gúnyolódik a magyar nyelven, mitológián, történelmen, irodalmon, a Himnuszon, a Szózaton, Emese ősanyán, Bethlen Gáboron, Mátyás királyon és Kinizsi Pál levágott és karóba húzott fején, mert nem érezné jól magát ilyen szerepben. Gúnyolódva röhögni egy nép szimbólumain és nehézségein csak külső szemlélőnek okoz örömöt, de az a káröröm is sovány.

Jancsó meghatározta magát nyilatkozataiban magyarként is, de leginkább félig románként és félig magyarként. (Csendes kiáltás – Bacsó Péter beszélgetései Jancsó Miklóssal, CD-szövegkönyv)

A félig idegen perspektívájából mint retorikai helyzetből érthető a magyarokon való gúnyolódás, csak nem elfogadható. Ahogyan más népeken, etnikumokon való gúnyolódás sem minősül kulturált kommunikációnak. Jancsó e szentenciáján keresztül azzal védekezik, hogy ő nem például a románok elkötelezett vagy megfizetett provokátora, hanem alanyi jogon, saját erkölcsi és filozófiai indíttatásból provokál.

Ennek a perspektívának azonban vannak következményei. A kívülállás így is megvalósul. Ha Jancsó egyszemélyes, hontalan népcsoportként határozza is meg önmagát, az is élesen szembeállhat a magyarok egymásközti szolidaritásával. A külső nézőpont az, amely felől ő meg tudja vetni a magyar nemzetet, etnikumot. A gúnyolódás nem kritika, és prototipikusan nem egy közösség hasznára van, hanem az ellenérdekeltek rövidtávú érdekeit szolgálja. Felőlünk nézve a románokét, szlovákokét stb.

A hontalanság fogalma jelzi a szentenciában, hogy a megszólaló (itt: Jancsó) igazából nem kötődik senkihez, semmihez. Ez a nagy baja a nyelvileg asszimilálódott egyes magyarországi kisebbségek egyedeinek is. Nem mindenkinek, csak a csoportok bizonyos tagjainak. Nem tartoznak senkihez és semmihez, nem is akarnak. A régi, eredeti nemzeti közösségükhöz már nem, de a magyar többséghez (még) nem. Valamiért sokan szeretnek megragadni évtizedekig, sőt több generáción keresztül a sehová nem tartozók lebegő állapotában. Nem érzik a közösségvállalás felelősségét azokkal az emberekkel szemben, akikkel nyelvükben, kultúrájukban, mindennapjaikban osztoznak. Vagy legalább ahhoz a kisebbségekhez kötődjenek, akikhez vérségi vagy kulturális alapon tartoznak.

Pedig a jelenségre ellenpéldát is találni. Jonathan Swift, a Gulliver utazásai (1736) írója angol protestáns arisztokrata volt, akinek családja elvben az elnyomó hatalmat képviselte a megszállt katolikus Írországban. Ám mivel ő Dublinban született és élt, az írek közösségének az érdekeit is képviselte. Megtanulta a helyiek nyelvét, az írt is. Az angol parlamentben pedig gyakran felszólalt az írek védelmében, és elutasítottsága miatt írta meg a fogalommá vált Szerény javaslat (1729) című beszédét, amelyben sötét és keserű iróniával az ír gyermekek húsának árusítását javasolja, mint egyetlen megoldást az ír nyomor enyhítésére.

Szomorú jelenség tehát a sehova se tartozás álláspontja, ezért sajnálni lehet az érintetteket. Abban az illúzióban ringatják magukat, hogy lehet úgy tartalmas életet élni, hogy valaki, „hontalan”, tehát nem tartozik senkihez, miközben ez önbecsapás, és mások félrevezetése is. Remélhetőleg, az „egyszemélyes, hontalan népcsoportok” rá fognak jönni, hogy tartozniuk kell valahová. Ha másként nem, akkor állampolgárként annak az országnak a közösségéhez, amelyikben élnek, amelyiknek a nyelvében, kultúrájában élik hétköznapjaikat és ünnepeiket.

Az egyszemélyes hontalan népcsoport különállása azt is eredményezi, hogy ez az ember nem képvisel senkit, csak önmagát, legfönnebb barátait, szűkebb érdekcsoportját. Jancsó viszont egy nép, egy ország kultúrájában, annak filmes szakmai infrastruktúrájában bontakozott ki. Itt élt, alkotott közöttünk, és tevékenykedik mind a mai napig. Nem valamilyen magányos műfajt művel, például regényeket ír és publikál magánkiadásban. Saját költségen, abból a pénzből, amiért maga dolgozott meg hagyományos, termelő munka révén, akár ágálhatna a magyar szolidaritási eszmények ellen, de ő használja a magyar nemzet erőforrásait. Legutóbbi filmjét például fél milliárd forintból forgatta, amelynek nagy része magyar állami támogatás, és amelyet a magyar adófizetők forintjaiból ítéltek oda neki a szakma vele cinkosan összekacsintó képviselői.

Miért kell például egy magyar történelmet magyar szempontból durván meghamisító filmet közpénzből finanszírozni? (Oda az igazság, 2010.) Miért a magyar állampolgár fizessen az egyszemélyes hontalan népcsoportnak, hogy az az egyszemélyes népcsoport gúnyolódjon tíz, illetve tizenötmillió magyar identitásának fő szimbólumain? Nem utolsó sorban miért gondolja azt az egyszemélyes hontalan népcsoport, hogy a magyar nemzetiségűek és a magyar állampolgárok közössége érti és értékeli az ő kívülállásának nézőpontjából megfogalmazott gúnyos ironikus, de inkább megvető kinyilatkoztatásait, sértéseit?

„P: Tudja, mire gondolok, uram?”

Az utolsó két összetett mondatot látszólag egymásnak mondja Pepe és Kapa, valójában ezek kiszólások a nézők fele. Nézői megszólítottságom okán válaszolok a kérdésre. Tudom, mire gondol, uram. Azért készítettem ezt az elemzést, hogy meg tudjam mondani, mire gondol, és valójába mire gondol a film szerzője kommunikációs gesztusait tekintve. Ami lényegében nem más, mint amit a szentenciagyűjtemény, a film és a filmsorozat állít. Egyébként végső soron nem az a lényeg, hogy a szerző mire gondol, hanem melyek a filmjeinek az állításai a mutatott tények és összefüggések logikájában. Vagyis a film mire gondol. Nem ön, és nem uram.

K: Na ne mondja, már maga is gondolkodik?”

A film szerint az is baj, ha a néző, vagy bárki gondolkodik. Mert akkor rájön arra, hogy mi a szentenciáknak és a filmnek a kommunikációs üzenete. Pedig a néző számára az a szabadság, ha gondolkodhat. Akkor lenne korrekt a szentenciagyűjtemény, ha külön leleplező elemzés nélkül, folyamatos nézés mellett egyértelműen felfogható lenne legalább a legfontosabb, legfőbb rétege. Ezt azonban a film alkotói a zavarkeltéssel és a felfoghatatlan jelentéssűrűséggel megtagadják a nézőtől. A kritikai szűrőt, a tudatos kontrollt veszik ki a néző kezéből. Pedig demokrácia van és szabadság. A film is a szabadság nevében állít féligazságokat és hamisságokat is.

Az alkotók szabadsága megvalósult, a nézőké elveszett. Ez az elemzés azonban remélhetőleg visszaadja. Nem szabad egy mozzanatot sem értelmezetlenül hagyni, mert minden apróság durva támadás a magyar nemzetiségű és állampolgárságú néző ellen. Ilyen az utolsó, a huszonhetedik szentencia is, amelynek egyik fő célja, hogy bebizonyítsa: a néző nem tud gondolkodni. Nem tud, ha nem hagyják, ha egymásnak ellentmondó információkat közölnek vele.

Az Ede megevé ebédem (2006) epizódcímek tagolják. A Szentenciák részbe beletartozik egy közel négy perces jelenet is, amelyik lefordítható szöveges kijelentésre is, és beilleszthető a felsorolás végére: „A magyar nyelv jelentéktelen a világnyelvekhez képest; a magyarok hiába álltatják magukat, hogy kínai kislányok el tudnak énekelni egy magyar népdalt, mert az csak önbecsapás. A magyar néző egyébként is ostoba, mert nem érti azt, amit lát és hall.” Ezt az utolsó, négy perces, vizuálisan kibontott szentenciát elemzem részletesen az alábbiakban.

Az utolsó szentencia

Az Ede megevé ebédem (2006) elején, az ötödik perc körül néhány kínai kislány hibátlan magyar kiejtéssel elénekel egy magyar népdalt, a Tavaszi szél vizet árasztot. Mit jelent ez az epizód az első benyomás alapján? Íme a magyar kultúra diadala, még távolkeletiek is megtanulják ezt a szép magyar népdalt. És ez nem csupán a népi kultúra sikere, hanem az elitkultúráé is, amelyik beemelte a populáris regiszter igényes részét a maga szövetébe. Köztudott, hogy a Kodály Zoltán neve által fémjelzett oktatási módszert a világ több pontján felkapták, alkalmazzák, szeretik. Távol-kelten, Japánban különösen nagy sikere van a magyar zenei nevelési módszernek. Ez nyilvánvaló siker, ilyet nem sok nemzet zene(kultúrája) tud felmutatni. Maga a zenei élmény sem utolsó, és a tudósítással egyszerre hallható, látható: ott szólal meg a bizonyíték. Megerősíti az önbizalmat, hogy léteznek olyan területek, amelyeken nagy lehet a magyar kultúra.

Ezt az önbizalmat, konszenzusértéket viszont tagadja, és próbálja lerombolni a kis jelenet ironikus jelentése. Nem önmagától jön létre az a másik jelentés, nem az általános műveltség kontextusából, nem abból, hogy annyira egyre gondolnának Jancsó filmjének nézői. A második jelentésnek a létrehozója a filmen belül egy másik jelenet, az éneket közvetlenül megelőző. A Tavaszi szél vizet áraszt előtt Kapa és Pepe televíziót néznek. Egy kínai edző instruál egy féllábú úszót, akihez természetesen kínaiul beszél. A műsor feliratozva van angolul, de a magyar bohócpáros nem érti egyik nyelvet sem. Ezt mint tényt meg is beszélik. Egyébként érhető a jelenet, mert a durván kiabáló edzőt az úszó egy idő után berántja a vízbe. A lényeg azonban az a Tavaszi szélhez viszonyítva, hogy Kapa és Pepe nem tud se kínaiul, se angolul, nem beszélik a két legjelentősebb világnyelvet.

Ennek ismeretében a magyar népdal távolkeletiek általi előadásának ironikus jelentése az, hogy mi magyarok jelentéktelenek vagyunk a világban, hiszen nem értjük a világnyelveket. Nem is fogjuk a film szerint, mert Kapából és Pepéből senki se nézné ki, hogy megtanul még egy nyelvet. Kínait, angolt végképp nem, az nekik kínai. Meglehet, néhány távolkeleti kislány megtanul egy magyar népdalt elénekelni tisztán, hibátlanul, de ez csak arra jó, hogy álltassuk, becsapjuk önmagunkat. Azt hisszük, a magyar ének és a magyar (zene)kultúra, és különösen a magyar nyelv elvándorol a világ másik végére, és hat, miközben kit érdekel az, ha a tömegek, milliárdok nem értik meg a magyar nyelvet? A magyar ember van annyira büszke, hogy ragaszkodik a saját nyelvéhez, ahelyett, hogy eldobná azt, és a világnyelveken beszélne. Ezt sugallja a film ezen epizódja.

Aztán ez az irónia Jancsónál. De még ez sem, mert részben felül kell bírálnom önmagamat. Miközben a jelenetet elemeztem, megnéztem újra az általam készített képsorleírást a filmről. Az emlékeztetett engem arra, hogy a Tavaszi szél dallamát előjátssza hegedűn egy távolkeleti kislány, méghozzá nagyon hamisan. Itt van a gúny, Jancsó nem állja meg, hogy ne gúnyolódjon direkt módon is, nem csupán tettetéssel, vagyis iróniával. Egy ilyen egyszerű népdalt gyerekjáték lenne tisztán elhegedülni, biztosan direkt játszatták a kislánnyal hamisan. Erős a gyanú, mert az ének viszont kristálytiszta az én zeneileg képzett vájtfülemnek is.

Más tanulsága is van a jelentnek és az értelmezésének. Jancsó filmjei nagyon tömények, tele vannak szimbólumokkal és retorikai alakzatokkal. Még az olyan, egyszerűnek és bárgyúnak tűnő jelenetek is, mint amikor Kapa és Pepe tévét néznek, majd a távolkeleti gyerekek énekelnek. Egyszeri megtekintés alapján nem lehet felfogni, miről szól az adott jelenet, a film. Nem moziba való, pedig mindegyik Kapa-Pepe-filmet moziban is bemutatták. Ha nem gúnyolódó provokáció lenne ezeknek a filmeknek a célja, akkor azt mondanám, DVD-re valók, elemzésre, hogy megértsük, mennyi oldalról tudja Jancsó megvalósítani a magyar konszenzus „kritikáját”. Persze, a film moziban is hat, csak – mint már kifejtettem – ott a nem tudatos szinten. Az ilyen jelentek többségét, mint amelyet részleteztem, felfogja valamilyen szinten a néző, csak a végén nem tudja, miért érzi magát rosszul. Akárcsak Kapa, vagyis Mucsi Zoltán a Kel fel komám, ne aludjál (2002) önértelmező jelenetében.

A fentiekkel még mindig nem meséltem el mindent. Maradjunk még egy kicsit e filmrészlet mélyértelmezésénél, mert megéri. A tévéműsorban, az úszóedzés után, de még a Tavaszi szél eléneklése előtt megjelenik egy tengerparton felállított falloszszobor. Ez egy vizuális káromkodás, nem anyázás, hanem apázás. Ilyen is van, mint láthattuk – a kontextus alapján. A fallosz képe után jön a hamisan hegedülő kislány, majd a tisztán éneklő kórus. Hogy e két képsor mit jelent egymás után, az egyértelmű: ’falloszt a magyarul éneklő kínai kislányoknak’. Ezt maga a film állítja, csak meg kell nézni figyelmesen, mit mond. Pepe még hozzáfűzi a fallosz megjelenéséhez, hogy „Ez valami szimbólum, az tuti.”

A zenei jelenetet ráadásul filmezi egy operatőr, aki már ismerős a Kelj fel komán, ne aludjálból (2002), ahol a hungaristák előadását és Jancsó fiktív koncepciós perét rögzítette. Az arcán egy piros-fehér-zöld csík látható, ami ott volt a másik filmben is. Félre ne értse a néző, hogy mennyire elhivatott nemzeti érzésű ez az operatőr, aki most a nagy magyar kulturális diadalt jelképező jelenetet filmezi. Az operatőrt Márton István, Jancsó társrendezője alakítja. Újabb tartalmi réteg, amely okot adhatna egy másik, ironikus értelmezésre. A magyar nyelven gúnyolódás viszont az operatőr kiléte ismerete nélkül vagy azzal együtt is egyértelmű.

A teljes jelenet és az epizód azzal ér véget, hogy Kapa és Pepe megbeszélik, mit jelent az, ha valaki fél lábbal úszik. A konklúziót Kapa vonja le, aki azt állítja, hogy ez azt jelenti, hogy ’valaki fél lábbal úszik’. Mit mond ezzel Jancsó? Azt, hogy a szimbólumok szimbólumok, és egyben realistán önazonos tények, vagyis a valóság, amit abból érzékelünk. Denotatíve (is) értelmezendők. Ezt már hallottuk a Kelj fel komám!-ban (2002) is. Tehát a jelenet konkrétan arról (is) szól, ami épp látható. Kapa és Pepe nem tud kínaiul és angolul. A film falloszt mutat a hamisan hegedülő, majd tisztán, magyarul éneklő távolkeleti kislányok produkciójára, amit a nemzetileg elkötelezett operatőr rögzít. ’Vegyük már észre magukat, milyen jelentéktelen kicsik vagyunk mi magyarok, és különben is fallosz…’

Hogy még mindez se legyen egyértelmű, a jelenet utolsó másodperceiben beleszól a vitába a jelen lévő technikus (Szirtes András), aki megkérdezi a Kapa magyarázata után értetlenül bámuló Pepét: „Miért, mindennek kell jelenteni valamit?” Itt van megint egy visszavonásos megerősítés, a „szimbólum egyenlő valóság” elmélkedés után. Ha valaki megsértődne, hogy falloszt mutatnak a kínai kislányoknak, vagy a magyar (zene)kultúrának, akkor íme a válasz, nem jelent minden valamit. Feltehetőleg az előző jelent sem. Csak akkor miért illesztették bele a kész filmbe? Jancsónak biztosan ügyvédek adtak tanácsot, hogyan védekezzen a provokációi után.

Az értelmes néző elkábítása

A televíziós jelenet kapcsán még felmerül néhány nagyon fontos kérdés. Ez a filmrészlet reflektál arra, hogy nem feltétlenül lehet megérteni egy világnyelven megfogalmazott gondolatot. Szójátékkal élnek, amint az angol és a kínai nyelv kerül szóba a televíziós közvetítés kapcsán. Kapa rátromfol Pepe kijelentésére, hogy a „világnyelv” „virágnyelv”. Jancsó tömör filmes szimbolikus nyelve is virágnyelv, nem biztos, hogy mindenki érti. Sőt, egyszeri megtekintésre biztosan senki sem érti meg. Én magam sem értettem, mert miután moziban láttam az Ede megevé ebédemet (2006), nem emlékeztem pontosan az adott jelenetre. Tudja ezt Jancsó is, azért alkalmaz annyi kiszólást a rezonőrök révén. Kapa és Pepe többször megkérdezik a nézőt – szembefordulva a kamerával –, hogy értik-e, amit látnak.

A rákérdezés mint rámutatás lehet figyelemfelkeltő, és annak hatására az adott részt a néző jobban megfigyelheti, de a szimbolikusság és az az eljárás, hogy az események nincsenek cselekménybe ágyazva, egyetlen könnyen azonosítható logikai szálra felfűzve, az összes rámutatás ellenére rejtve hagyja a lényeget. Az egész jelenet többszöri megtekintése után vált nyilvánvaló számomra, hogy a magyar nyelvvel és kultúrával gúnyolódik, bár egy rossz érzés nyomban az első megtekintés (olvasat) után kialakult. A magyar ember tehát a filmrészlet szerint nem érti a világnyelveket, illetve a filmes virágnyelvet, és az csak önámítás, hogy három kínai kislány kristálytisztán elénekli az egyik magyar népdalt, csak önbecsapás, mert a magyar nyelv és kultúra valójában nem tényező a világban. Falloszszobrot mutat ezért a magyar nyelvnek, kultúrának és a kínai kislányoknak. „Ezt nektek”, közli nagyon ravaszul Jancsó a vizuális szimbólummal és a trükkös jelenetépítés segítségével.

Egyes kiszólások értelmezhetők ugyan filmes önreflexióként, de azok is annyira zavarosak, és egymásnak ellentmondóak, hogy csak elvonják a figyelmet a jelenet egyéb tartalmi összetevőitől. Mivel a film pörög, és a néző nem tudja megállítani (moziban semmiképp), elszáll a jelenet jelentésrétegének a háromnegyede észrevétlenül, az egynegyede pedig csak zsigerileg, érzelmileg, burkoltan, inkorrekt módon a nem tudatos rétegekben hat. Ha csak a nem tudatos rétegekben hat, az kevesebb, mintha az egészet megértené a néző, de akkor tudatában is lenne, hogy manipulálják, ezért ellen is állhatna a manipulációnak. Így viszont nem képes ellenállni. A kevesebb több, tehát a manipuláció sikeres.

A néző még akkor sem feltétlenül állítja meg a filmet, ha otthon, egyedül nézi meg DVD-n. Mert az a benyomás is kialakulhat benne, hogy érti a filmet. Esetleg megért egy-két mozzanatot, a többit pedig elkönyveli a Kapa-Pepe páros viccelődésének. Viccelődés ugyan történik, de a humor is nagyon ravasz módon részt vesz a jelenet és a hozzá tartozó szimbólumuk építésében. Hiába nyilatkozta egyik interjújában Jancsó: „Ebbe az elidegenítő effektusba az is beletartozik, hogy a közönséget is beavatom. Hagyom, hogy eldöntse: hagyja-e magát manipulálni vagy nem.” (Csendes kiáltás – Bacsó Péter beszélgetései Jancsó Miklóssal, CD-szövegkönyv)

Ha a fentiekben elemzett jelenet egy önálló rövidfilm lenne, akkor talán elfogadnám a magyarázatot, hogy a szereplők kiszólásaival a rendező felajánlja a nézőnek, hogy hagyja-e magát manipulálni vagy sem. Kilencven percig azonban a legképzettebb filmesztéta sem képes olyan koncentráltan figyelni, hogy minden utalást felfogjon. Különösen, ha folyton elbizonytalanítják a látott információk. Nézzük a konkrétumokat.

A jelenet, az utolsó, vizuális szentencia azzal kezdődik, hogy egy fotós (Szirtes András) fényképet akar készíteni Kapáról és Pepéről. Ahogyan mondja, állóképet. Filmet nézünk, tehát mint nézők a kontextusból és a fotós kijelentéséből arra gondolunk, hogy nem mozgóképet fog készíteni, hanem állóképet, vagyis egyetlen, papírra nyomtatandó fotót. Azonban a fényképész megjegyzi, hogy állókép lesz, de nem fekvő. A mozgó kép dilemmájáról ezzel átálltunk a tájolás kérdésére. A fotós ekkor mutatja a vízszintes testhelyzetet, hogy Kapáék nem lefekszenek az expozícióhoz, hanem – itt ismét csavar egyet – leülnek. Az „álló” itt már a harmadik jelentésében nyer értelmet, hiszen a fényképezendő modell pozíciójára vonatkozik, és már nem arra, hogy a kép tájolása lehet fekvő helyett álló.

Az eldöntetlen dilemmák ellenére a kép még lehet mozgókép, hiszen a kijelentéssel csak Kapáék testhelyzete volt pontosítva, illetve esetleg a képkeret tájolása. A felvétel negyven másodpercig tart, mondja a fényképész. Még ez is bizonytalanságban hagyja a nézőt, mert egy régimódi expozíció álló, tehát nem mozgóképes fotón is tarthat negyven másodpercig, de ugyanakkor egy megszakítatlan snitt is lehet negyven másodperces.

A rögzítő berendezés egy régimódi fényképezőgép vagy filmfelvevő kamera. A jelenetből nem lehet megállapítani, hogy melyik, mert nem helyezik azt üzembe. Nem tudja tehát a néző, hogy állókép vagy mozgókép fog készülni a bohócpárosról, milyen lesz annak a tájolása, csak azt tudja, hogy a szereplők leülnek a felvételhez. Csakhogy nem felvétel következik! Nem látható, hogy a fotós elindítaná az exponálást. A felvétel helyett filmnézés következik. Betolnak a vászon vagy a képernyő keretébe egy televíziót, amelyen mozgó(!) kép látható: tengerpart hullámokkal.

A néző valahogy befejezve szeretné látni az elkezdett, felvetett problémát, hogy állókép vagy mozgókép és fekvő, álló vagy ülő pozíció lesz, illetve milyen képkeret-tájolásban, de legalább történjen meg a felvétel. Erre az exponálás helyett vetítés, filmlejátszás következik. Ez teljesen összezavarja a nézőt. Amíg a felvetett dilemmákon rágódik, lepörögnek a következő másodpercek, és lényeges információkról marad le. A megoldatlan kérdések lekötik a néző figyelmét, a tudatos szintet, és nyitva hagyják a lehetőséget a nem tudatos szinteken való információfeltöltésnek, az ellenállhatatlan manipulációnak. Megkapják az érzést a „falloszt mutatnak a magyar nyelvnek, kultúrának és a magyarul éneklő kislányoknak”, és mehet haza a néző egy rossz hangulattal, megalázottan, amiről azt sem tudja megmondani, hogy mitől van.

A jelenet kapcsán is felmerült bennem, hogy Jancsó alkotói csapatában névvel vagy név nélkül ügyvédeken kívül pszichológusok is részt vehettek. Hogyan lehet a nézőt manipulálni, megalázni anélkül, hogy magának a megalázásnak a ténye, tárgya fel lenne fedve a néző előtt.

Nézzük tovább a jelenetet. A kérdéses filmrészletről oldalakon keresztül írok magam is, elemzem, miközben az egész nem tart többet három perc negyvenhat másodpercnél! Felvétel-előkészítéssel, úszóedzésessel, a kínai kislányok énekével, utólagos kommentárral együtt!

Kapáék leülnek a felvételhez, tehát ülőkép lesz, ami nem válasz se az állókép-mozgókép, se a tájolás dilemmájára. Ezen túlmenően nem felvétel kezdődik, hanem ők néznek valamit! Mit néznek? Mozgóképet. A képernyőn tenger hullámai látszanak, tehát mozog a kép. Amikor már a néző áthangolódott volna a felvétel pozíciójából a vetítésre, akkor ismét bizonytalanságba kerül. A kép mozog, de nem csak a képernyőn, hanem a képernyő egészével. A monitort állványra szerelt kerekeken tolja valaki oldalirányban (aki nem látszik), tehát a monitor lassan mozog balról jobbra, jobbról balra. Maga a mozgókép is mozog a monitor egészével együtt. Pepe nem érti, miért mozog (gurul) a monitor jobbra és balra, mire Kapa megmagyarázza neki, hogy mozog a kép, tehát mozgóképet lát: vagyis hullámzást.

Pepe megkérdi, hol készülhetett a kép, mire Kapa rávágja, hogy ő vette fel az egészet „Tápiószecsőn, az élményfürdőben”. Nem valószínű, hogy van Tápiószecsőn élményfürdő, ez irreálisan hangzik a nézőnek. A valóság azonban néha rácáfol a fikcióra. Talán a film készítői sem gondolták, hogy Tápiószecsőn valóban terveznek négycsillagos szállodát és élményfürdőt. Ez viszont már 2010-es adat. Kapa a film forgatása idején, 2005-ben nem készíthetett felvételeket a tápiószecsői élményfürdőben, ha a beruházás még 2010-ben is csak terv.

Tengerpart viszont biztosan nincs Tápiószecsőn, pedig a képen az látszik. Ismét egy övön aluli ütés a néző tudatának. A film folyamatosan bombázza a néző elméjét, szüntelen bódultságban akarja tartani, hogy ne tudja, mi történik, mit akarnak közölni vele, mire megy ki a játék. Amíg elgondolkodik azon, hogy valami hogyan oldható meg, vagy miért van; addig kapja az újabb és újabb rejtett információkat. Hiába mondja bárki, hogy az ilyen filmet úgy kell nézni, hogy a néző ne tegyen fel kérdéseket a megmutatott dilemmákkal kapcsolatosan, mert az emberi agy nem úgy működik, hogy a zavaros, logikátlan beszédet folyamatosan el tudja viselni. Az agy rááll automatikusan arra, hogy ha feladnak neki egy feladványt, azt megoldja.

Ha viszont meg akarja oldani, és a megoldás nem lehetséges, mert a tények ellentmondásosak, akkor a hiábavaló megoldási kísérlet foglalja el a kritikai befogadásra is képes tudati szintjét, és alatta beszivárognak a manipulatív tartalmak. Ha viszont elfogadja, hogy az egésznek nincs értelme, akkor szintén ki kell kapcsolnia a tudati szűrőt, mert a logikája arra is választ keres legalább, hogy van-e mégis értelmezhető elem abban, amit lát-hall, vagy épp nincs. Ha viszont nincs, és az egész egy részegséghez hasonlító bódító információfolyam-vízió, akkor is tökéletesen nyert ügye van az alkotónak, mert akkor a sok zavaros adathalmaz egészével együtt azt tölt bele a néző agyába, amit akar.

Inkorrekt információadagolással van dolgunk, és rosszindulatú manipulációval, ami azt csempészi be a néző agyába ebben a konkrét filmrészletben egyebek mellett, hogy nevetségesen jelentéktelen a magyar nyelv és kultúra, és falloszt neki. Miközben a mellékes, egymásnak ellentmondó információk is fontosak lehetnének, hiszen nem érdektelen rákérdezni a filmnyelvre, és bizonyos tényekre, hogy mi a keretezés, tájolás, mozgókép vagy állókép stb. Ezekre a felvetésekre viszont semmiféle értelmes válasz nem érkezik a film és a szereplői részéről.

Kapa időnként szembefordul a kamerával, és megkérdezi a nézőt, hogy érti-e, amit lát? „Értem”, gondolja a néző megszeppenve, és esetleg még körül is néz a sötét vetítőteremben, hogy mások észrevették-e, hogy egyedül ő hülye az egészhez? A jelenlévők mindig kivételek – érvényesül a gyakorlati vulgárpszichológiai szabály –, „értem” gondolja önérzetesen a néző, és kiragad egy részletet a jelentből, amelyet tényleg ért.

Kapa kiszólása is csak egy újabb kábítószeradag a nézőnek, hogy ne igazodjon el azon információk között, amelyeket homályban is akarnak hagyni előtte. Kapa megjegyzi, hogy a magyar néző nem érti „a kínai feliratot és az angol dumát”. Micsoda? – kérdezi a néző. Épp fordítva van, a film kezdetén van ugyan egy kínai felirat (ami nem is felirat, hanem csupán a cím), de utána végig a hangzó szöveg a kínai, és a felirat az angol. A néző, ha nem tartja magát ostobának és becsaphatónak, akkor elkezd kételkedni, hogy jól látja-e, amit lát, jól hallja-e, amit hall. A néző figyelme véges, és másodpercenként kap egy intellektuális, de logikailag megoldhatatlan feladatot.

Tegyük fel, valaki elég éles szemű, vájt fülű, pihent agyú, és nyomban rájött, hogy valójában a hang kínai és a felirat angol, nem pedig fordítva, ahogyan Kapa állítja. Akkor viszont azon kezd el gondolkodni, hogy miért vezeti őt folyton félre Kapa? Valami oka csak van! Semmi sem véletlen. A jellemépítésben a hazudozás, félrevezetés ebben a filmben nem releváns tényező, mert Kapa és Pepe annyira nem folytonos karaktert mutató bohócok, hogy semmilyen információ nem ad hozzá és nem vesz el a jellemük lényegének a megragadásában. Akkor felmerül az, hogy a film rendezője miért szórakozik a nézővel? Bennem bizony felmerült már a filmek a moziban való megtekintése közben. A választ viszont csak most tudtam megfogalmazni, az elemzés segítségével: azért, hogy érvényre juttathassa észrevétlenül a nézőben a rossz szándékú, provokáló üzeneteit.

A nyelvi agresszió és a nem konstruktív kritika kérdése

Nem érdektelen viszont, hogy miről szól az a jelenet, amelyet megnéz a monitoron Kapa és Pepe. Egy úszóedzés képei látszanak. Egy kínai (ferde szemű) edző kínai nyelven instruál egy féllábú kínai úszót. Persze, a látott jelentet sem könnyű felfogni egyszerűsége ellenére sem, mert lehetetlen térépítés folyik, és Kapa, Pepe kommentárjai néha segítik, néha elbizonytalanítják a nézőt. Nyomban az elején az látszik, hogy a féllábú úszó a tengerbe ugrik egy szikláról, és egy gyors vágással utána már egy úszómedencében úszik, amire még ráadásul azt mondja Kapa, hogy a felvétel Tápiószecsőn készült, az élményfürdőben. Az ilyen ellentmondások annyira kifárasztják a nézőt, hogy egy idő után feladja az információk követését, vagy eleve nem keres köztük összefüggést.

Kapa azt próbálja sugallni a nézőnek, hogy a néző nem érti, de nem is értheti a jelenetet. A magyarázat az, hogy a magyar néző nem érti a kínai feliratot és az angol szöveget, ami ráadásul fordítva van. Pedig a szűkebb értelemben vett jelenet érthető. Egyrészt az a néhány mondat angolul annyira egyszerű, hogy szinte nyelvvizsga nélkül is lefordítható. Aki egy szót sem tud angolul, még az is érti a jelenetet, mert vizuálisan felfogja a szituációt. Egy medence szélén egy sportosan öltözött férfi síppal a kezében vagy épp a szájában utasítja a vízben úszó másik férfit. Gesztikulál, és kiabál is vele. Az úszó néhány hossz után ki akar mászni, de a másik férfi visszaküldi, sőt visszalöki a lábával az úszó fejére taposván. Előre mutat, hogy ússzon tovább, és közben kiabál.

Az úszó egy ponton megelégeli az utasítgatást, és visszatámad. Közelin látható mindkét férfi haragos arca amint egymásra vicsorítanak, és szintén közelin az a mozzanat, amikor az úszó belerántja a másikat a vízbe a lábánál fogva. Ez a belerántás ráadásul háromszor megismétlődik! Itt először nincs ellentmondás a nézett jelenet és a kommentár között. Pepe reflektál arra, hogy az úszó másodszor és harmadszor is belerántja a másikat (az edzőt) a vízbe. A jelenet tehát érthető a nyelvi kódok nélkül is.

Történik még egy utalás arra, hogy az edző és az úszó olyan páros, mint Kapa és Pepe, akik közül az egyik ugratja a másikat. Pepe mondja, hogy ugyanaz a felállás, mint köztük: „szemét, gonosz edző és…” Aztán Pepe nem fejezi be az elkezdett mondatát. A reflexió felveti a nyelvi agresszió kérdését. Az edző üvöltözik az úszóval, és ennek létjogosultsága merül fel. Bár a szövegben trágárság nem hangzik el – az angol szöveget lefordítottam – az ordibálás is nyelvi agressziónak minősül. Tartalmában mindenképp, hiszen az edző az úszó végkimerülésekor is még elvárja, hogy újabb száz métert ússzon. A nyelvi agresszió – jelen esetben csak ordibálás – össze is kapcsolódik a fizikai agresszióval, hiszen az edző talppal visszalöki a medencébe a kimászni igyekvő, kimerült féllábú úszót.

Párhuzamba állítható az úszóedző magatartása a film szereplőiével és a rendezőével. Van-e értelme, létjogosultsága a nyelvi agressziónak? Ér-e el valamilyen pozitív hatást, ha valaki kegyetlenkedik? Szentesíti-e adott esetben a cél az eszközt? Az úszós jelenetben nem, mert az úszó fellázad az edzője ellen. A végkimerülésnél inkább berántja az edzőt a vízbe. Ezt valamiféle nem szándékos önkritikaként értékelem Jancsó, a rendező részéről. A nyelvi agresszió, a trágárság általában nem éri el a hatását, mert, mint láttuk a mellékelt mozgó ábrát, az agresszió agressziót szült. Az úszó, amikor elérte a tűrőképesség-határt, berántotta az edzőt is a vízbe. Jancsó is gyakran túlingerli a nézőt, túllépi annak tűrőképesség-határát, így a néző részéről nem számíthat előrébbvivő reakcióra, csak elutasításra vagy visszacsapásra.

Külön érdekessége a jelenetnek, hogy az edző ép fizikumú, az úszó pedig fogyatékos, vagyis féllábú. Ilyen a viszony átvitt értelemben Kapa és Pepe, illetve a rendező és a néző között is. A rendező mindenképp teljes fegyverzetben áll elő, a néző pedig, már csak a félrevezetések okán is, fogyatékkal élő befogadó. A rendező bizonyos határon túl hiába lép fel még agresszívabban és még agresszívabban, a nézőből már nem képes kihozni újabb, pozitív hatást, megnyilatkozást, de egyáltalán értelmezői viszonyulást sem. Az edzőnek, a rendezőnek a feladata felismerni, meddig mehet el az agresszív ráhatással. Meddig konstruktív a provokációja? Mikor válik rombolóvá?

Fontos tényező az úszó fogyatékossága, mert azért más kategória, ha egy teljesen ép embert hajszol túl az edző. Tegyük azért hozzá, hogy a tapasztalat szerint sportorvosok által makkegészségesként igazolt sportolók is néha halálukat lelik edzés közben vagy a sportmérkőzéseken. A tűrőképesség-határ megkeresésének vagy megérzésének a fontossága, annak lehetőség szerinti túl nem lépése a fogyatékosoknál fokozottan figyelembe veendő. A rendező hiába adagol egységnyi idő alatt egyre több információt, a befogadást a „nézői teljesítményt” az nem növeli, hanem inkább csökkenti.

A fogyatékosságra a fél láb is nagyon szemléletes és durva példa, de mi van ténylegesen kezelhetetlen fogyatékosság esetén? Egy fél lábú úszó a vízben a karjával akár épek közt is versenyképes lehet? Amatőr szinten talán, profi, versenyzői szinten azonban biztosan nem. Viszont ha a fél láb fogyatékosságát helyettesítjük valami mással, a képlet egyértelműen megváltozhat. Az Anyád! a szúnyogokban (1999) a kritika tárgya a magyarok kollektív impotenciája és meddősége. Ezek, viszont – ha igazak –, sajnos, nem kompenzálhatók. Mint kiderül a film cselekményéből, a kérdéses férfiak képesek a coitusra és a magömlésre, csak a megtermékenyülés marad el. Pepének is sikerül magáévá tenni a feleségét, Emese ősanyát, csak a nő nem esik teherbe, mert Kapa mindentudó rezonőri megjegyzése szerint a spermiumok elkerülik a megtermékenyítendő petesejtet. Ez a természetes magyar fogamzásgátlás, vagyis faji életképtelenség. A film szerint, természetesen, mert a valóság azért mást mutat. Vagyis Pepe nem is impotens, csak nemzőképtelen, és ez még súlyosabb, korrigálhatatlan fogyatékosság.

Emese is meddő, mert nem képes őt megtermékenyítenie a férjének és a számtalan szeretőjének sem. Emesének nem is kisebb szervi elváltozása van, hiszen mesterséges megtermékenyítéssel is próbálkoznak. Így sem járnak sikerrel. Emese végképp reménytelen és fogyatékos. Az egész társadalom is reménytelen, mert Emese ősanya-cédának a „mindenki” a szeretője a film szerint. Nos, ez az a pont, ahol nem konstruktív a kritika, a rendező gúnyolódása. Ha a gyermektelenség okát vizsgálja, és az a következtetése, hogy az megmásíthatatlan szervi, fizikai hiányosság következménye, akkor nem konstruktív a kritikája, magyarul dicstelen. Valakit felpiszkálni azért, hogy „legyen már gyereked”, miközben nem lehet neki a fent említett okokból, vagy szaladni küldeni azt, akinek le van vágva mindkét lába, az értelmetlen, romboló provokáció.

Itt csak a legdurvább agresszív tartalmakat emeltem ki, amelyek a Kapa-Pepe sorozatban láthatók-hallhatók, de ilyen és hasonló még számtalan található Jancsó filmjeiben. Rengeteg kisebb-nagyobb fogyatékossága van és lehet az egyénnek, a nyelvnek, a nemzetnek, a kultúrának, amelyek nem megváltoztathatók. Ezeken gúnyolódni, élcelődni dicstelenség. Olyan, mint röhögni a féllábún, mert csak egy lába van. Mitől lenne konstruktív a kritika? Növesszen még egy lábat? Vagy mitől konstruktív kritika az, ha a magyar nyelv jelentéktelen a világban, mert kevés ember beszéli? Jó, tanuljunk nyelveket? Rendben, én tanultam, beszélek négy nyelvet az anyanyelvemen kívül. De ezzel együtt ne okozzon nekem örömet egy olyan, akár egyedi, egyszeri, elszigetelt jelenség, hogy három kínai kislány megtanult tökéletesen elénekelni egy magyar népdalt?

Csak hogy teljes legyen a kép a hosszan elemzett jelenettel kapcsolatban, meg kell említeni még néhány, fontosnak tűnő információt. Az úszás elején megjelenik a következő felirat: „The name of the film was Against The Stream.” Magyarul annyit tesz, hogy „A film címe Ár ellen volt.” Az ár ellen úszik tehát a fél lábú úszó? Vagy szintén ár ellen úszik képletesen a kegyetlen úszóedző? Ár ellen úszik a rendező, Jancsó Miklós?

A cím láttán bevillant, hogy ez valamilyen filmes idézet is lehet. Bill Hays 1964-ben rendezett egy Against The Stream (Ár ellen) című filmet. Lehet, hogy a jelentben felvetett témát abban a filmben részletesebben kibontja Hays. Nem tudom, mindenesetre egy ilyen rövid szöveges utalás alapján nem tartom elengedhetetlenül fontosnak utánanézni az idézett filmnek. Nem ismert, nem jelentős film, és ismereteim szerint Magyarországon sem mutatták be. A címe ismerősnek tűnik, de lehet, hogy csupán az idiomatikus tartalma alapján.

Egy másik utalás szintén elvarratlan, elvarrhatatlan szálat indít el. A kínai úszóedzőre Kapa rámondja, hogy olyan, mint „Kovács Béla bádogosmester”. Eltávolítom a zavaró tényezőnek szánt „bádogosmester” kifejezést, és próbálom kitalálni, mire, kire utalhat ezzel a kommentárral a rendező? Lehet, hogy Kovács Béla egy híres úszómester volt? Versenysportban nem vagyok nagyon járatos, de nem is találtam ilyen nevet lexikonokban, illetve az internetes keresőkkel. Kovács Béla nevű híres edzőt. Persze, lehet, hogy tucatnév, Kapa Kis Pistát, vagy Szabó Jánost is mondhatott volna. Közben annyi asszociációs lehetőség még beugrott, hogy Jancsó Széchy Tamásra is utalhatott, aki valóban olyan híresség, akiről nem csak a rajongók és a szakmabeliek hallottak. Széchy Tamás a legeredményesebb magyar úszóedző volt, aki öt olimpiai bajnokot nevelt. Széchy 2004-ben hunyt el, az Ede megevé ebédem (2006) elkészültét megelőző évben, tehát amikor a film forgatókönyvét írhatták. Rá utalhatott Jancsó, mert Széchy valóban kegyetlen edző hírében állt, viszont eredményeket is fel tudott mutatni

Érdekesség, de a tárgyhoz tartozik, hogy 2010-ben Széchyt posztumusz díjakkal tüntették ki, és az emléktáblája az Egyesült Államokban bekerült az úszó Hírességek Csarnokába. Tehát a kíméletlen edzésmódszer valamiképp igazolást nyert az eredmények és az elismerések által. A hasonlat csak annyiban sántít, hogy Széchy nem fogyatékos, féllábú úszókkal ért el rendkívüli eredményeket. Jancsó a féllábúnak nevezett vagy azzá tett nézőit nem nagyobb teljesítményre serkenti, csak felpiszkálja, provokálja, megalázza.

Összességében megállapítható, hogy a „Szentenciák” pragmatikai utalások alapján kikövetkeztethető jelentésekkel, performatív, sőt perlokúciós aktusok révén fejtik ki hatásukat. A közlési módszer indirektsége azzal indokolható, hogy provokáló tartalmakat közvetít, és manipulációs céljai mellett a viszontkritikát kívánja elhárítani. A „Szentenciák” retorikai alaphelyzete: a film, a szerzőinek és a rendezőnek a vádbeszéde a magyar kultúra és a nemzeti szolidaritás ellen. A vádbeszéd érvelését illogikus tartalmakkal vegyített manipulációk helyettesítik. Az epizód él az éthosszal, ami a rendező rezonőrjei direkt (kamerába beszélő) kinyilatkozatásának hitelesítő effektusa. Él a pathosszal is, ami a váratlan fordulatok nevettető hatásában és a nem érvényes tartalmak sugalmazásának provokáló hatásában érhető tetten.

Szakirodalom, hivatkozott filmek és művek:

Jonathan Swift, Szerény javaslat (1729)

Két hexameter, József Attila, 1936.

Szabó Dezső, Ede megevé ebédem, Milyen Szekfű nyílt Schittenchelm Ede sírján?, 1937. szeptember 15.

Week-end – egy kozmoszban elveszett film (r. Jean Luc Godard, 1967.)

Csendes kiáltás – Bacsó Péter beszélgetései Jancsó Miklóssal, CD-szövegkönyv

Grice, H. Paul, Logic and conversation In: Peter Cole – Jerry Morgan (szerk.) Syntax and semantics 3; Speech acts; 1975/1989; New York, Academic Press, 41-59.

Austin, John, Tetten ért szavak, Budapest, 1990, Akadémiai Kiadó.

Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten (r. Jancsó Miklós, 1998)

Anyád! a szúnyogok (r. Jancsó Miklós, 1999)

Utolsó vacsora az Arabs szürkénél (r. Jancsó Miklós, 2000)

Mihancsik Zsófia, Áltörténelmi filmjeim, Beszélgetés Jancsó Miklóssal, Filmvilág 2000/1, 18-19.

Interjú Jancsó Miklóssal, 2000. március 21.

Hirsch Tibor, Bosszúálló és bosszulatlan konszenzusok, Rettenet-színház Jancsónál, Metropolis, 2002/I.

Kelj fel komám, ne aludjál! (r., Jancsó Miklós, 2002)

Sánta kutya-díj

Ede megevé ebédem (r. Jancsó Miklós, 2006)

Ungár Tamás, Lopásért elítélték – lemondott a Mazsihisz alelnöke, Népszabadság Online, 2009. szeptember 18.

Kovács N. László, Mi lesz ebből? Disznóságos szakácskönyv jelent meg Izraelben; Magyar Nemzet, 2010. szeptember 29.

Lukács Csaba, Helló, haver, adj egy dollárt! • Futárszolgálat ellenzékiekhez a kubai rezsim végnapjaiban, Magyar Nemzet, 2010. október 2.

Oda az igazság (r., Jancsó Miklós, 2010)

Interjú Jancsó Miklóssal, Célpont, Hír TV, 2010. december 4.

1. K.V.S.:
   2011. október 12. 17:29

   Azt hiszem, hogy nem kellett volna elolvasnom. Nyomasztó ez a könyvrészlet. A szerző elfogultsággal, gyűlölködéssel vádolja a filmrendezőt, közben elfogult és gyűlölködő. Ez – enyhén szólva – nagyon zavaró.

2. Deák-Sárosi László:
   2011. október 13. 07:14

   Van egy tippem, ki beszél önből, kedves K.V.S. Kaptam már más visszajelzést is. Nem a „rang” számít, de azért a műveltség és a tájékozottság valamilyen szinten biztosan igen: egy nyelvészprofesszortól. „Nagyon komoly munka, a tartalmával is egyetértek, és a dolgozatot elfogadom.”

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ