HARMINCEGYEDIK fejezet
Akkor föl volnánk fedezve, installálom!

– Engedje meg, hogy Mesternek szólítsam!
– Megőrültél, Winnetou? Eddig haverok voltunk, tegeződtünk. Mi történt?
– Én ehhez ragaszkodom! Addig nem mondok semmit!
– De én már nem bírnálak magázni! Hozzászoktam.
– Így még jobb! A Mester tegez engem, én pedig Mesternek szólítom, és tiszteletteljesen magázni fogom.
– Ha ragaszkodsz hozzá… Na mondd, mi az az esemény, ami erre a vad alázatra késztetett?
– Ezt ismeri-e Mester?

A New York Rewiew legfrissebb példánya volt a kezében. A világ legrangosabb irodalmi folyóirata, a legújabb szám. Apró, kulcs nagyságú ketyere, bárhol előveheti az olvasó, és maga elé vetíti a szöveget. S már el is indította Winnetou, ott táncoltak a szemem előtt a címlap betűi. Egy légiós katona menetel a sivatagban, fölötte a nevem Fül I.G. , ebben a sajátos formában, ami akár nem az én nevem is lehetne, de utána ott a cím: Katonaidőm emléke. A folyóirat az adott szám legérdekesebb, legátütőbb szenzációját teszi a címlapra. Ha jobban megnézem, annak a légiósnak a vonásai bizony az enyémek. S alatta még egy cím: A tényirodalom (nonfiction) előretörése, Susan Sonntag tanulmánya.

Ott helyben megizzadtam. Nem tudtam, mit kellene ilyenkor művelni, különösen, ha máris mesternek nevez az, aki a közelben van, lesi minden rezdülésedet, aztán majd megírja, mert az olvasók kíváncsiak az ilyen pillanatokra: első lépcsőfok a világhír magaslatán, vagy emberi gyengeség a nagyságban.

Winnetou oldotta meg a helyzetet.

– Mutatok egy opciót. – Kapcsolt egyet a folyóirat oldalán, és az átalakult valódi tárggyá. Sárgás, papíralapú, lapozható folyóirattá, hallottam már erről, konzervatív módon ragaszkodnak bizonyos olvasók ehhez a formátumhoz.
– Mi ez a szag? – kérdeztem Winnetout.
– Ez a nyomdafesték szaga. Régi korokban a friss újságoknak, könyveknek ilyen illatuk volt, és szeretik belélegezni az irodalom szerelmesei.
– Olyan, mint valami kábítószer.
– Olyan – mondta Winnetou, és magamra hagyott ebben az ünnepélyes pillanatban. Előbb azonban megkérdezte, visszajöhet-e fél óra múlva, mert egy égető irodalmi kérdést szeretne a Mesterrel (velem) megbeszélni. Természetesen megengedtem.

És lázasan elolvastam a saját írásomat. Minden betűje, szava, mondata az enyém, és mégis végtelen kíváncsisággal olvastam.
Csak tudsz valamit, Jimmy!
Fölfigyeltek rád.
Pedig nem is olyan jó ez az írás.
Csiszolhattam volna még egy kicsit. Vad, bárdolatlan, csak írtam, ahogy jön. Vajon ki küldhette el a szerkesztőségnek? A hátam mögött, a tudtom nélkül? Valamelyik a „barátaim” közül. Arra számított bizonyára, hogy írnak majd a szerkesztőségtől egy sajnálkozó, bíráló levelet, és az olyan lesz nekem, mint egy pofánverés. Piszkos Fred volt. Biztos! Most aztán beledőlt a saját dugába. Közben olvasok, és közben jár az agyam ezerfelé, és közben boldog vagyok. Kihúzott a szerkesztő néhány bekezdést, azt látom. Azokat, amikben a társadalmi helyzetet akarom megvilágítani, ami szükségessé teszi a hadsereget, meg ami miatt vannak olyanok, akikkel föl kell venni a harcot. Csak a katonai sztorik maradnak nyersen és kortalanul. Azt kell megállapítanom, hogy ettől jobb lett az írás.
De azért mégis megkérdezhették volna a szerzőt.
Ha folytatom, és miért ne folytatnám, akkor ezen a vonalon kell továbbmenni. A valóság kell nekik, nem az arról szóló gondolataim, az nekik is van.

Már a tanulmányt olvasom. Az én írásomról rugaszkodik el az esztéta hölgy, és olyanokat ír, hogy a világ irodalomértő közönsége ki van éhezve az élet nyers dolgaira, nem kommentárokat és lila esszéket akarnak olvasni, hanem azokat a helyszíneket, terepeket, eseményeket, amelyekben a „szőke bestia” még ősi erejében megmutatkozik.

Hogy ki lehet ez a szőke bestia, fogalmam nincs, és a szövegből egyáltalán nem derül ki. Lehet, hogy én?! Inkább barnás színű a hajam…
De azért értem ám a lényeget.

Megírhatok néhány hajós, csempészős sztorit, ha ez kell nekik. Lehetne egy egész sorozatom: az alvilág, a kocsmák, a csempészek, a szemét-szigetek lakói… Aztán utazó riporterként meglátogathatnám a szélsőséges körülmények között élő népcsoportokat, szektákat, és érdekfeszítő riportokban számolhatnék be színes egyszerűséggel… Majd szétvetettek az ötletek.

De mi van akkor, ha nem tudom megismételni azt az egyszeri teljesítményt? Félre, kishitűség! Meg tudom csinálni! Bennem nem fognak csalódni! És azzal is nagyon egyet kell érteni, hogy nem az az irodalom, amikor vájtfülűek írnak vájtszeműeknek a csak általuk érthető madárnyelven. Az irodalom mindig a szerző és a széleskörűen felfogott olvasóközönség párbeszéde. Továbbfejlesztem ennek a Susannának a gondolatait, mert nem merte levonni a végső következtetéseket. Mintha sajnálná is a saját lila ködükbe elvesző széplelkek agarainak hátrébb szorulását.

Fél merengésemből Winnetou ébresztett fel visszatértével.

– Mester, tanácsot szeretnék kérni.
– Mondjad, kedves Winnetou. Ma igencsak jó kedvemben vagyok, kiválóan forog az agyam, és szívesen egyengetem mások törekvéseit.
– Arról van szó – mondta Winnetou -, hogy olyan mondanivalóm van, amit csak én tudok az emberiségnek elmondani.
– Mind ebben a cipőben járunk, kedves barátom. Ahogy mondani szokták, egy könyvet mindenki meg tudna írni. A saját élete regényét. De ez tévedés. Érdekesnek, átütőnek, egyedinek kell lennie az írásműnek, és nem árt, ha a magát írásnak szentelő tisztában van bizonyos alapszabályokkal.
– Én azt a biztos módszert vagy eszközt keresem, amivel ezt a nagyon fontos információt el tudom juttatni az emberiség szellemi elitjéhez. Életbevágó…
– Értettem én már az első mondatodból, nem kell még egyszer elmagyarázni.
– Bocsánat, Mester. Csak arra gondoltam, hogy aki ehhez a bizonyos elithez tartozik, az másképp látja a világot. Otthonosan, belülről, a viszonyokat ismerve tudja egy betörni akarónak megmutatni a lehetőségeket.
– Halljam az ötletet. – mondtam megenyhülve – Kezdjük az elején, a legfontosabbal. Milyen címet adnál az írásműnek?
– Arra gondoltam: Túl jón és rosszon.
– Ez olyan, mint valami filozófiai értekezés címe. Az átlagolvasó meglátja a tartalomjegyzékben, és eszébe se jut megkeresni, elolvasni.
– Én úgy tudom – mondta Winnetou -, hogy a jó cím elmondja a tartalom lényegét. Én pedig arról akarok szólni, hogy az emberi kultúra a jó és a rossz fogalompárjában vergődik évezredek óta. Miközben lehetségesek más életformák az univerzumban, amelyek más kategóriákban léteznek, és ezért nem történik meg a kapcsolat felvétele.
– Hú, de elvont vagy, barátom! Túl jón és rosszon – ízlelgettem tovább a címet -, egy magányos hős, kovboj, bűnöző vagy őrült bélyeggel a homlokán, és sokáig nem derül ki, hogy ő egy másik erkölcsöt képvisel…
– Valami ilyesmi, de nem ennyire erkölcsi alapon, hanem inkább technikai és gondolkodásbeli különbségek vannak. Alcímnek azt gondoltam: Nyolcadik típusú találkozások.
– Science fiktion? A jövő regénye? Tele van vele a padlás! Ebben a műfajban már csak forgatókönyveket írnak elszabadult fantáziával.
– Nem fikció, valóság. – mondta Winnetou – Képzeljen el a Mester egy a földitől teljesen eltérő életformát, amelynek még fogalmai sincsenek a mi értelmünk számára, érzékeli valamelyest a létezőket… Nehéz erről beszélni. És ennek a tőlünk idegen létezésnek a foglyává vált néhány ember. Harcba, vérontásba keveredtek egymással, és az idegen létforma beleavatkozott, megállította őket (túl jón és rosszon), és kialakult egy patthelyzet, amelyben nem tudnak kapcsolatba kerülni egymással. Mint a párhuzamosok, tartanak a végtelenbe. Nem tudnak összetalálkozni, pedig létfontosságú lenne. És van egy harmadik, szintén a földitől eltérő létforma, amelyik a kettő között helyezkedik el ebből a szempontból. Ez közvetíthetne a kettő között, ha gyorsan és hatékonyan be tudna itt kerülni a köztudatba. Ez mind tény. Nem a fantázia terméke, hanem lépéskényszer, amit rövid határidőn belül végre kell hajtani…

Túl zagyvának tűnt mindez, amit Winnetou itt egy szuszra előadott nekem. Az irodalom céltévesztéseinek egyike. Amikor próféta és vátesz akar lenni az író, egy csapásra megoldani az összes társadalmi problémákat, túlértékelve a saját lehetőségeit és eszközeit. Annyira belemelegedett, csak mondta és mondta, már alig figyeltem rá közben. Természetesen az ő népe lenne az a középen álló létezés, amelyik közvetíti nekünk az idegen létformák üzenetét, és ő az új korszak prófétája, aki hinti az igét. Megfordult az ipse. Feldolgozta eposz formájában az egyik eredetmítoszt a népéről hősi verslábakban, és mindenki unalmasnak találja. Nem ért el vele sikert. Erre előveszi a másikat, miszerint ők a csillagokból jöttek. És a populárisabb formák felé tájékozódik. Semmiképp nem akartam lerombolni benne a törekvést és a pozitív energiákat. Miért ne próbálkozhatna.

– Mondd, barátom – kérdeztem atyailag -, eldöntötted-e, kezdjük a másik végénél a kérdést, hogy mekkora tömegeket célzol meg az üzeneteddel, konkrétan milyen műfajban akarsz nyomulni, ki a címzett, ha ez így érthető?
– Nagyon is értem, Mester! Ezért is fordultam a Mesterhez. Én tömegeket akarok megszólítani. Egyelőre, lehet, zagyvának tűnik, ebben is elkél a segítség, küszködöm a kifejezéssel. Néhány alapvető gondolatot akarok minél gyorsabban beletáplálni a közgondolkodásba. Keresem hozzá a hatékony eszközt.
– Nincs egyetlen és üdvözítő módszer. Egyéni és összetéveszthetetlen hang kell, mondhatnám, a saját stílus megteremtése, ami csak hosszas tanulmányokkal, önképzéssel érhető el. Tanulmányozni kell a klasszikusokat, és gyakorolni, sokat gyakorolni. Nem csak úgy hebehurgyán belekapni a húrokba, hogy egy zenei hasonlattal világítsam meg a helyzetet.
– De nekem nincs erre időm, Mester! – szinte könyörgött – Nekem azonnal szólnom kell az emberiséghez! Még ha torzan és primitív módon is, de tömegekhez kell eljuttatnom az üzenetet, ami létfontosságú. Aki ismeri a szellemi élet mechanizmusait, annak kell tudnia egy biztos módot, amivel elérhetem a nyilvánosságot.

Most írjak neki ajánlólevelet a New York Rewiew szerkesztőihez? Csak magamat járatnám le, ha amatőrökkel a hátamon kezdeném meg a kapaszkodást a Parnasszus meredek emelkedőin. De lelkes tanítványnak is tekinthetem, aki bízik a mesterében, és egyszer még megírja az emlékiratait… A durva és elutasító meg nem értésből nekem is kijutott. Segítek.

– Gondoltál-e arra, kedves Winnetou, hogy a populárisab műfajban kellene próbálkozni? Mondjuk, bekerülni a médiába valami erősen figyelemfelkeltő produkcióval?
– Eszembe jutott, őszintén szólva, de mi nem is létezünk a közvélemény számára. Legendák, urbánus mesék szólnak rólunk. Kiröhögnének vagy megijednének tőlem, és kapcsolati tőke is kellene a bejutáshoz. Szóval rengeteg előítélet, legenda van a yetikről… Még azzal is számolnom kellene, hogy valami csalásnak tekintenék a föllépésemet. Abszolút hitelesnek és elfogadottnak kell lennem, hogy higgyenek nekem.

Hát, igen. Tipikus eset. Amikor háttérbe szorulnak az eszmények, és marad a mindenáron való megmutatkozás vágya. Ezért a személyiség föladja minden tartását, bohóccá, médiaszemélyiséggé válik, és nézettségi statisztikákból építi celebritássá magát. Elsajátította modern korunk minden felszínességét. Sajnálatos. Ezért kellene előbb elmélyülni a klasszikusokban. Nem mondom, ha felkérnek, én is elmegyek egy-egy showműsorba, de szigorúan azzal a teljesítménnyel a tarisznyámban, amit az irodalomban letettem a köz asztalára. Nem bohócnak.

Azt tanácsoltam Winnetounak, hogy forduljon John Lennonhoz. Abban a másodlagos frissességű kultúriparban, amit nem lenézőleg minősítek így, eszem ágában sincs bántalmazni azokat, akik milliókat szólítanak meg egyszerű eszközökkel, Lennon egy fekete gyémánt.

Következik a HARMINCKETTEDIK fejezet
Hódolat Tolsztojnak

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ