És miért volt érdekes ez az egész? A fürdőszobában álldogált, kinn, a társalgóban a felesége társalgott egy barátnőjével. Jó negyedóra múlva kihallgatózott, megdöbbent, mert egyetlen vak hangot se értett a két nő beszédéből, s ráadásul az egyik a felesége volt! Ami pedig további gyanúra, sőt, gyanúkra adott okot: az egyik nő gyakori aj, aj, aj, aj, aj felkiáltásai, amik csodálkozást, rosszallást, szörnyülködést kifejező indulatkitörések, ehhez pedig a felesége egyáltalán nem szoktatta hozzá. A felesége ugyanis egészen más volt, vagy (legyünk most pontosak) másként szokta kifejezni indulatait. Más szókkal, még csak nem is takarékosabbakkal, mert például a csuda vagy az ördög vigye el, esetleg a francba belé mindenképpen terjedelmesebb, mint ez az aj, aj, aj, aj. S még valamit hallott, amit nem volt hova tennie, a levesestál és a merőkanál diszkrét, de egyértelmű csörgése, márpedig ők aznap nem főztek levest. Rögtön ezután férfihangok hallatszottak, s hogy ő egyik se volt a két vagy három dörmögésből, ez is tény.

A szerző fotója

Mi történt? A felesége és az ismeretlen barátnő valóban ott társalgott a társalgóban, s a fürdő ablaka egy szűk kis udvarra nyílt, néhány méterre az ablaktól, a félemeleti verandán szintén két nő beszélgetett az előző kettő hangerősségével és ritmusában megegyező módon. Csakhogy ők szlovének lehettek, horvátok, illírek, dalmátok, ki tudja? Ha mindenképpen meg akarjuk vizsgálni a történetet (miért is ne, ha egyszer jóval jelentéktelenebb dolgok is felkeltették már vizsgálódó kedvünk), akkor azt kell megnéznünk leghamarabb, kinek állt vagy állhatott érdekében, hogy minden úgy történjen, ahogyan megtörtént? S ha senkinek, még azután se szabad a véletlen számlájára írni, ahogyan rendszerint mégis. Természetesen ez a véletlen műve volt, és ezzel le is van zárva az egész. Tényleg le van zárva? S ha a véletlen természetes, akkor nagyonis elképzelhető, hogy csupa véletlenből áll, tulajdonképpen a véletlenek sorozata egész életünk. Igazából nem tudom, ki ennek a közhelyes igazságnak a felfedezője. Úgy teszek, mintha én lennék. Hadd gratuláljak magamnak, következik a nyakbaborulás, majd a puszi jobbról, puszi balról, rámnézés nedvekben úszó pillantással, szükséges háttérzörej a taps.Ki kinek gratulál?

Ott állt a beniceszi vagy vóloszi eltérőnél. Szakadt az eső.De nem ez a fontos. Inkább hogy ott állt a beniceszi vagy vóloszi útelágazásnál, dzsekijének gallérját feltűrte, aprószemű eső esett. Körülbelül két napja beállt a front, ha tehát két nappal korábban érkezik e csöppet se elhanyagolható helyszínre, ugyanezt kapja, és nincs illúzióvesztés. Mindenáron ki kell mozdulnia ebből az útkereszteződésből. Csak épp azt nem tudja, hogyan. Ha jönne egy kocsi, szedán, furgon, nyergesvontató, akármi, hogy beintsen, de nem. Úgyhogy ott áll a beniceszi vagy vóloszi eltérőnél.Szakad ez eső. Ez sem fontos. Inkább hogy ott áll a beniceszi vagy vóloszi útelágazásnál, vigasztalan idő.

Már a harmadik öreget mentőzik el az útkereszteződésből. Az egészben az a megdöbbentő, hogy az illetők amikor verdájukkal a kereszteződésbe értek, még fiatalok voltak! Vagy legalábbis erejük teljében, és ebben sincs semmi túlzás. Ez a harmadik például negyvennyolc éves volt, amikor sötétkék Seatjával legurult a dombról, most pedig amikor a mentők kiemelték a roncsból, a személyazonosságijába pillantva megállapították, hogy hatvanhat éves. Időközben három unokája született, a legnagyobb idén érettségizik, éppen elég gond volt vele, füvezett, bandázott, de hátha megjön az esze. A középsővel semmi baj, úgy néz ki, fényes jövő áll előtte, olyan szépen tátikázott a Tátika show tátikadöntőjén, hogy első díjat nyert. Színpadi mozgása fantasztikus, a hangja izgatóan búgó, felfedezése, majd a celebbé istenülése hónapok kérdése. Lesz ő még szépség- és vágykirálynő a világot jelentő deszkákon és rózsaszín stúdiókban! A harmadikról alig tudni valamit. Lehet, hogy autista, az is lehet, anarchista, ő az altruista, az individualista. És ha maoista vagy terrorista? A felsorolás igazából arra jó, hogy bizonyítsuk, ami egyébként bizonyításra sem szorul: manapság minden lehetsz, csak akarnod kell. A kor, a társadalom ebben is, másban is segíti a kitartóan tehetséges, elegánsabb megfogalmazásban pedig a tehetségesen kitartó fiatalokat.

A három gyönyörű unokát nem volt hogyan megmutatni neki sem most, sem pedig amikor még pólyások voltak, bár az öreg fia és menye ha nagyon akarják, ezt is elrendezik. Egyszerűen csak arrafelé mennek a babakocsival vagy ha később, kézenfogva a szemlátomást cseperedő apróságokat, és bekiáltják a még mindig a baleseti helyszínen döglő autó félig vagy egészen lehúzott ablakán, hogy apu, itt vagyunk, nézd meg az unokáidat! Persze, ha történetesen nyár van, nem pedig tél, mert télen már csak az influenza- vagy még szörnyűbb, a fagyásveszély okán is zárva kell tartani az ablakot.
Claudius, a Római Birodalom ötödik császára, és felesége, a ribanc a katasztrófaturisták védőszentje, még akkor is, ha pogányok. S ha persze a katasztrófaturisták védőre meg szentre szorulnak. Ezt én mondom, mert Claudius állítólag örömét lelte az arénában haldokló gladiátorok megtörő pillantásában. A szemüket nézte, közben élvezett. Mint Messalina, aki viszont nem tolta halálközelbe, és mégis minduntalan a csúcson volt. A katasztrófaturista, ha gazdag, a világtérképet, ha pedig szegény, kis hazája térképét nézegeti: hol volt egy kis príma cunami, tűzhányókitörés, földcsuszamlás, ami legalább egy kisebb várost temetett maga alá. Ha kell, telefonál: tessék mondani, várható-e, hogy a Szent András-árok annyira tágul (és itt kétszínűen felsóhajt), hogy belezuhan egy nagyváros, és nyom nélkül eltűnik?Várható-e szökőár a Boszporuszon, kitör megint a Vezúv, mint amikor elpusztította Pompejit, Herkulaneumot meg Sztabiét? Nem? Hát ez megnyugtató. Valójában pedig azért fohászkodik, hogy történjen már valami, az isten szerelmére, mert a világ magában is unalmas, katasztrófák nélkül főleg!

Barátom, cseréljünk helyet. Ha túszt szednek valahol, passzold át nekem a fényképezőgépet vagy a videokamerát, ne én legyek az áldozat, akit te fotózol vagy filmezel, hanem pont fordítva. Vagy ha ki kellene lépni valahogyan a lávából, de nincs hogyan, mert lábamat (dehogyis, a te lábadat) térdig, most már combközépig megsemmisítette a tűz, szívesen fényképezem. Mégsem, mert nem vall rám. Engem nem vonz a szenvedésed. Hányódjál csak a tűz meg az özönvíz poklában, én pedig a következő percben eltűnök, de csak miután a fotógépet vagy a digitális kamerát belehajítottam a lángokba, a hullámokba.