HARMINCHARMADIK fejezet
Epilógus

Én, Tuskó Hopkins, miheztartás végett többszörösen büntetett előéletű, jelenleg nyugállományú hadseregtábornok, most megkezdem a Jimmy könyvének a befejezését.
Meg alkoholista is vagyok, hogy tudják.
Negyvenegy éves vagyok. Két napja nem iszom.
Regényt írok.
Azzal egyetértek, hogy ami el van kezdve, azt be is kell fejezni.
Azzal már nem nagyon, hogy engem szavaztak meg a többiek egyhangúan. Egyhangúlag. (Válassza ki, melyik a jó mindenki magának.) Mert vannak a társaságban hivatásos írással foglalkozók is, de olyan kell, akit nem rontott el az iskola meg a tanulás. Azt mondták. Egybehangzóan. Valamelyik a kettőből. Kényszerítés nélkül. Erről tényleg nem lehet szó az én esetemben. De mégis nagyon nehezen szántam rá magam. Kegyetlen dolog a kegyelet. Vagy a kegyelem.

Agáta néni meg a Piszkos Fred azt mondták, hogy csak képzeljem bele magam abba helyzetbe, hogy mesélem el a kocsmában azt, amit itt még le kell közölni lezárás céljából.
Elképzelem.
Elkiáltom: idefigyeljenek, emberek! És ha odafigyelnek, akkor el lehet kezdeni. Ha nem, akkor meg kell pofozni néhányat, hogy mind jobb belátásra térjenek. És közben is látja a mesélő a tekinteteket, a figyelő szemeket, hogy kell-e még magyarázat, vagy fölfogták már azzal a szűk agyukkal a lényeget. Mert általában értetlenek a közönségben. Éretlenek. Nehéz a felfogásuk.
Én se vagyok egy nagy mesélő.

Itt meg odaül az ember a fehér papírhoz, és képzelje el az egészet maga köré. Mert matrózból, csempészből, kocsmatöltelékből, közönségből is sokféle van. Meg kocsmából is. Első osztályú, másod- és így tovább. Van, ahova csak berúgni járnak, van ahol az úri közönség tíz után verekszik, és vannak komoly kártyabarlangok. Utóbbiakban törzsvendég státuszban tartózkodom. A mesélés nem túl gyakori. Könyvet meg végképp nem olvasnak ezek. Csak az ördög bibliáját, ahogy mondani szokás.

Itt eljátsszuk, mintha nekik mesélnék, hogy a művelt közönségnek olyan legyen, mintha beült volna a bűzös, ricsajos életbe, ahová csak vágyakozik, különben meg fél tőle, és messziről elkerüli. Mert kaphat egy-két pofont.
De ezt nem lehet megspórolni.

Agáta néni azt mondja, csak kibúvót keresek, nem akarom elvégezni a feladatot. Képzeljem el, hogy Jimmy mesél azoknak, akik meg szokták hallgatni. Ez sem az igazi, mert az utóbbi időkben olyan fene beképzelt lett, hogy felét se lehetett érteni annak, amit mondott. Én olyat nem tudok.
Róla vagy jót, vagy semmit.
De meg kell próbálni. Bíznak bennem a többiek.
Kezdem az egyszerűbb végén.
Jimmy félbehagyta egy hangfelvétel lejegyzését, amit itt folytatni lehet. Pontosan azért, mert a lényegig nem jutott el. Pont ott hagyta abba. Akkor jött neki a megjelenés egy folyóiratban. Ez olyan ebben a társaságban, mint ha én viszem a bankot.

Agáta néni és Piszkos Fred beszélget a régi múltról. Amikor fiatalok voltak. Onnan folytatom a leírást.

Piszok: Agáta, kérlek, készülj föl, valami olyant kell elmondanom, ami nagyon furcsa, sőt hihetetlen lehet a számodra, s nem tudom, hogyan kezdjek hozzá…
Agáta: Vágj bele a közepébe. Nem hiszem, hogy meg tudnál még lepni valamivel.
Piszok: Hát… Legyen! Én szóltam. Fülig Jimmy a mi kettőnk gyermeke.
Agáta: …./értelmezhetetlen zaj a felvételen/
Piszok: Ezt nyeld le! Támaszd a hátad ide a falhoz, és vegyél mély lélegzeteket. Én megmondtam, ugye…
Agáta: Köszönöm, már jobban vagyok… Előfordulhat valami emlékezetkiesés az életemben?! Nekem annak idején, amikor elhagytál, volt egy művi vetélésem, és utána az orvos azt mondta, hogy sajnos, beleestem abba a kis hibaszázalékba, ami ilyenkor előfordul, és nem lehet többé az életben gyermekem, terhességem. Azóta életem minden percéről el tudok számolni.
Piszok: Hallottál a Drakula Kommandóról?
Agáta: Hallottam a Drakula Caritásról. Azt hittem, városi legenda. Megjelennek a véres balesetek színhelyén, elrabolják a transzplantálható szerveket, és odaajándékozzák a szegényeknek, akiknek egyébként csak művese, művégtag, művér, ilyesmi jutna…
Piszok: Ez az a szervezet, csak indulásakor még Kommandó volt, sokkal radikálisabban képviselt egy szektás kisebbséget. Egy vallási irányzatból nőtt ki, amely a fogantatás pillanatától emberi lénynek tekinti a magzatot. Eleinte nagyon titkosan, partizán módszerekkel, rejtőzködve működtek. Lelkiismeretes nőgyógyászokat környékeztek meg, akik az általuk elvégzett terhesség-megszakítások esetében vállalták, hogy az élő magzatokat épségben szedik ki az anyából, köztünk szólva ez eléggé veszélyezteti a nő életét, s a magzatnak béranyát keresnek, aki kihordja, megszüli…
Agáta: Azt mondod, hogy Jimmy az én magzatom volt, majd a művi vetélés után beültették valakibe…?
Piszok: Ahogy mondod. A mi magzatunk. Én véletlenül kerültem az információ birtokába. Minden lépésüket a legnagyobb titkosságba burkolták, a résztvevők nem ismerhették egymást. Majd két évtizedembe tellett, amíg megtaláltam Jimmyt. Azóta a közelében vagyok. Fiatal, forrófejű, elég rossz környezetben nőtt fel, de alapjában elsajátította azokat az ismereteket, amelyeket én fontosnak találok az életben.
Agáta: Szerinted, Fréderik, én anya vagyok?
Piszok: Genetikai értelemben biztos. A szülő, felnevelő, gondoskodó fogalom, szerintem nem jellemző egyikünkre sem. De, úgy gondolom, tehetünk még azért, hogy ezen a csorbán köszörüljünk hátralévő életünkben.
Agáta: Vajon mennyire lenne más ember Jimmy, ha én nevelem fel? Talán én is más ember lennék… Akkor fel sem merült bennem, nem is tudatosult, hogy egy másik élet van a testemben. Anyám elkísért egy nőgyógyászhoz, az egyszerű teszttel megállapította, és, mintha csak egy betegségtől kellene megszabadulni, kaptam egy időpontot, befeküdtem, elaltattak, majd hetekkel később közölték, hogy sosem lehet belőlem anya. Nem is bántam. És mondd, mit lehet tudni azokról az emberekről, akik végülis a szülei lettek a fiunknak?
Piszok: Nagy pénzeket fizettek a Drakulások, s így találtak olyan megszorult, szegény, főként a társadalom peremén élő embereket, akik ezt vállalták az anyagiakért. Jimmynek szerencséje volt, egy keményen alvilági párhoz került, intelligens bűnöző az asszony, akinek meg annyi fifikája is van, hogy a férjét be se avatja a dologba, minek annak tudni róla, a férj nemzetközi vizeken hajózó csempész. Egyenesen az élet iskolájába került a fiunk. A legjobba, szerintem. Nem muszáj velem egyetérteni. Az anya pár éve elhalálozott, ezért is volt különösen nehéz megtalálnom a fiunkat.
Agáta: S mondd, Fréderik, miért alakult ez így? Nem a te felelősséged, nem is az enyém… Bűnösök vagyunk mindketten. A sorsról, az embert kerülgető és elérő örvényekről, csapásokról, kelepcékről pontos fogalmaink vannak, és mégis, rosszabbak vagyunk, mint az állat, mert az ösztönösen tudja, mi a dolga az ivadékával.
Itt most ugrunk egy kicsit, a Jimmy is így csinálta, mert hosszasan idézgetik az emlékeket, mert ők nagyon becsületes és jó emberek. Meg érzéseik vannak nekik. Ez általában unalmas. Most én döntöm el. Egyszerűbb lenne, meg terjedelmesebb az utolsó fejezet, csak lejegyezném, amit mondtak. De nekem a kocsma a közönségem, tekintettel kell lenni rájuk. Meg minek is magyarázkodok. Csak ideírok még egy részletet a Piszok szövegéből, nyugodtan át lehet ugrani olvasáskor, csak azoknak, akik azt hiszik, hogy valami lényeget én itten el akarnék sikkasztani a mély mondanivalóból.
Piszok: Én úgy látom, fene rossz úton van a társadalmi berendezkedésünk. Egyfelől van a parttalan liberalizmus, másfelől a mértéktelen konzervativizmus. Nagyjából egyforma erőket képvisel, és ettől azt hisszük, hogy nagy méretekben az egyensúly állapotában vagyunk. Ezek megharcolnak egymással, egyszer az egyéni szabadságjogok törnek előre, ledöntenek régi korlátokat, és mellékesen szabadon engednek olyan fenevadakat, amilyen én voltam fiatalon. Máskor a hagyományos megoldások fojtják meg a szabadságra, egyéniségre vágyó kreatív lelkeket, és elsorvadnak olyanfajta értékek, amelyeket esetleg te vihettél volna sikerre, Agáta. Mindig valamelyik hatalmon van, a másik ellenzékben, és nagyon ritkán kormányoz a józan ész. Egymással vannak elfoglalva, ahelyett, hogy a közös ellenséggel, az elmaradottsággal, a butasággal, a tévhitekkel küzdenének meg közösen. Nem, inkább szövetséget kötnek a hülyeséggel, hátha így legyőzhető a másik…

Na, látják, ilyenféle izé órákon át. Az ilyen túlképzett emberek órákon át tudnak beszélni társadalmi folyamatokról. Mintha ezzel történne valami. Inkább elmondom helyette az eseményeket, ahogy megtörténtek. Az mozgalmas lesz.

Kezdjük azzal, hogy a „szépséges” Letícia egy nagy büdös kurva.
Meg az Alphonsine az ugyanaz.
Meg Catarinának is nevezték, akkor meg a Senki Alfonzt tette tönkre.
Matta Harriként is szerepelt.
És a Róbert Gidát megfertőzte azzal, hogy bábszínház-szervezőként mutatkozott be neki.
Ez az összes nő egy személy, aki behálóz férfiakat titkosszolgálati háttérrel, és tönkreteszi őket. Mert szép és színművészeti adottságai vannak.
De belül romlott.
És büdös kurva.
Mert a testével bocsátja magát áruba.
(Agáta néni beleszól: Azt hittem azt akarja a hölgy, hogy húzzam ki a csúnya szavakat, de azok maradhatnak, ha ez a véleményem, ettől rusztikus az írásom, azt mondja. Biztos. De nem lehet azt csak úgy leírni, hogy kurva, hanem meg kell magyarázni, hogy mitől az. Hogy értsék. Világos!)
Na. Mi a föld alatt voltunk, biztonságos rejtekhelyen, ahogy a Jimmy megírta. Senki sem tudta, hová lettünk, ezért nagyon kerestek a szolgálatok is, meg a maffia. A Jimmy megadta a személyes elérhetőségét ennek a Letíciának (aki egyben az Alphonsine meg a Catarina, megszámoltam az aktájában, harminckét neve volt, az legalább ennyi tönkretett férfi), és fölhívta a barátunkat, hogy ő föl volna csinálva. A Jimmy által szexuálisan. Végette. Az meg nagyon örült, pedig nem is volt igaz. De hosszasan örvendezett, és ezalatt bemérték a telefonját. És pontosan tudták, hogy hol vagyunk. És ki tudtak dolgozni egy tervet a mi elpusztításunkra. Ilyen nő ez.

Van most egy kis nóta, mindenhol ez szól, én is dúdolgatom írás közben. A Lennon meg a Winnetou szerzeménye:

Él egy kis nép a föld alatt titokban,
Hallottál róluk vagy nem bizonnyal,
Vannak ők a mélyben szerényen,
Elnézhető körülmény.

Belemászik az ember fülébe. Mindenki ezt fújja, ez szerepel minden slágerlista élén. Csináltak egy klipet is hozzá, Winnetou meg tíz kis kék yeti a kórus és egyben tánckar, Lennon énekel az előtérben, neki is kékre festve a haja meg a szakálla. Úgy mozognak, mint a rajzfilmek figurái.
És együtt éneklik a refrént:

Obladi, oblada, hej,
Szeretjük egymást a yetikkel,
Obladi, oblada, hó,
Csak a világbéke a jó.

És ez a yetik nyelvén is elhangzik.
Cukiság, azt mondják. Divat lett a kék haj, a kék szőrös bunda. Mindenki abba jár. És Winnetou a médiák sztárja, ünnepelt figura, parodisták utánozzák a nyávogó beszédét. Meg hős is, mert kiszabadította az Alan Brownt a Marsról, aki szintén a Piszkos Frednek a fia.

(Piszkos Fred beleszól: nem az a baja, hogy leírom róla az igazságot, hanem szerinte is meg kellene magyarázni, hogy mi az állás, nem csak úgy beleírni a szövegbe. Ha mindenki okosabb, akkor miért nem ők írják az epilógust?)

Na, magyarázat következik. Nem csak a Jimmy a Piszkosnak a gyereke, hanem az az Alan is. Az törvényesen, csak a Piszok otthagyta a nőt, mielőtt a gyerek megszületett volna. Nem bírta a kötöttségeket. De azért odafigyelt a gyerekére. Meg a Jimmyre is oda kellett figyelni, ezért ennek a gyereknek a titkos szolgálatok figyelme jutott. Kapcsolatok révén, mert a Piszkos mindenkit ismer. Az meg, örökölt valamit az apjából, és fondor módon kikerült az óvó, figyelő vigyázásból, és a Marsra szökött. Fiatalság, bolondság. Hogy ott majd nem figyelik az ügynökök. De ott is volt a Piszoknak egy embere, aki megmentette. Sőt. Rendet is csinált azon a bolygón. Már éppen ideje volt. Szóval az Alan is örökös volt a Bill Gates után. Csak nem tudta. Eleinte. Később meg igen.

Szóval bemértek bennünket, amíg mi nyugodtan alkoholizáltunk a föld alatt. Haditervet készítettek, olyan csapdát, amiből nem lehet menekülni. Az egész egy nő miatt.
Hát csoda, hogy szavakat használok!
Szaladtak a kis kék emberkék minden irányból, hogy jönnek ellenünk a járatokban. Minden irányból. Rázták a kis lándzsáikat, hogy majd ők megvédenek bennünket. Lehetne mélyebbre menekülni a föld alatt, ahova nem tudnak utánunk jönni.
De nekünk már nagyon elegünk volt ebből a patkánytempóból.
Még mélyebbre mászni az egérfogóba?
Kitörünk a felszín irányába. Ez a megoldás.
Jöhet az ellen.
Tarzan az élre állt, fölcsatoltuk a fegyvereinket.
Alig három óra van vissza a határidő lejártáig. Addig bevesszük odafönn magunkat egy betonépületbe, lövünk mindenre, ami mozog, és kitartunk.
Nem túl bonyolult haditerv, de a felszínen nem lehet csak úgy lemészárolni embereket. Odacsődül az egész média.
Egy csatornanyíláson bújtunk ki, egy tér közepén.
Sehol senki.
Kiürítették az egész városrészt. Nincs szemtanú.
Kiszámolták, hogy erre fogunk menekülni.

Piszkos már telefonál is, perceken belül itt lesz néhány kamerás, és akkor belemondjuk a világ arcába, hogy mi vagyunk az oké. Ezzel a trükkel kihúzzuk azt a másfél órát. Már csak ennyi, és lejár a határidő.
Valamelyik betonházba addig is behúzódhatnánk, de nem tudhatjuk, melyik a csapda. Lehet, hogy mindegyik.
Állunk célpontként a tér közepén.
Akkor megindult egyszerre négy irányból felénk négy páncélos harci jármű. Ennél jobbat még nem találtak ki. Négy felfegyverzett mozgó erőd. Azt se tudhatod, van-e bennük valaki, vagy csak gyilkolásra, eltaposásra kialakított automatikák. Fegyver át nem üti a páncélzatukat. Navigációs rendszerük van, távirányítással is bármilyen távolságból működtethetők. Menekülni nem lehet. Semerre. Ezek perceken belül péppé taposnak bennünket itt a tér közepén. Mire ideérnek a kamerák.
Akkor Jimmy elkiáltotta magát.
– Ne ijedjetek meg! Ez csak trükk! Ezek nem is óriási tankok, hanem szélerőművek. Csak mi tanknak látjuk őket! Itt a város határában vagyunk, ti is tudjátok. Csak nem azt látjuk, amit látnunk kellene, hanem módosult a tudatállapotunk.
– Jimmy, ne bolondulj meg, mind ugyanazt látjuk!
– Sugároznak bennünket. Hogy ne azt lássuk, ami a szemünk előtt van. Olyan ez, mint valami őrület. Mintha varázs alatt lennénk. Ki kell szabadulni a hatalmából. Meg kell törni az erejét! Figyeljetek…
És egy szál lézerkarddal szembeszállt a négy páncélossal. Azok annyira nem voltak fölkészülve az ellenállásnak erre a hülye módjára, hogy célba se tudták venni a Jimmyt, az máris ott volt a tövükben, és a lézerkarddal bepiszkált a futóműbe. Centiméterekre attól, hogy palacsintává lapítsák, megállított így kettőt.
– Látjátok – üvöltötte -, meg se tudnak mozdulni. Szélerőművek!

A negyedik fellökte, miközben a harmadikat bénította meg egy szál karddal. Vagy őrült, vagy pokoli bátor ember. Egyszerűen nem tudott megijedni. Még a földön fektében elhengeredett a negyediknek az útjából, és oldalról bepiszkált a futóműbe. Aztán kapaszkodott föl a tetejébe, és ott kaszabolta az antennákat meg a napelemeket.
Az egész másodpercek alatt zajlott.
Jimmy futott, ugrott, kaszabolt, itt pördült, ott hengeredett. A fenyegetően hatalmas erőgépek tövében és tetején villámgyorsan forgatta lézerfegyverét, és be nem állt a szája közben.
– Mit ti fegyvernek gondoltok, azok energia-átalakító berendezések. Mindet szét kell verjem, hogy higgyetek nekem?! Mindjárt megszűnik a káprázat.
– Jimmy, figyelj! A jobboldali! – teljes torokból, mind kiáltottunk neki, mert az egyik torony célba vette az ágyújával, ahogy a másikon hadonászik a lézerkarddal.
– Mit paráztok? Ne féltsetek! Ti nem látjátok a valóságot! Én ismerem ezt a sztorit…

És akkor dördült el a végzetes lövés. Jimmy még villámgyorsan lecsusszant a tank tetejéről a monstrum árnyékába, védelmébe. A célra tartó ágyú csöve kicsit lejjebb ereszkedett, és egyik tank szétlőtte a másikat, a mögötte megbújó Jimmyvel együtt. Még szét sem oszlottak a robbanás füstjei, már kamerák vettek körül bennünket.
Megmenekültünk.
A levegőben még ott visszhangoztak Jimmy utolsó szavai: „én ismerem ezt a sztorit”.
A támadók meg nem.
Az ő történetét nekem kellett befejezni.

Vége

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ