Jó vagy kevésbé jó történetek következnek, nem az én tisztem eldönteni. Én csak megírtam, ezzel azt is elárultam, egyik sem az enyém. Megtörténtek nélkülem is, ezért semmi harag. De a cím az enyém, és tán azt szuggerálja az olvasónak: ennél nagyobb, súlyosabb, tömörebb dolgok nem is történtek a mi utcánkban, városállamunkban. Egyebütt azért még lehet, Földünkön, a világegyetemben, amelynek (mai információink szerint) mi vagyunk az egyetlen élői, és még ez sem akkora baj, mintha pont fordítva mondtuk volna. Tehát hogy mégsem mi vagyunk, illetve nem is vagyunk. E legutolsó önismereti paradoxont próbáljuk meg feloldani a sebesség, a szerelem, a történelmi, sőt, történelmietlen dátumok, és aztán újból a hormonok, autómárkák és hátsó ülések, be nem vallottan pedig fekvések imádatával.

Én olyan vagyok, hogy bízom a természetes erkölcsi érzékben. Rajongok érte! Hogy szépnek, okosnak, jónak születtünk és ebbéli képességeinkhez következetesek maradunk egész életünk folyamán. Más erre, s ő a fürgébb világképű, teszthelyzetet kreál: tessék csak egyetlen napra kikapcsolni a törvényt, amely eredendően a bűnt, illetve a bűnt elkövető bűnözőt sújtja, és rögtön meglátjuk, mit ér minden emberi jótulajdonság. Borzalmas példának ott van New Orleans, Amerika egyik hipervárosa, amit először néhány évvel ezelőtt tönkretett a víz, s az utána következő káoszt, amit épp az imént törvényen kívüliségnek vagy törvénynélküliségnek mondtunk, ocsmány gyilkosok és pszichopaták armadája használta ki. Most pedig következzenek a történetek.

Addig mind mondogatta, bárcsak sose lenne vége, míg az istenek meghallgatták cirpelését, döngicsélését, iázását. Majdnem olyan halhatatlan lett, mint Apollón és vele együtt az egész család, mert ebben a bárcsak sose lenne végében benne volt fia és lánya, az unokák, s ha majd lesznek, a dédunokák ábrándja. Öregedni öregedtek ugyan, de ez a halandó ember öregedéséhez képest sokkal lassabb volt, és tán addig tart, mint maga az örökkévalóság. Azt mondja majd 2526-ban az öreg: ezer évvel ezelőtt volt a mohácsi csata. Valamivel később pedig, 2920-ban: Trinanon, gyásznapra virradtunk! Ugyanezt fogja mondani a következő kerek évfordulókkor is. 3526-ban, 3920-ban, aztán majd a negyvenedik, ötvenedik, századik évszázadban is. Holott több is veszett Mohácsnál. Ami veszett, a hatalom és a dicsőség (mondjuk, miközben könnyben úszik két szemünk pillája), mindenekelőtt pedig az ország.

Az utca fenegyereke elhúzott száznegyvennel. Tíz perc múlva a mentők szirénázva érkeznek, pedig csak a negyedik villanyoszlopig kell elrobogniuk, ott fekszik meghalva. Valamit elfelejtett elmondani, hogy és mint sikerült kikötni azon a villanyfán, és ha már kikötött, hogy nem sms-elt vissza a következő percben: szerencsésen megérkeztem, ne várjatok! Aunnye, má csak ijenyek a maji fijatalok. Nem tudnak megülni a seggükön.

Egy fiatal férfi konzervdobozt rugdos. A dobozban ananász volt vagy valami tengeri herkentyű, de hol van már a tavalyi hó? Oda meg vissza rugdossa. A járdaszegélytől a beton-korlátig. Egyszer, tízszer, százszor, ezerszer. Havere filmmé forgatja ezt a hétköznapi nyugodt, hogy ne mondjam, unalmas erőt. Élete nagy filmje lesz, ami meghozza neki a fődíjat, az Arany Szellentést. És hogy kicsit bonyolultabb legyen a filmforgatókönyv, egy kocsi hátsó ülésén ölelkezőkbe csakhamar belerohan a sötétből, ami szinte oly kiszámíthatatlan mint maga az autópálya,egy kozmetikumokat és cápazsírt szállító nyerges vontató. Elnézést, nem volt időm belelépni a fékbe, különben is olyan hihetetlen gyorsasággal történt az egész. Minden elcsendesedik, kiürül, a világ rég megdermedt. A gázolót elvitték, fölszívódott, mintha ott se lett volna. A nő két, a pasas három nap múlva tűnik fel anyaszült meztelen, a sztrádától huszonkét kilométerre levő gyűjtőtó vizében. Ezt tedd hozzá. S itt jön a krimi.

Az ütközés a filmen is jól látható nyomot hagyott, bár időközben a főszereplőre és az operatőrre (aki egyszemélyben producer és rendező is) ráhullt az éjszaka. Már azon voltak, hogy a konzervdobozt ki kell cserélni, mert gajra ment, és még mindig nem történt semmi! Illetve mégis: a roncsautó mögött, amelyben feltehetően ott vannak az áldozatok, megáll egy másik kocsi, full luxus, és csakhamar ugyanazt csinálják, amit a tragédiában megfeneklett előző, jóval szerényebb és olcsóbb kocsi fiatal párja. Szerencséjük van, mert aznap már nem indítanak több nyerges vontatót, főleg cápazsírral meg kozmetikumokkal. Ettől függetlenül pontosan kilenc hónap múlva még megkérdezhetik a bájos nőt, aki egy felső közép szintű vállalkozó háremében a Második, semmiképp a Harmadik Asszony, hogy milyen márkájú kocsi hátsó ülésén fogant meg a kisded. Fontos ez, kérdezi jó adag ingerültséggel, ám a minden komplikáció nélkül végbement szülés sajgó bódulatában a boldog anya. Természetesen nem, válaszolja erre a szociológus. Minden joga megvan rá, hogy csak annyit mondjon el, amennyit akar, de elsősorban maga nem venné jó néven, ha valami obskurus márka, netán másod- vagy harmadkézből való roncs jelenne meg a maga – és e drága kicsi angyal – neve után. Ez az önök, pontosabban az ő társadalmi megítélése szempontjából nagyon fontos. Szóval, milyen márkájú a kocsi?

Éjszakánként sok kicsi kunyhó, sok blokklakás ablakai bepárásodnak az XXL-izgalomtól. Az asszony a másik szobában alszik, a férfi nézi a szilikonoidokat, a tarvágásos lankát. Aztán ha mindezek után bemegy a hálószobába és felkölti az asszonyt, népszaporulati szempontból tiszta szerencse.

Hadd ábrándítsalak ki, nem a tesztoszteron, hanem az adrenalin hajt minket. Tulajdonképpen mindkettő hormon, csak az egyik a pörgésre, a másik meg a szaporodásra való. Mit akarsz, pörögni vagy szaporodni?

Egy hihetetlen apróhirdetés: akárkihez odaköltözöm, sőt látatlanban gyereket is csinálok neki, aki legalább egyszoba-konyhát felajánl. Az apró mellett megjelent egy másik, feladója törött lábú lovat keresett megvételre. Mennyire sajnálom az első hirdetés feladóját, már a harmadik töröttlóláb-tulajdonos hívja fel, ki ilyen, ki meg olyan kehes, mindenki csak eladni akar, senki nem vesz nőt, gyereket.

Mi vagyunk a gubó-lakók. A mai ivarérett nemzedéket a gubóban mi csináltuk még jóval 1989 előtt. Személyesen, bár személytelenül is lehetett akkoriban. Erkölcsileg, egyébként is mi vagyunk felelősek érettük, körülbelül úgy, mint a selyemhernyó lepkéje a kukacért. Hatalmas felelősség! Milyen lesz ez a gubó-társadalom, ahol, mint minden gubóban és minden társadalomban ott lézeng az értéktelentől az értékesig, a jótól a rosszig minden. Nyugodjunk meg szépen, mindenütt s mindenben így van.

Egy közismert intézmény közfaláról lesz szó, amit véletlenül vagy készakarva két, sőt, három ablak fed. Először azt hittem, hogy egy síkképernyőt tettek ki a falra, a megatévé leginkább politikai rendezvényekkor, államelnöki születésnapon, focimeccsen hozza, amit kell. Megháromszorozva. Közben kiderült, az adás élőben megy. Tévéről szó sincs, ez egy vécéablak, uram. Opálos üvegén pont az látszik, amiért egy rózsaszín kastély-show-t tiszta potyára kukkol fél éjszakán át a fél ország. És meg tudnád magyarázni, hogy mi az az XXL? Kötve hiszem, amelyik pillanatban bőrünk alá került, mert létforma lett. A hozzánk hasonló öregek szemében mindez nyálcsorgató donkihotizmus, a Rocco és fivérei (olasz újhullám, neorealizmus, amikor még mi is fiatalok voltunk). A fiatalabbaknál mindig kevesebb és mindig több, semmiképpen se annyi, mint nálunk.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ