Nyugatlátni mentünk a brandenburgi kapuhoz, s a Nyugat a fal tetején könyöklő három vagy négy emberből állt a tér túlsó oldalán. Az innenső oldalon, a keletin egész csoport bámészkodott, tökmagoztunk, virslit zabáltunk, ragyogó délelőtt volt. – Tényleg lelőnének, ha most befutnék a térre? – Ezt egy kolozsvári kérdezte, hárman voltak, férj, feleség, kamaszlány. – Olyan nincs, mert ki az az őrült, aki ezt elkövetné egy európai főváros, egy világváros közepén? Hát volt, illetve lett volna, még ha személytelen (s a kifejezésnek ebben a jelentésében kétszeresen embertelen) gépautomaták végzik is el a hóhérmunkát. A mozgásérzékelővel felszerelt gépfegyverek. Még születésnapján, augusztus közepén akartam írni a Berlini Nagy Falról, amely úgy volt német belügy, hogy közben megosztotta a világot. S a senkiföldje, amit éppen akkor nézegettünk, nem működött, mert ha mégis, akkor a tér abszolút semleges, tehát minden világnézetre, minden ideológiára közömbös. Jól mondod, barátom, itt már tényleg a halál az úr.

Aztán mégsem írtam a Fal felépítésének évfordulóján, amúgyis elég gyér visszhangja volt. Beütöttem az egyik erdélyi napilap gyorskeresőjébe ezt: berlini fal, és kihozta, hogy nincs találat. Tán majd megsemmisülésének évfordulóján fogok írni, november 9-én. Élt-állt összesen huszonnyolc évet.

Ez lett volna az elzárkózás sosem tökéletes művészete? Ahogyan gettóba dugta magát a Kelet. S úgy zárkózott el a Nyugattól, ami kapitalizmus, tömény kizsákmányolás, az Osztály megalázása, hogy ezzel magát is totál kizárta a világból. Meghúzni a csíkot 167 kilométer és nyolcszáz méter hosszúságban, s ez a csík a világot választja ketté, életnagyságban. Egy valódi s a maga kisebb-nagyobb problémáival szembenézni képes világot, ahol sztrájkolnak, olykor válság van, de az élet, mint mondani szokás, megy tovább, és egy másikat, ahol a világmegváltás állandóan deklarált szándékát hiteltelenné teszi a mindennapi és főleg a rendszeren belül általánossá vált erőszak. S nemcsak a külső határok mentén engedték le a vasfüggönyt. Turnu Severinben jártam riportúton, azt mondja a szatmárnémeti kolléga: ha itt most beugranál a Dunába, nem úsznál húsz métert és elkapnak. Motorcsónakkal rohannának a fejedre, vagy még egyszerűbben lerendeznék egy darab ólommal. Sose tennéd a lábad jugó partra.

A „Dédéer” fennállásának történelmét, amiben benne van a Berlini (s a nagy gonosz varázsló után szabadon: a merlini) Fal története is, tavaly a Bild német képesmagazin hatvan, nagyon gondosan összeválogatott fotóval illusztrálta. Mi több, az alkalomból német és angol nyelvű kötetet adtak ki (A Fal. 1961-1992).Csaknem százhúszezer fényképből száztizenkilencet válogatott ki a szerkesztő, valószínű, ebből van az előbb említett hatvan is.1949 októberében a német államtanács, élén Wilhelm Pieckkel bejelentette az NDK megalakulását, és negyven év teltén, szinte naptári pontossággal a Berlini Fal megszűnt falnak lenni. A könyvet Helmut Kohl, a német egység kancellárja előszózta. Békésen, egyetlen lövés és minden erőszak nélkül semmisült meg a Fal, ezt ő mondja. Aztán időközben megvolt a három nagy, a három döntéshozó, Kohl, Bush, Gorbacsov emléktalálkozója is. A történelem nem ereszkedik le a nosztalgiákig. A történelemcsinálók inkább.

Ciszjordánia, 2011. A szerző felvétele