Sturci azzal szórakozott, hogy a nagyapjától örökölt kulcsos zsebórával sorra járta a város órásait és ékszerészeit. A nagypapa is örökölhette a nagyapjától, nem lepne meg, ha biztos történeti forrásból megtudom, hogy az órát az 1848-49-es hadfik hordozták a zsebükben. A kulcsos órák gyártását 1860 táján lezárták, tehát az óra, amivel Sturci bekopogott minden óráshoz meg ékszerészhez, éppúgy lehetett Kossuthé, Bem apóé, Petőfié, mindenkié, aki ott volt a nagy fellángolás két évében a felső szinteken. Mert demokratikus forradalom ide vagy oda, azért a demokrácia nem egalitarizmus, magának a demokráciának a szintjei jól tagoltak azóta is. Látatlanban lefogadom, Bem apó kürtöse, aki itt van eltemetve Udvarhelyen, lábával verte a taktust. S ahány taktus, annyi másodperc. Neki ez volt az órája, Kossuthnak, Bemnek, Petőfinek tán ez a tizenöt köves, tökéletesen megcsinált, arany tokba belehelyezett anker-szerkezet. Ez a kis kitérő mitsem von le az ütközetek, és általában a nagy magyar polgári demokratikus forradalom érdemeiből. Sturci mindenhol előadta, s közben kajánul röhögött magában, hogy igazából csak azért adja el, mert életmentő műtét előtt áll. Kell a pénz családorvosnak, sebésznek, kórháznak. Mindent, ami egyszer pénzzé tehető, pénzzé kell tennie.

Egy másik szövegváltozat szerint Sturcit alvilági zsarolók szállták meg, ezért kell eladnia a családi zsebórát. Mert ha nem, akkor ezen a héten a kisujjat, a következőn a gyűrűsujjat, azután meg a többit küldik postán a bepánikolt rokonságnak. A harmadik verzió szerint, amit szintén abszolút hihetően előadott, az órát a főtéri parkban kapta. Ment, mendegélt, a zsebóra ott volt a szobor talapzatánál. Ahol minden születésnapkor elhelyezik az emlékezés koszorúit. Méla gyászzene. Ő aztán tényleg nem tett mást, fölkapta, mert amit találsz és fogalmad sincs, hogy kié, az természetesen a tied. Így van ez, nálunk legalábbis.A civilizált világ állítólag több államában működik a bejelentési kötelezettség, de legalábbis illem, s hogy ez mi, most nem részletezem, egyébként is benne van a megnevezésben. Lehet, hogy csak a késő este tiszta véletlenül és bejelentés nélkül érkező vidéki rokonra vonatkozik, lehet, hogy többre. Mennyit ér ez az óra?
– Hát az attól függ – mondja Dájmond mester, mintha az arany unciájának a tőzsdén nem lenne napi árfolyama. De közben mégsem mondta meg, hogy tényleg, mitől függ. Nézze, adok száz lejt, ami nagy pénz ebben a mai válságos világban, és azontúl nem találgatom, honnan való a szajré.

A következő megálló ismét egy aranyműves műhelye volt. Biztos, hogy tizennyolc karátos? Biztos, hogy arany? Biztos, hogy valódi arany? Most mindjárt megnézem, a mindenható királyvíz érintésére még azt is kivallja, hogy esetleg valódi trombitaréz.

Az órás belenézett a szerkezetbe, hát ez kész csoda, hogy így kibírjon százötven évet, egyáltalán nem használták, a ruhásszekrényben aludt egész idő alatt. Nem, nekem nem kell, olyasmi ez, mint a fertőzőorvosnak az új-influenza. Keressen meg egy tébolyult műgyűjtőt, egy paccert, akárkit, nekik eladhatja.

– Gyere, pajtás, fizetek egy liter bort, még haza is vihetsz egy felest a vodkából, ezzel el is intéztük – rikoltotta vidáman egy szesztestvér, és hősünk tényleg el volt intézve. Úgy látszik, nálunk az arany, és nemcsak történelme, ami nagyban a mi történelmünk is, a legolcsóbb. Ha így van, akkor miért hordjuk olyan drágán?