Komán János: A műtőasztalon
Július. A hónap közepe. Délidő. Nagy hőség. Mindössze rövidnadrágban, mezítláb élveztem az udvar selymes füvének zöld simogatását. Ijesztő kérdést hallottam a hátam mögött.
– Miféle dudorodás van a jobb lapockád alatt? – érdeklődött feleségem hangos ijedtsége. Gyere, mutassuk meg a nővérednek!
– Zsírcsomó- állapította meg az irodalom szakosból könyvkiadói titkárnővé és orvosfeleséggé sikeredett nővérem. Nekem is volt. Kivágattam. Fáj?
– Nem, nem érzem, csak most, ahogy hátrasimogatok a bal kezem fejével. Csúnya?
– Nem, de eléggé szembetűnő.
– Megnézetem egy szakorvossal, mert eléggé indokolt ez a hirtelen érkezett aggodalom.
Néhány nap elteltével a kisvárosi családorvos egy idős, ingázó sebészdoktorhoz irányított, aki tíz óra körül meg is érkezett a rendelőjébe. Mivel elsőként ültem az ajtó előtti széken, elsőként kerültem a színe elé. Megmutattam a hátamon domborodó újdonságot. Megnyugtatott.
– Megműtjük? – kérdezte. Válaszoló bólintásomra máris papírra került a kórházi behívóm.
Másnap reggel kilenckor befeküdtem az első emelet 5-ös kórtermébe, két beteg elviselhető társaságába. Az egyiknek az elektromos fűrész csak a hüvelykujját kímélte meg a bal kezén. Szomorú türelmességgel viselte mind a négy fájdalmas következményt. A másikból az elégedetlenség hangoskodott. Akkora hasa volt, amilyent még a terhes nőknél sem láttam, és annyira könnyűnek tűnt, ami azt a gondolatot sugallta, hogy ez az ember a levegőbe fog emelkedni. Hasonló érzésről beszélt a megcsonkított kéz is. A hasa miatt fektették be, de inkább a szívét vizsgálgatták, miközben az analízisek tanácsára keresték a betegség okát. Fölháborodó elégedetlensége vádaskodón beszélt…. Már négy város kórházában is reménykedett, mindenütt újabb és újabb gyógyszereket írtak a receptjére, naponta már tizenegy pirulát szedett. Eredménytelenül. A zsírcsomóm púpját szépséghibának tartották.
Az információáramlások közepette megérkezett az asszisztens, egy olyan jóképű nagylány, hogy amikor meglátja egy férfiember, bizonyos kívánságai támadnak. A betegtársak hallgattak, csak a szemük beszélt, és ez a beszéd olyan egyenes beszéd volt, melyhez függeléket lehetne írni.
A vérvételhez használt tű szúrását valószínű a betegtársak elkápráztatásának hatása miatt nem vettem észre. Aztán aláíratta velem azt a bizonyos papírt, melyben tudomásomra adják, hogy amennyiben beleegyezek a műtét végrehajtásában egy lehetséges végleges kihűlést is vállalok.
Kértük, maradjon még velünk, mert betegek vagyunk, szükséges a bátorítás, a szép szó, a szép nő, aki gyógyszer is lehet, de elsietett a mosolyával.
Másnap kilenc órakor egy idősebb asszisztensnő tolószékkel nyitotta ki, lökte be a kórterem ajtaját. Név szerinti fölszólítással a tolószékbe parancsolt, hiába hajtogattam, bizonygattam, hogy épek a lábaim.
– Ennek ez a rendje!- hallhattam a vezényszó mellékletét. Furcsa, de kellemes érzést észlelhettem. Jólesett tolatnom magam. Talán valamilyen gyermekkori mellőzöttségből származó hiányt pótolt az a húszméternyi tologatás, mely a műtőasztal mellett ért véget, ahol már arra szerettem volna kérni az asszisztensnőt, hogy ne hagyja abba ezt a – számomra kellemes- tevékenységét, de a figyelmem úgy ráragadt a rozsdásvázú műtőasztalra, hogy megriadt lábaim szaladni akartak.
– Itt fognak megműteni? – érdeklődtem. Igenlő válaszára ismét kérdéssel kíváncsiskodtam. – Hogyan lehet egy ilyen helyiségben operálni? – Az orvostól függ. Itt csak a könnyebb műtéteket végzik – igyekezett megnyugtatni. Van egy steril műtőszobánk is.
Az ijedtségem mellé társult gyanakodásom közben hasra kellett feküdnöm. Két vagy három zsibbasztó szúrással próbálták elejét venni a közeledő szike fenyegető fájdalmának. A sebész doktor – érzésem szerint- egy satuféleséggel összeszorította, még jobban kidudorította a hátamon emelkedő újdonságot, és arra kért, hogy jelezzem, ha nagyon, kibírhatatlanul fáj a sebészeti beavatkozás. Az érzéstelenítő kevésbé szólt bele a szike éles iparkodásába. Mintha egy keresztet metszettek volna a hátamon. Krisztusra gondoltam. Közben az izzadság egyre sűrűbben csepergett homlokom bárányfelhőjéből. Az asszisztensnő egy hideg, kétes tisztaságú rongyocskával törölgette a homlokom. Csak akkor jutott eszembe, hogy a kardiológus nem tartotta tanácsosnak a sebészeti beavatkozást, de ezt vagy elfelejtettem, vagy nem akartam elárulni. Ám erről nem szólt a faggatás.
Közben mindegyre azt kérdezgették, hogy bírom-e, tűröm-e a fájdalomviselést. Nehezemre esett a biztatásuk, de még élt bennem a jóindulat. Amikor már azt akartam javasolni, hogy tartsanak egy rövid, erőgyűjtő szünetet, mert a kitartásom hőmérője már a zéró felé közeledett, megszólalt a doktor úr. – Mancika! (Nevezzük Mancikának az asszisztensnőt, mert utólagos szégyenkezésemnek be kell vallania, hogy nem is érdeklődtem a neve iránt, csak az én beteglapom egyoldalú bemutatkozása melegítette az embertársi kapcsolatot. ) – Mancika – ismételgette sietős hangnemmel a doktor úr. – Menjen a szomszéd szobába, és hozza ide az asztalról a szemüvegem!
Ijedségemmel együtt fölvillant előttem a padló felé sugárzó remény fénye. Jólesett a szemüvegkérő szünet.
– Nincs az asztalon, doktor úr!
– Akkor keresse meg a táskámban!
Rövid szünet után ismét megszólalt Mancika, ezúttal némi csöndes lehangoltsággal.
– Nem találom, nincs itt.
– Hagyja, ne keresse! Vásárhelyen felejtettem…
Pusztai Péter rajza
2011. október 25. 21:53
Viccel, kedves János?! Vagy ez egy folytatásos regény??? :)
2011. október 27. 09:46
Viccel, de nem velünk, hanem Mancikával
2011. november 8. 14:27
Értem én a poént, értem, csak a hozzávezető utat ha nem is hiányolom, de túl lapidárisnak tartom. Magyarán: nem aknáztad ki eléggé azokat a lehetőségeket, melyek ilyen csattanót eredményezhettek volna. Valószínűleg nagyon ragaszkodtál ahhoz, hogy csak azt meséld el, ami valóban meg is történt veled.