Bátyó, ezek a testemet akarják!
(Levelek New Yorkból)
Fotó New York Post
Már megtanultam, hogy Amerikában váratlan dolgok érhetnek utól. Sokkal jobb dolgok, mint a guttaütés. Sokszor olyasvalami változtat egyet az életeden, ami, ha eszementül töröd is a fejed, eszedbe nem jutna magadtól.
És nekem a Miska bátyám, ott a Hargita tövében egy fojtásnyi szederpálinka összehasonlíthatatlan társaságában jól megmondta, hogy:
– Öcsi, a rendszerbe bekerülni nehéz, de ha benne vagy, onnan már olaj!
S ennek tiszteletére illetve ígéretére meg is ittunk még pár fojtást a nagyanyáméból nevelt, Udvarhelyre disszidált japánrózsafa árnyékában a kanapén. Fel is hívtam a minap, s mondom neki:
– Te bátyó, ezek a testemet akarják!
Azt mondja:
– Akkor azt hagyni kell.
Eszembe is jut az az újságcikk, amit a napokban láttam egy helyi lapban, aminek ez volt a címe: „A főnököd a testedet akarja”, bár ott a címlapon egy csinos nő szerepelt, és noha nekem elég sok női felettesem van, mégsem a nemiség alapján történő birtoklásra gondoltam itt elsősorban.
Megtalált engem az egyes számú légitársaság. Szándékosan mondom így, mert a légitársaságoknak van számuk, amit egyszer rájuk osztanak, és rajtuk is marad mindörökre. Ennek pedig a száma 001-es. Azt mondja nekem az American Airlines, hogy hiányában van olyan szakiknak, akik New Yorkban a Kennedyn gondviselésükbe fogadnák az immár egyetlen közvetlenül Budapestre tartó napi menetrendszerinti járatot, illetve annak magyarul beszélő kuncsaftjait. Ez egy olyan légitársaság szájából, aki 001-es számmal lett ellátva valamikor a múlt században, igencsak csilingelően hangzik. Mondom, éppenséggel én beszélek magyarul, a gondviselés meg nem esne nehezemre, még akkor is, ha a JFK-re a J metrót kellene igénybe vennem, hogy gyakorolhassam a törődést.
– Ó, tényleg?
– Ó, jessz!
Máris valami került közénk a levegőbe, és kapcsolatunk elkezdett felforrósodni. Kilátásba helyezték, hogy ez egy nagyon összetett és sok kihívást magába rejtő procedúra lesz, ami majd a magyar nyelvtudás megvizsgálásában fog kicsúcsosodni. Nem mondtam, de a csúcstól tartottam a legkevésbé. Bár mindenki tudja rólam, mekkora tériszonyom van.
Amikor kiértem a Kennedyre, páran már voltak ott, és nem is titkolhatták volna, hogy magyarok. Egyikük, egy kellemes küllemű fiatalember egyenesen Magyarországról repült ide erre a meghallgatásra, időeltolódás volt kiülve az arcára vegyülve a helyi izgalmakkal, amit New York akkor is átnyújt az ideérkezőnek, ha semmiféle állásinterjú nem vár rá éppen. A másik érdekes figura pedig egy New York-i születésű úriember, Mr Murray, aki szorgalmasan megtanulta nyelvünket. Legnagyobb meglepetésemre nem iratcsomókba szürkült személyzetis ült velem szemben elnyúlt kötöttszvetterben unott arccal sablonkérdéseket nekem szegezve a megszokott sorrendben, hanem az American helyi vezetése ing-nyakkendőben kíváncsian nekifeszülve az asztalnak, lám, mi sül ki belőle… A sablonokat kérdezték ugyan ők is, de legalább érdeklődést is mutattak a válaszaimmal kapcsolatban. Talán életemben nem volt ennyire laza társalgásban részem interjún – pont azért mert nem az életem függött tőle, hanem ez a bizonyos élet is úgy intézte, hogy szabadnapomon kipihenten sasszéztam ki erre az interjúra a reggeli eszpresszóm után közvetlenül és egy Forest Hills-en elköltendő korai ebéd előtt a JFK-re. A pakisztáni bárányhús gondolata meg okos dolgokat siettetett az agyamba, és nagyszerű beszélgetőpartnerekre leltem az AA velem szemben tanyázó embereiben. Talán a legjobban akkor szerettek meg, amikor az utasokkal szembeni őszinteség kapcsán kifejtettem – egy általam nagyra tartott gondolkodó könyvéből vett idézetre hagyatkozva – hogy „Nincs teljes őszinteség. Olyan érdekérvényesítés van, ami az őszinteség mázában jelenik meg”. Ez egy örökérvényű igazság, ami odahaza is megél, de Amerika kifejezetten erre lett építve. És egy 001-es légitársaság, akinek a nevében Amerika is jócskán benne van, ezt nem tévesztheti szem elől. Azaz ők ezt tudják, csak örültek, hogy én is tudom. Fel is jegyeztek valamit sebtiben. Persze, mindannyian tudomásul véve azt is, hogy ettől eltekintve rendes keresztény emberként a privát életben őszinték és becsületesek vagyunk. Ez viszont itt most senkit sem érdekel.
Kérdik, sikeresnek érzem-e magam. Mondom, az is vagyok. Kérdik, miért?
– Mert itt ülök most is magukkal szemben, és csevegünk. Vagy mert Manhattanben lakom, és az ablakomból látom, amint a felkelő nap narancssárgára festi a belváros tornyait. Vagy mert nekem vannak a legdrágább szeretteim négy és félezer mérföldre innen egy csodafészekben, amit otthonnak hívok mindenkoron. Vagy mert a munkám mindig az volt, amit legjobban szerettem.
– Ön szerint, ebben az esetben is sikerrel jár majd?
– Igen. Úgy gondolom.
– Miért gondolja úgy?
– Mert ezt a pozíciót rám szabták.
Azt mondták, hogy ez így jól hangzik, de a mindent eldöntő nyelvteszt még csak ezután jön. Nem siettem elárulni nekik, hogy számomra ez eddigi volt a nagyobb kihívást jelentő nyelvteszt, a magyarral majd csak megbirkózom. És jött is napokon belül két részletes leírás a procedúráról, ami a nyelvtesztet jelenti. Adott időpontban fel kell telefonálnom az adott számot, ahol a biztonsági kódomat megadva azonnal kapcsolnak valakihez, aki vizsgáztatni fog. Legyek nagyon résen ám, mert az illető csakis magyarul beszélhet velem, meg se próbálkozzak angolul értekezni vele… Ekkora fenyítés árnyékában jutottam telefonos kapcsolatba Zsuzsannával, akinek feltett szándéka volt azon a délelőttön engem magyar nyelvtudásból levizsgáztatni, figyelmeztetve, hogy minden rögzítésre kerül, és az Amerikai Lingvisztikai Tudományegyetemen kerül elemzésre a szókincsgazdagságom, hanglejtésem, nyelvtani helyesség és az általános nyelvtudásom. Ezeket mind elrettentő körülményként sorakoztatták elém, én pedig mind nyugodtabb lettem. Zsuzsanna kedves volt, és azzal indított:
– A Social Secutity számát kérem.
– A társadalombiztosítási számomra gondol?…
Majd gyorsan kiderült ismét, milyen kicsi a világ, amikor tisztáztuk Zsuzsannával, hogy én szatmári vagyok, ő pedig székelyudvarhelyi… Az immár kikövezett úton haladva vizsgáztatóm mentegetőzve megkérdezte:
– Meg kell Öntől kérdeznem: ugyanbiza miért akar légiutaskísérő lenni?
– Ó, nagyon örülök ennek a kérdésnek, Zsuzsanna! Mindig vártam egy ilyen kérdést. Hiszen 24 évesen akartam utaskísérő lenni, de a romániai maffia-viszonyok közepette ez nekem soha nem vált lehetővé a nemzeti légitársaságnál. Most nem jelentkeztem utaskísérőnek, de örömmel hallom, hogy ezt kérdezi tőlem, s ha úgy gondolja, bővebben ki is fejthetem.
– Nekem ide az van írva…
– Az?… Akkor tessék is úgy hagyni. Az ember sosem tudhatja, a munkáltatónak valójában milyen szándékai vannak vele.
– Akkor ön nem légiutaskísérőnek jelentkezett?
– Nem, de ha az kell, én azokra a kérdésekre is megválaszolok magácskának. Tizenöt év szakmai tapasztalat alapján gyakorlatilag bármire válaszolok Önnek.
És így csacsogtunk mindenfélékről, miközben valahol Minnesottában valakik ezt az egészet rögzítették, hogy az Amerikai Lingvisztikai Tudományegyetem magyar szakosainak munkát adjanak majd elemzés tárgyában. És reméltem, lesz lehetőségem feldobni is valamivel ezt a felvételt, Zsuzsanna pedig alkalmat is kerített rá, amikor arra kért, hogy ha már így jártunk, s nekem nincs kéznél a légiutaskísérők kézikönyve a felszálláskor használatos bemondásokkal, akkor csak olvassak fel neki valamiket. Elsőre Cseke Gábor könyve akadt a kezembe, de az első vers után megkért, sokkal inkább a próza érdekelné.
– Ó, ezzel én is így vagyok. Tudja, Zsuzsanna, én világéletemben túl fegyelmezetlen voltam a versekhez. Nekem is a próza a testhezállóbb. – és Müller Péter után nyúltam, az „Isten bohócai” utószavát olvastam be mindenkori legjobb rádiós tudásom lelkes támogatásával.
– Hát, én ezt sokáig elhallgatnám még – jelezte vizsgáztatóm, és leplezetlenül el is árulta, hogy majd „Kitűnő” minősítést fogok kapni a nyelvtesztre.
Órákon belül megmozdult a gépezet, és egy a rendszer által gerjesztett levél vidáman gratulált nekem. Mint kiderült, elismerték: tudok magyarul.
Sosem gondoltam volna, hogy New Yorkban egyszer egy 001-es számmal ellátott óriás-légitársaságnál egyszer ez válik majd előnyömre.
De mostmár amerikai papírom is van róla az Amerikai Lingvisztikai Tudományegyetem rábólintásával, hogy jól beszélek magyarul!
New York, 2011. október 26.
Pusztai Péter rajza
2011. október 26. 18:55
Nem volt kéznél valami próza Cseke Gábortól New Yorkban?
2011. október 26. 18:58
Kéznél nem.
2011. október 27. 14:18
A gép, megjegyzem szép.De ezek nem utaskísérôt akarnak,hanem azt hiszem testôrt.Igazad,lehet abban,hogy a testedet akarják.Szerintem ne engedd,bár ez rajtad múlik.:)