Egy nem szokványos könyvbemutató zajlott Szatmárnémetiben a Chilly Csárda elnevezésű vendéglő kertjében. Az sem szokványos, hogy hasonló üzleti vállalkozás könyvkiadást támogat, márpedig itt ez történt. Török József, a verselő vetési postás százhatvannyolc versét jelentette meg A magány délkörei címmel, barátai segítségével. A nem szokványos előadással egybekötött könyvbemutató minden sztereotípiát megcáfolt. Török József, amellett, hogy verseket ír, ezeket megzenésíti és el is énekli. (Hasonlóan sokoldalú, sőt, akár kevésbé tehetséges személyekre is „jobb helyeken” egész szórakoztatóipar-ágakat, műsormonstrumokat szokás építeni…) Előadott a költeményekből Nagy Orbán színművész, a szatmárnémeti színház Harag György Társulatának tagja, valamint két diáklány, Rózsa-Molnár Henrietta és testvére, Friderika. A zenei kíséretet a Művészeti Líceum diákjai, Ammer Helga (hegedű), Tempfli Erik (billentyű) és Láng Tibor (gitár) szolgáltatták. A nézőközönség, a barátok, rokonok, ismerősök, meghívottak és a véletlenül betérő vendégek voltak. Jellemző, hogy nem volt minden hely foglalt, persze, a meleg, meg a foci vébé… A műsor és a versek közös nevezőjeként a jó minősítés elé egyetlen szó illik: meglepően. Ki gondolná, hogy amikor művészetbe és szórakoztatásba egyaránt begyűrűzik a bóvli, az amatőrizmus, az említésre sem méltó, akkor jönnek a magukat amatőrnek tartók, és – elbűvölnek. A fanyalgás azokra marad, akik nem voltak ott.

Táncolni kell, Uram! A zene majd csak megjön valahonnan. (Zorba)

Ropogó papírra szép és egészséges dolgokat írni… (Dsida).

Élni kell, a többi adja magát, mint a tehéntej. Ha jelen vagyunk, akkor idővel minden a helyére kerül. Csak az utat kell megtalálni és a feladatot. És táncolni kell, fűben hemperegni, sétálni, szökellni nagyokat, bolondozni, komolynak lenni, harapni a levegőt, félni a csendet, keresztülmenni mind az erdőtüzeken. Dolgozni kell, szeretni kell…  Oda jutunk úgyis. A fény alá, arra a széles mezőre, mind. (Halmosi Sándor)

Hogyan lesz valakiből költő? Egyszer csak elkezd írni, s amit leír, vers. Miért vers? Mert rövid sorokból áll? Vannak hosszú soros versek is. Mert összecseng a sorvég? Vannak nem rímelő versek is. Sokan nem tudják, miért vers az, amit írtak, mások pedig azt nem értik, miért nem vers az, amit írnak. Nehéz igazságot tenni a költészetben.
A legtöbb írástudó már zsenge korban versel, és az iskolában biztatják, felolvas, faliújságot szerkeszt, irodalmi körre jár, szerepel, versenyeket nyer, sikerei vannak. Aztán pár év múlva a legtöbben elkezdik élni a nagybetűs életet, sokszor egészen kis betűvel, és elfelejtenek írni. Olvasni is elfelejtenek. Egész nap csak dolgoznak, keresik a pénzt, amit nem találnak. Megházasodnak, jön a gyerek, szaporodnak a gondok, erre kell, arra kell, idő nem jut semmire, elfásulnak, egész nap csak a tévét nézik, és nem írnak többé verseket.
A kevés kivétel, úgy tűnik, mégis sok. Manapság annyi a költő, mint fűszál a réten, mint csillag az égen. De ebből megélni nem lehet, még a nagyoknak sem. Tehát a költő mindig műkedvelő, még akkor is kedveli a művet, amelyet művel, ha néha nem fizetnek érte, ha néha nem ismerik el. A diplomás, a kult-költők mellett vannak az egészenmástcsináló költők, akik valahogy megkaparintották a ceruzát – újabban a billentyűzetet, és csak írnak, írnak. Némelyikük nem is nevezhető fiatal költőnek, mert időközben megöregedett. Aztán egyszer csak már túl sok a vers, ellepi a szobát, a házat, az életet. Akkor úgy gondolják, hogy minek írtak verset, ha senki nem olvassa ezeket? És akkor elhatározzák, hogy kötetük lesz.
Ám a versek nem kedvencei a kiadóknak, a bestsellerlistán nem foglalnak el előkelő helyet, kész ráfizetés az ilyesmi. A költő tehát cipőt és ujjat koptat, kopogtat itt meg ott, megjelentet néhány verset, és várja, hogy fölfedezzék. De nem történik semmi. S akkor vesz egy mély lélegzetet, felkutat olyan barátokat, ismerősöket, akik tudnak segíteni, és láss csodát, elkészül a könyv, a verseskötet, megvalósul az álom.
Továbbálmodni innen a történetet már az olvasónak kell.
(Debreczeni Éva)

Török József versei
Donquijote

A percek olyanok, amilyenek,
és úgy mennek el,
ahogy jöttek:
– nyomtalanul…
Kévébe kötve
egy életet kötnek így össze,
apró pont vagyok a tájban –
gondolom, házam a váram,
s acsarkodok, enyém a világ!
Lándzsát rázok, míg a libák
falakon őrzik az álmom,
ha lekoppan a pillám
s az álom nyugalmat ad, a harc után
ébredek, vesszőparipám
már a tornácon viháncol,
tüzet okád, zsaráton táncol,
de a percek elosonnak.
…honnan jöttek, honnan vannak,
nem tudom,
csak a csendet hallgatom,
és a kévébe kötözött percek
közt felvillan a fehér herceg,
a mágus, a hintaló,
a gondtalan létre simuló
bankók ezernyi zászlaja,
a bölcső, a nyoszolya,
és közben jönnek, s mennek a percek,
és úgy eltűnnek, ahogy jöttek.

Sok mindent kipróbáltam
de semmi sem sikerült igazán,
most ezzel a verssel szélmalmozok csendesen,
– bocsássatok meg nekem.

Játssz nekem halált…

Játssz nekem halált, kis bárzongorista!
Üsd, verd a billentyűt,
mert ma én állok a sorba,
és fizetek! Van pénzem,
meg egy nyavalyás,
disszonáns akkordokra komponált életem.

Játszd azt, hogy ha meghalok…
Sírva vigad a magyar,
te jól tudod, mert lelked ujjadon keresztül
– szomorkás moll harmóniákkal –
szétdúlt lelkembe mar,
csak kalapálj, csapj szét a kurva
hangok kupleráj-szennyese között!
Kiköpött tüdőm csikkekből újra gyújtom,
s a maró szeszek perforált belemen keresztül
agyamba pumpálják a rongyos életet!
És mire az utcára cipel roggyant lábam,
talán megértelek.
Kukák közt ébred fel a hajnal,
párnás a köd, ölel a kín –
pedig fizetni sem kell a szajha világnak,
mégis újra ringat
mérgezett keblein.

Epe

A belém záródott, s magyarázott, magyarnak
gyalázott alázatok, oktalan okok,
koktélos, okos fejek kellemes billegése,
setét tétlenségem emelik:
kíváncsi vagyok, milyen mélységekig.

Hova döglök le, ha hervadt nap takar takaróba?
Ha letépett ujjam belekap egy szó-ba,
vagy dó-ba,
óbégatva kisírom magamból a veszett fene-
nagy életet,
de ezt az elvetélt kísérletet
ne vedd komolyan, komám!
Ülünk mi még rohadt nagy lakomán,
hol mi leszünk az étlap,
s aki akar, belénk harap,
megkóstol, s kérdi, mit kóstál a menü,
egye meg a fene, de keserű
lett a pohár az első rókázás után!
…csak bele komám, ha ádámcsutkám
fricskázom, s számon kibuggyan a lé,
eleget vedeltem, elteltem, s eltettem
befőtt-létem végtelen végét,
úgyis a bélvég adja magát, meg a választ,
mi lesz a szellemi térképészet stációiból.

Szigorodj szánalom! Az elvarratlan szálakon,
lebegek,
pókhasam éhesen les, egyél, hogy élhess,
és dögölj meg, hogy az a pofádba röhögjön,
ki egy nappal tovább húzta
a kurtakocsma gyászos indulóját!
Én meg a magam valóját keresem
a köldökzsinór-fojtotta verseken,
valahol a méhen kívüli fogantatás
13. stációja után, magányosan és bután,
ahogy lustán elfogy a vérem,
de nem lehet magam lecserélnem.
Kezem nem fon kötelet, vétkesen, sem vétlen,
hagyom, hogy sodorjon a lét,
ezért kínálok még egy lét:
igyál velem komám!
S ha összeütöm bokám
legfőbb főnököm előtt,
még ha leköpött pofám vigyorba is torzul,
senkit sem bántottam orvul!
Aki döntött, nem én voltam,
hibát kerestem a borban,
és téged is bántottalak, néha, Uram,
de te messze vagy, és szolgád szava
csak annyit ér, mint egy kifakadt aranyér.
Az orvos jó, csak a páciens nem bírja tovább,
talán értékelik odaát,
hogy a hava-sincs telem heverem,
haverem nincs,
a pohár is csak bódít, nem segít,
– mindent kiöntöttem,
az istenit!

Ídes otthuni szó

Két szíp kík szemedben
a ződ főd tündököl,
krumplik és tengerik szaladnak
szallagban, a mezsgyés határ
vígig nyilallik ameddig
egy nap a lú nígy lába jár…

Ne fílj, ha íget a Nap,
enyhibe takar az alkony,
hazafele harapj a körtibe,
mi ott terem a söviny sarkon.

Huszonnígy nyara szídülök
utánad, otthuni táj,
városi surgyén – ha fáj a derík,
akkor nagy í-re nyillik a száj.

Kőtöttem pízt a városir’,
mer’ a falu rígi, szegíny,
most fehír fejjel szűnék álmokat
egy pitar szegletin.

Pízem, ha vóna, az Ér mentire
kőtöznék vissza, ha vóna mód,
egy pohár jó pájinka mellett
hallgatnék hűsítő csendet,
– és ídes otthuni szót.

1. Cseke Gábor:
   2010. június 13. 11:25

   Különösen ez az utolsó vers izgalmas a számomra. Jó, hogy bemutattad. még tudunk postás költőről, mint aki Gábor Ferenc Nagyszalontán. Úgy látszik, a postások járkálás közben verseken is tudnak töprengeni…

2. Art úr:
   2010. június 14. 03:30

   Nem tudom, hogy szeretném-e énekelve is ezeket. De így mindenképpen kedves. Tudod, Debi, olyan… szatmári. Jó kis szatmári!

3. demivanna:
   2010. június 14. 07:38

   Hát a fentieket nem is, de pl. itt van ez a 168 közül:

   Hova bújjak?

   Hova bújjak magam elől,
   ha üldöznek emlékek,
   hova bújjak magam elől,
   nincsen menedék.

   Hova bújjak magam elől,
   bánatvirágzáskor,
   szakadt húr a lelkemen:
   halált hegedül.

   Hova bújjak magam elől,
   ha elszöknek a fények,
   ha fáklyás szemed nem gyújt új
   világot nekem…?

   Az ajtóm nyitva, lépj be hát,
   vesd le a ruhád,
   tiszta szívet hozz nekem,
   bújtass el szép szemedben.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ