A szerző illusztrációja

Innen, tőlünk jó messze van Áldomáspataka. De még Bákótól is, mondják rá gyorsan, mert ők aztán fittyet hánynak minden közigazgatási illemre, divatra, s különben is „mi Csíkból jöttünk ki, rögtön a vérengzés után, azóta is itt vagyunk.”Az öreg áldomáspataki arasznyira éldegélt a jó isten székétől. E közelség okán akár pap is lehetne, de ezt csak az mondja, aki nem ismerte Antal Pétert. Én a vasúti kocsmában találkoztam vele, megittunk négy vagy öt féldecit, aztán ki-ki ment dolgára.

Péter bá, már ahogyan ő emlékezik magára, kanos férfiú lehetett, ha egyszer megfogta, nem engedte el markából a madarat, s ha mégis, akkor az másnak volt teremtve. Volt egy nagyon szép nő a faluban. Megegyeztek, hogy ekkor s ekkor, amikor a férj éppen úton van, még csak nem is közel. A lámpa kétszer kialszik, majd kicsi lángon ég megint, akkor mehet. Bogozta magát erősen, hát úgy is lett, dalolt a lámpa! Nekivetkőztek, és amikor a nagyja nőne, nyílik az ajtó, nyomul befelé a kétcsövű puskával a férj. Minden pénzét elvették, az asszony azt mondta, azt hitted, jó lesz neked, hát most keservesen megfizetsz! Ha tényleg azt mondta a nő, akkor leleplezte magát: összejátszott férjével, így akár egy balkáni útelágazásnál is állhattak volna, hogy ott sarcolják meg az utazókat. Legfönnebb azt furcsállhatták volna a megkopasztottak, hogy idegen, addig nem hallott nyelven követeli a férfi meg a nő a pénzt vagy életet. Miért, a könyvterjesztő Tőzsér-posta nem terjesztette annak idején arrafelé is Márton Gyula: A moldvai csángó nyelvjárás román kölcsönszavai című tanulmánykötetét, illetve szótárát? Érthetetlen mulasztás. És miért nem? Politikai, világnézeti, felekezeti okokból? Személyes meggyőződésből? Elfogultságról itt és most nem illik beszélni, amennyire az egykori könyvpostát megismertem, igenis önzetlen volt.

Említett monográfia Bukarestben jelent meg még 1972-ben a Kriterionnál, akkor egész pontosan 2730 román kölcsönszót leltároztak a moldvai csángóknál. De nem Áldomáspatakán! – csap öklével az asztalra Péter bá. Ez a hely, mint neve is mutatja, áldomáscsináló hely volt, amikor a magyarok bejöttek napkeletről, megálltak inni egyet. Jó szokásuk volt, az egyszer biztos. De ez külön történet, mert most változatlanul a nagy kérdésnél tartunk: hogyhogy úgy tudta működtetni a szépasszony szemérmét a férj, mint a ragacsos légypapírt szokás nyáridőben? S ez is egy történet.

Kötött drámai helyzetben az asszony megöli férjét. Amint az Agamemnónnal is történt, aki Trója eleste után csak azért tért haza, hogy Klütaimnesztra hidegre vágja, mégpedig szeretője közreműködésével. Ami ettől eltér, szokatlan. Márpedig a férj és feleség cinkos szövetsége a majdnem-szerető ellenében az. Abban a pillanatban az is megfordult fejemben, hogy Péter bá magával a nagy hegyi tolvajjal találkozott.

A nagy hegyi tolvaj pedig már két napja lesben állt a keresztúton. Megtudta, hogy az örmény pap Móduvában járt s ha igen, akkor haza is kell jönnie. Egy pénzér, kettőér nem szán vért ontani. Így tudták s így mondták Kallós Zoli bácsinak még 1955-ben Lészpeden, illetve Klézsén. Az akkor még fiatal tanítóember egy évvel később Bogdánfalván is lejegyezte a népi horror e balladáját, három év múlva Lujzikalagorban és Sántatelken, végül 1959-ben Görbepatakon s egy második változatot ismét csak Lészpeden. A történet arról szól, hogy az asszonyt zsiványhoz kényszerítették feleségül. Kényszerű cinkosságban él a nagy hegyi tolvajjal, hatökrös gazdával. Reggelente a véres ruhát mossa a patakon, így lesz ez akkor is, amikor az örmény pap végre megjön, hogy aztán soha ne érjen haza. Jó idők lehettek, az egyszer biztos, ha a rabló fejét veheti az asszonynak, amikor a nő megtudja, mivel foglalkozik a férje. Az asszony pedig holnap-holnapután lehulló fejére teszi „fődig fátyolát”, rábízza anyjára kicsi fiacskáját, ezután szolgájának, „szógacskámnak” hagyakozik: miután „elütik fejemet, vedd fel magad fődről, Tedd a réztángyérba, mosd meg ürmesborba, Takard gyenge gyócsba, s úgy tedd koporsóba…”

A történet e keresztútján egy másik hasonló epizódra látni a messzi Európában: a hatból két feleségét meggyilkoló VIII. Henrik bánt így a nőkkel. Ez azért sértő lefokozása az abszolút oligarchának, aki Thomas Morus kancellárt, korának legkiválóbb gondolkodóját gondolkodás nélkül lenyakaztatta, mert szembefordult vele, Henrik viszont a római egyházzal fordult szembe, ott s úgy kezdődött az anglikán egyház, amelynek levághatatlan feje természetesen ő lett. A nagy hegyi tolvaj kevesebbel is beérte. Nem vitázott a pápával, nem akart pápább lenni a pápánál, egyvalamit akart: hogy szép, hízott képű s dagadt erszényű utazók jelenjenek meg a szurdokban, amelynek legszűkebb járatában pénzüket, s könnyen lehet, nem csak azt elveszi.

Még izgalmasabb, mi történhetett a nagy hegyi tolvajnéval, mert ő is alaposan megváltozott. Antal Péter fiatal korában már egy egészen más teremtménnyel találkozott, aki bezzeg már nem vetette szülei szemére, hogy kihez adták feleségül, inkább adták volna egy „disznyópásztorhoz.” És nem kesereg a véres ruhák láttán, nem leplezi le a sírás, mire a megvadult férj: Mé sírc magad, mé sírc, te nagy híres kurva! Nem bizony, mert testben-lélekben a nagy hegyi tolvaj felesége lett, azonosulása a gyilkossal teljes és végleges, hogy akár csalija is lehetett azontúl a sok palimadárnak. Így vált prédájukká az, aki nem úgy végezte, mint a korábbi áldozat, az örmény pap – mert időközben vége lett a középkornak, még akkor is, ha a jobbágynépség nem veszett ki, csak átalakult, a rablók és pandúrok is napjaink ruháiba-egyenruhájába bújtak.

A nagy hegyi tolvaj és felesége történetére ráerősít Petrás Ince János tragédiája. Nevéhez fűződik a legrégibb lejegyzett balladaváltozat, az 1841–42-es. Petrás Pusztinán, majd Klézsén volt plébános és saját szórakozására folklorista. 1886-ban betörtek hozzá, halálosan megsebesítették. A bogdánfalvi pap állítólag még tudott beszélni vele. Petrás felismerte támadóit, de nem árulta őket el. Élt hetvenhárom évet, a klézsei temető kápolnájában nyugszik.

1. Somorčík Sz. Rozália:
   2011. október 29. 07:39

   Igazi ízes élvezet.