Ironikusan nevelem a lyányomat, sok humorral, nevetéssel, mindennek a másik oldalával. Talán a félelem működik bennem ilyenkor, de az óvatosság mindenképpen: egyszer úgyis el kell engednem, hátha így könnyebben megy majd. Mármint az engedés.

Ettől persze a határok sem oly világosak, mint egy egyértelmű atya alatt lennének: ő sem érzi őket, kamaszodik is, én is impulzív vagyok, hát persze, hogy összecsattanunk. Én rádörrenek, ő felhúzza az orrát, kijelenti, hogy látni sem bír vagy ki sem jelenti.

De mostanában elég gyakran jelent ki bizonyos dolgokat. Legutóbb például, s éppen a konyhában, duzzogva, ezt: „Apa, te nem tudsz a nőkkel bánni.” Majd leszédültem a padlócsempére…

(Forrás: A jódeménység foka)