Jó ez neked vagy sem, most már örökre bennem vagy. De csak félig, válaszolja erre a férfi. Nemcsak az asszonynak, neki is igaza van. Mi több, a magányos Ovidiusnak is, aki a Metamorphosesben megírta a történetet. Na nehogy bedumáld nekem, hogy már az ókorban is volt veseátültetés! Nem volt, jobb híján Jupiter meg fia, Mercurius, az isteni jelvények híján is két egymás mellett álló fává változtatta az agg házaspárt, Philemont és Bauciszt, ha már azt akarták az öregek, hogy egyiknek se kelljen eltemetnie a másikat.Ez a vesés átváltozás mégis több, mint a mesés, mert Kálmica (így hívják a férfit) tényleg belenőtt Olgicába (ez meg az asszony neve).

Th. M. Falkner, az időskor kultúrtörténetének kutatója úgy véli, az öregkorban rejtőző ellentmondások teszik az átváltozás-sztorit izgalmassá az életben, ezért aztán az irodalomban is. Lehetőségeink határára figyelmeztet az időskor, s fegyverhordozója, a betegség, majd pedig a közelítő halál.A fizikai létezés korlátozott, amire csak ráadás a társadalom kirekesztő gesztusa. Ezért nem látni a két fától az erdőt, és ez mindenkinek jó, tán még a láthatatlan erdőnek is.

A férfi hátradőlt, de csak miután belekortyolt a borba. A mi átváltozásunk úgy kezdődött, hogy az orvos azt mondta, antitestek működnek Olginál. Teste feltelt vízzel, a szemén fröccsent ki. Leállóban volt az immunrendszer. Az orvos, miután egy csomó laboranalízist átnézett, azt mondta, kompatibilisek vagyunk, odaadhatom neki az egyik vesémet, szervezete nem löki ki. Csodálkozott: szülők és gyerekek, testvérek között elképzelhető, de mi nem vagyunk vérrokonok. Hát persze hogy nem, mondtam neki csendesen, mi férj-feleség vagyunk. Akkor kezdtem el tűnődni, hogy kell legyen Isten. Csillagásznak készültem, az ész embere vagyok. Ennyire félreismertem volna magam?

Két műtő egymás mellett. Anyaszült meztelenek mindketten, zöld köpeny, kellemesen durva. A katéter a helyén, a vizeletzacskót hanyag eleganciával átvetette a vállán. Hátán hordja, csiga a házát. Lábán harisnyaszerűség. Kézenfogva bemennek a műtőbe. Üljek fel a műtőasztalra. Nagyon keskeny volt, attól féltem, hogy leesem. Dőljek előre, hátgerincbe altató, feküdjek fel. Arra emlékszem, hideg volt, remegni kezdtem. A műtő tele elektronikával. Kérdezték, hogy érzem magam. Fázom. Semmi gond, mindjárt kimelegszem. Arra már nem emlékeztem. Reggel tízkor mentünk be. Éjjel kettőkor olyan fájdalmaim voltak, hogy vesztem meg. Kértem fájdalomcsillapítót, mondták, már adtak. A legszükségesebbek zacskóban voltak. Neszesszerben – fogkefe, szappan, törülköző. Műtővel szemben az intenzív, ott letettek, a mobiltelefon is kézügyben volt. Lányom, Ágnes állítólag hívott éjszaka, de én nem emlékszem. Nagyon fájt a hasam alatt. Kimentem a vécére, a görcstől odacsinálsz-odapisilsz, nem tudod, csak hogy kell. A tyúkbeleket magamhoz nyaláboltam, a perfúziós állvánnyal a kezemben mentem ki, szédelegtem, vigyáztam, nehogy elessem. Leültem, próbáltam megkönnyebbülni. Lehúztam, kiléptem, a nővérkék lefogtak, hogy kerültem oda, miért nem szóltam, ők kirohantak volna velem, ha már annyira kell. Visszavittek nagy nehezen. Teljesen kivoltam. Körülbelül egy órát tartott a kirándulás. Lemostak, letörültek, valamivel jobban éreztem magam. Kérdezték, eszem-e valamit. Olgiról nem tudtam semmit, a női elkülönítőben aludt. Nem is úgy volt, a donorok az egyikben, akik kapták, a másikban. Ahol én voltam, három vagy négy vesedonor volt. Vele csak két hét után találkoztam, amikor utánamentem. Nem szabad hamarabb, zárták erősen, ő volt a beteg, nem én. Telefonon beszélgettünk. Kedden volt a műtét, utána voltam nagyon rosszul. Szerdán a prof vizitbe jött. Kérdezi, hogy vagyok? Jól, már a vécén is voltam. –Volt a vécén? Akkor vigyék fel a szalonba! Székbe tettek, ebédemet az ölembe, ott egyem meg. Az intenzív nagyon görcsös volt, mihamarabb ott akartam hagyni. Estére jobban éreztem magam. Valamit ürültem is addigra. Csütörtök reggel telefonon Olgival beszéltem. Hogy sikerült? Minden rendben? Voltál vécén? Ez fontos a veseműtéteseknél, hogy megindult-e az anyagcsere. Tán még azt is megkérdeztem, hány drén lóg belőle – a sebvizet így vezetik le, a húgyhólyagban katéter. Csütörtökön tehát mobilozás volt Olgival. Reggel már megborotválkoztam, tisztába tettem magam, reggeliztem, tizenegy tájt jött a prof, felállva fogadtam a szobámban. Hogy érzem magam? Jól. Mondja a sleppnek, akkor nincs mese, kitelt az idő, engedjük haza. Hát én ezt komolyra vettem, még ha ő nem egészen komolyan mondta is. Felhívtam a fiamat, péntek délre gyere Kolozsvárra. Másnap szép csendben szedelőzködtem, reggel kivették a dréneket. Összecsomagoltam. Nem szóltam senkinek semmit, a prof elengedett, hát nem? Egy óra körül már túl voltunk Gyéresen, felhív Munteanu doktornő, hol vagyok, mert a szalonban nem. Mondom neki, Vásárhelyen. De a prof szeretne látni. Nagyon sajnálom, de én már nem fordulok vissza. Hogy vagyok? Jól. Csak két kézzel fogózva tudtam utazni, ne rázódjam a döccenőkben. Megérkeztünk haza. Felhívtam Olgit. Elmondtam neki, hogy s mint alakult a napom, és csak nyugi, mert amint lehet, hozom haza! Pont tíz nap múlva mentem utána. Ezzel pontot is tehetsz a történetre. Megvagyunk, életben vagyunk, itthon vagyunk, vagyunk! Ezt úgy mondom, mint egy varázsszót, mert az is, az emberi létezés varázsszava. Hétfőn bementem a munkahelyemre. Aznap megvettem neki a kerti hintát, a gondolattal, hogy lábadozik, s milyen jó a félárnyékból a félfénybe és onnan megint vissza, míg aztán eljön esténk is egyszer.

Nem léptettem elő hősnek magam, erre nem volt idő. Kolozsváron összevissza jártam, minden szervemet megnézték, a szívemet alaposan. A labor a Zorilorban volt, és amikor kihozták, hogy inoxból vagyok, a szemközti bárban kértem egy túrós lepényt meg egy sört, hogy na, ez az utolsó a műtét előtt. Csak ültem, mint a kövek a Szamosban, mint otthon nálunk az Oltban és én sem gondoltam semmire. Vagy ha igen, marhaságra. Hogy végre jóvágású leszek, és ebben stílusosan az orvosok bölcs, ha nem is mindentudó társadalma segít. Na ennyi. Jó lenne kitörülni idővel a hiány fájdalmát, még ha életet mentett is, ami nálam hiány.

A szerző felvétele