mottó:

Mindig kéznél valami maradék;
ha nem kéznél, hát lábnál – lenyelné az ember-
ember vagy kutya – csaknem rokoni kép:
egy vízcsepp gyomrában miniatűr tenger.

Annyira semmi a csoszogás, mint a másik kifejezéstelen hang, az irány nélküli – logikája egyetlen és saját.
Ne keresd a többit: az arcot, a főalkatrészt, amely tulajdonképpen nincs vagy ha van, láthatatlan.
Így helyes ez a görbe vonal (sor?) a hibásan felállított állvány, a változékony, különböző anyagok kiszámíthatatlanságával, a trauma súlyával a vállán.
Ezt viszont szinte senki nem érzi már. Megtanulja, elkönyveli a fénytelen tényeket.
Lengén ugrándoznak vagy fesztelenül üldögélnek drótokon, deszkák peremén, állapotuk látszólag stabil. Érezhetően változatlan.
A fénytelenség hányadosát számolgatja valaki, elszórakozik vele, nevet, hiszen gyermek még és várja a végeredményt.
Ahol se völgy, se hegy, se megfelelően sűrű levegő, ott korlátlan a túlélhetetlenség valószínűsége, ott minden perc magában hordozza a veszélyt, mintha az üldözöttség érzése valami fetisiszta fortisszimóba csapna át, aztán a többi vagy-vagy alapon értelmezné (súlyosbítaná) önnön helyzetét. Tovább…
Kis csodavárások, széptevések, a „kelj fel és járj” csekély esélye vagy a vaké, a bélpoklosé, ha gyógyulni remél.
Málladozik a fal. Hámlik, belehull apránként a fortyogó katlanba. Az ember időnként beveri a fejét, felébred, alacsony az ég és a tető. De nem szól. Minek és kinek szólhatna?
A koppanás és a hulló vakolat. Örökkön örökké isétlődő jelenségek. Tárgyalások. Tanuk. Hamistanuk és semmitmondó vallomások. Beismerések. Hihetőek? Dehogy. Mint a pillanatonként változó álmok.
Más kérdés, hogy miért kötök ki időnként a hidakon? A vizek, a vasútvonalak hívása vajon? Hiszen akkor még nem jelzett semmit az évelő halál… csak annyi fény-árnyék vetődött vissza a laza és homályos víztükörről, amennyi egy másik derűs reggelt sejtetett. Lám, így tolódik ki az ember. Így kerül zsákutcába, kényszerül visszafordulni a megszokásba. Ha sokszor és sokat csalódik gyors egymásutánban. Hova gyömöszölje tévedéseit, fájdalmait, hiányait? Hogy ki ne röhögjék a többiek…
A könny mégis előcsordul. Könyvek lapjáról is akár. Molylepkék, konyhaszag. Elszalasztott Woodstock? Kába extázis? Vöröshagyma inkább. Mégiscsak az. A legkézzelfoghatóbb jelen és jelenlét.
Ekképpen alakult az egyik szegényes utolsó vacsora. Nem is az árulók száma, szakálluk hossza számít, sem az előre megfontolt hátsó szándék, még csak a pénz csörgése sem, hanem a jelentéktelenné vált, elhétköznapiasodott kötelező feladatok. Jók, rosszak.
A látványos történések ideje lejárt. Már nem hatnak meg szegek, cölöpök, szakszerű kötélcsomók, robbanó hátizsákok. Rendre belekerülnek az óriás statisztikába. Regény születik belőlük esetleg. Vagy tucatfilm.
Megőrült a farkas és a vadon. Nem lehet tudni, ki üvölt a holdra és hogy az visszaüvölt-e? Örökzöld idézeteken röhögünk, mert csekély az, ami számít: „What’s in a name?” Virágom, virágom, rubintos virágom… kurvának születtél, úgy is mész majd el. Slussz.
Ismét egy nő, elmaradhatatlan kellék, féktelen hajzuhatag, érdekes, közelkeleti profil. Rózsát lop, egyetlen szálat, megmutatja, mosolyogva ismeri be bűnét és továbbszalad. Hiába keresem azt a vázát, sehol sincs. Se rózsa, se izgatóan ívelt orr.

Meneküljetek, szűzek, kurvák, széplelkek, nehogy egyetlen egyszer farkasszemet nézzünk, mert egy éven belül – mindig nyáron – halálnak halálávak haltok.
Ez garantált. Nem tőlem függ, de hozzám fűződik. Hess, hát, hess galambocskáim! Látni sem akarlak. Saját érdeketekben.
Az eledelt azért a a balkonon hagyom. A kőpárkányon. Közben egy másik városra gondolok, ahol szintén megjelent a szivárvány.

Ő akkor, amikor idomai már kevésbé teltek és buják lehettek, még a sirályok pörlekedését is hallotta, a vértani intézet egyik kórterméből. Az én sirályaim hangjait. Mégsem szólt, nem üzent, hogy ott van a közelben, hogy ott haldoklik tőlem karnyújtásnyira, egy színtelen szobában. Hangja is élt az utolsó pillanatig.
Ezzel telt be a pohár. Ezzel a büszke, gőgös távozással. A búcsú nélkülivel. Hiszen még Krisztus is elköszönt végül.

Szárnyaim letörtek, egyre nevetségesebben sebezhető madár vagyok ott, az ágak között.
Körülöttem millió magasles, bokrok takarása. Onnan pöttyöznek tele sebekkel, ha néha továbbvisz a szél. Néha megpihenek. Leginkább a fekete márványlapot szeretem, ahol részvéttől könnyes szemek bámulnak. Ők a temetőlátogatók. A gyerekek elpityerednek és nem egyszer banán meg almadarabokat szórnak elém, mintha pávián lennék. Megszokásból. Vannak még tévedések. Pedig én nem várok semmit a köreimen kívül, amelyek klasszikusan tökéletes formájukba zárnak.
A gyerekek persze szeretetreméltók. Mert ők is kiszolgáltatatottak és sebezhetők. Nekik viszont még nem tört le a szárnyuk és tudom, ha akarnának elszállhatnának bármerre. Csakhogy kénytelenek élni még. Isten tudja, meddig és hogyan. Amíg paranojás, vén szarokká válnak, akiknek egy csésze tea egyenlő a bürökpohárral?
Mondd, áruld el, embernek szenvedésben tökéletes fia: meddig?

Ott, a plafonon, kávébarna tengerszemek. Időtlen idők óta ássák öblüket, terjeszkednek. Önmegvalósítás. Sem vége, sem kezdete semminek. Olyanszerű, mint a teremtés. Szóval isteni. A lehető legegyszerűbb konstrukció és logika. Ha már egyszer elfoglalták helyüket,ott alapítanak telket, visszafoglalhatatlant.
A tiszta, fehér alap lélektelen, egyéniségtelen. Azért vannak itt azok a tengerszemek, az öblök. A hangulatok megteremtésén munkálkodnak.

Szatmárnémeti – Rzeszóv, Rzeszóv – Szatmárnémeti. (testvérvárosok vagy mi?) Egyszer eljutok oda is.
Hajad ugyanúgy őszül, ahogy vöröses-kurva árnyalatot is öltött egyszer-kétszer, amikor Vénusz férfit várt. Falloszt. Mindhiába. Az összes autóbusz elszaladt. (Elaludt?) Senki és semmi nem segítette elő a beteljesülés gyönyörét. A tündérkerbe sem jutottam el soha, oda, ahol az erdőszélen szőke látomás sétál.
Semmi. Abszolút semmi.
Merre vonzanak mégis a hidak, amelyekhez annyi mese és dráma fűződik? Merre, ha nem nem naponta valami színes túlvilág felé?
Mert a látszat és a szándék… a célzások… mind erre utalnak.
Két nyár között felrobbantak a tartópillérek? Nincs visszaút, oda-vissza sétányok? Mégis túl kell valahogy jutni. Amíg még várnak. Elfogadni az évet, amely így alakult. Volt még és lesz ez még így, rövid és mondhatni egyáltalán nem feltűnő epizódusok. Nem vezetek könyvelést, odaát hamarosan lelepleződnek az adócsalások. Főleg esténként érzem: lehetnék valamivel jobb… de minek? A kártyákat össze-vissza osztják, szerencsém pedig nincs. Azt hiszem, ezért az oktalan felháborodás. Örök reménykedő nem lehet senki.

Ha jól megondolom, azok a vadmadarak sem tehettek semmiről. Csodálatosak voltak onnan, a teraszról, még fecsegve, még élcelődve… még élve.
A folyó iránya sem lehetett hibás, hiába filozófáltunk róla azon a következő nyáron. Vagyis arról, hogy hol fordul meg olyan ravaszul, hol változtat irányt?
Hát akkor ki? Vagy mi? Mert hogy én valami negatív főszereplőnek érzem magam ebben az előadásban, az tény. Az is tény, hogy szerepem mindig mellékes, improvizált hozzáadás volt valami darabhoz, amelyben soha nem tőlem függött a végkifejlet. Mesét képzeltem, bábjátékot, ahol tágra nyílt szemű gyerekek irányítják a cselekményt.
És mégis bekövetkezett, elvégeztetett. Kétszer egymás után.
Szégyentelen fapofával jöttek azok a fekete napok, úgy, hogy lassan értetlen és értelmetlen járókelővé váltam. Azóta. Mert azért ilyesmit elképzelni sem könnyű. Hát átélni? Forró járdákat álmodni éjszakánként? Megtörténhet, de csak akkor, ha a lelked is rácsok mögé zárod, parancsszóra működteted aztán.
Valami olyan ocsmány közegben, ahol ürülék- és vizeletszag terjeng. A legősibb emberszagok. Azt a helyet kerestem, legkevesebb volt, amit ezekért a bújócskát játszó lelkekért tehettem. És még ezek után sem üzentek egy-két szónál többet. Pedig itt mozognak, tevékenykednek bennem folyton.

Nem pszichotikus. És ha az lenne? A végrendeletét akkor is aláírhatja. Ez már csak félig szól hozzám. Többnyire álombeli tanács valami nagyokosokhoz.
A professzornők megállapítását nem kérdőjelezi meg senki.
– Készüljön, kérem, egy óra múlva szabad. És felejtse el a vadkacsákat. Akkor rendbe jöhet az élete.
– Szóval kerülnöm kell a hidakat, az alattuk zajló életet? Nehéz lesz.
– Nehéz, de a maga érdekében történik. Egy ideig sétáljon a főtéren, mondjuk a templom előtt. Hátha segít.
– Nem fog menni. Máris halott vagyok. A harangokat sem hallom.
– Tudom, kérem. Máris halott. Helyes megállapítás. De a tanácsomat meg kell fogadnia, a maradék vegetálás érdekében. Egy ideig… amíg… érti…
– Majd tollba mondom az utolsót. Inkább tollba mondom, de nem akarok megszorításokat. Oda akarok menni, ahol még némi múlt is akad.
– Ez az ön választása. Valahol megértem, mert ez is a mesterségemhez tartozik. Szóval készülhet.
– Araszolok, kérem, köszönöm a közreműködést.
– Nocsak – a humorérzékét azért átmentettük.
– Humorérzék? – Hát a gyászbeszéd? Gondolkodjunk egy keveset. Önök ebben szakértők, nemde?
Választ nem vár senki, nem is érkezik.

Fekete ing, nadrág, cipő, napszemüveg. Így már csak a halottak ismerhetik fel. Ezért a portásnak sem köszön, felpörög az idő, az ösvény a dombra kaptat. Kezében mohakoszorú, őt soha nem fogja elfelejteni. Megsimogatja a márványkövet, mintha az arca lenne. Szemébe néz egy pillanatig, vagyis a semmibe, ennyi elég is, visszaút a következő nyár irányába, amely még semmit sem akar elárulni magáról.

Ennyi volt. Egy ideje elkerülnek a szent ünnepek is, csak keserű kompótok gömbölyödnek hasas üvegekben a polcokon.
Ez azért van, mert valamikor saját gyermekeimet temetem el, – zokogva bár, de megtettem, pedig még beszélni sem tudtak… azt sem tudták, hogy élnek már… akkor ilyen idők jártak, én pedig nem találtam istenibb megoldást, most pedig felmentést nem találok. Jól tudom, ez a törlesztés része. És ha ennél rosszabb is következik, ami talán már ki is fog esni rozoga emlékezetemből, az is a törlesztés része lesz. Mindhalálig.
Mert semmi sem véletlen és semmi sem felejtődik.
Ma még tisztán látom, figyelem magam feketében, kívülről és belülről. Minden érthető és nyilvánvaló. Apró, maradék terveim és főleg az esővízzel telt gödörként mélyülő gyászév.
Szeretni nehéz. Örömöt adni? Figyelni a gyönyör csillogását idegen szemekben? Micsoda ocsmány félrevezetés!

Étel érkezik, enni kér a test – különböző erőltetett hatások. Pedig kimondhatatlanul unalmas és fölösleges.
Mindnyájan fiatalabbak voltak nálam, mégis túléltem őket. Most folytatása következik. Minek is? Hívhatom az evezőst? Amíg az ember nem fél, biztonságban van.
Mi az, hogy az Úr megöli őket csupa jószándékból? Bármi előfordulhat. Hát ha megfordul éjszaka és nappal? Vagy ami még elképesztőbb, egyikük, mondjuk a nappal kimarad? Egyszerűen megszűnik. És a sirályok kecses, foszforeszkáló szárnyai töltik ki a hiányos űrt?
Ha igénytelen az ember… elégnek tűnik, sőt, pihenés sem szükségeltetik több.

Ilyenkor például szeretetről írni? Leragadnak a deformált, fekete billentyűk, lázadoznak a fáradt, de kitartó rímek, mégis önmaguk összegeit szülik, ismétlik meg újra és újra. Mindaddig, amíg előbukkan egy megfelelő hang. Amíg a régi illatok elősejlenek megint. A tiszta bőr és a híd alatt összegyűlt mocsár kombinált aromája. Akkor, azokból a jelekből újra felismered az arcokat és magadhoz térhetsz valamennyire. Aztán egyszer úgyis mindennek nyoma vész.
Tulajdonképpen miből képződik ez az egész? Honnan gyökérzik? Hol hajt földig érő ágakat? Vagy földbe kapaszkodókat?
Mégsem képzelet, nem hallucináció, bizony mondom néktek, bibliai kínhalál sokszorosítva.
Elgördül a szikla és mégsem hajnalodik. Mégcsak rémítő vihar sem készül. Tiszta szerencse. Agyoncsapom az időt, kövér szúnyog, vérfoltos teste freskó a falon. Meg ez a kékfényű téglalap… áttör a retinán, elfoglalja az agy árnyékos oldalát.
Átváltok valmi más vágányra, gyorsvonat érkezik. Lassan. Bevárom, zakatol valamennyit, majd továbbdöcög. És még mindig nem pirkad. Falásnyi líra? Jöhet.

Akik rendre elmentek

Úgy robbannak szét rendre az arcok,
mint szilánkká gyalázott sörösüvegek –
az üvegszentek persze már nem kellenek
még akkor sem, ha a háttérben harcok

dúltak egykor a rég felszántott réten;
(isteni kegy, hogy mégis megláthattam
széthullva bár, ezer repeszdaraban
az íriszt, amely már nincs – ha azon a képen

tűnődöm… nem zavar és nem iszonyít már
a fenyő mellett rejtőző hadibázis
s a terasz alatt sunyító lőrés.

Ahol idő nincs, ott nem lehet határ,
hiába éji rém – negyvenfokos láz is –
Több kárt nem tehet bennem egy halálos lövés.

Ez is valami rendhagyó szabálytalanság, magam sem tudom, mi volt, vagy mi lehetett volna. Minden esetre mélyről érkezett, a legfeketébb sötétségből. Amint látható, lényeges szabályai sincsenek, de most már itt marad. Lesz, ami lesz. Majd meglepi a hajnali dér. Egyszer, valamikor kivirágzik. Ott, ahol helyet talál magának.

2011. október 31.

1. Marianna:
   2014. január 14. 19:28

   Lenyűgöző!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ