(Epizódok a Siklósi Szandzsák történetéből)

VI.
A szabadítás

Sári Péternek nagyralátó tervei elindításához valódi politikai manőverekre volt szüksége, de nem hiába barangolta be fél Európát, és törökgyűlölete sem vakította el annyira, hogy ne tudott volna türelmesen várni, s bonyolult érdek-pókhálót szőni a tervhez kiválasztott emberek köré. Mátét Rozáli közvetítésével bujtogatta, hogy gyorsan, mielőbb tenni kell valamit, mert Gyűdi János ottvész a börtönben, gyenge az egészsége, fogytán az ereje, a nádas bujdosóinak pedig félmondatokban, szemhunyorításokban adta tudtára, hogy „közel az idő”, „hamarosan odacsapunk”, „megmutatjuk a Zsebesnek”, miközben arról sem feledkezett meg, hogy minden jelentkezőt ellásson valami feladattal: egyiknek a hajóhidat kellett figyelnie a Dráván, a másiknak mindent megtudni a szeráj átutazó vendégeiről, a harmadiknak a falvakban kellett ébrentartania a gyűlöletet a török ellen, a negyediknek kapcsolatot kellett kiépítenie a vár magyar cselédeivel, és így tovább. Senki nem maradt feladat nélkül, mindenki érezte a nagy kalandokat megelőző, bizsergető érzést, és senki nem tudott semmi biztosat arról, hogy mi készül.

Máté egy álmatlan éjszakán döbbent rá, hogy vékony jégre csalták, de akkor már nem volt hová hátrálnia, már az ő ügye volt, hitt benne, bízott önmagában és a szerencséjében. Úgy kezdődött, hogy Sári Péternek valami barátja érkezett, aki bicskájával emlékezetből belekarcolta az asztal lapjába a vár alaprajzát, egy másik, aki hosszabban meglakta a tömlöcöt, feltüntette az alaprajzon a lehetséges mozgási útvonalakat, az őrök és a porkoláb elhelyezkedését, a harmadik jelen volt a nemrég elkészült alagút munkálatainál, ő vörös börzsönnyel festette meg az útvonalat a hárem és a fürdő között, megint másik a falak állapotáról és a robbantás tudományából rendelkezett fölös ismeretekkel, s apró kavicsok és csigaházak elhelyezésével jelölte meg azokat a pontokat, ahol egyetlen kicsi hordó lőpor hatalmas pusztítást végezne az erődítményben. Máté egyszerre azt vette észre, hogy már nem is esznek az asztalnál, mindenki fogja a tányérját s húzódik el vele, annyira tiszteli a rögzülő tervezetet. Sári Péter senkit nem avatott be teljesen, mindenkinek megvolt a maga részfeladata, minden bujdosó felelősségteljes feladatot kapott. Esti vagy kora éjszakai időponton gondolkodtak, mert Dzsebes olyankor köztudottan merevrészegen alszik, a katonák is megszokták már, hogy ilyenkor lazítani lehet egy kicsit, s a hárem is hamar elcsitul. Sikerülnie kell, gondolta Máté, mert a terv úgy van fölépítve, hogy csak én mászom be az oroszlán barlangjába, mást nem kockáztatunk. Sikerülnie kell, gondolta Sári Péter, mert egy egész hadsereget mozgósítunk egyetlen beteg öregember kiszabadítására. Itt évtizede nem volt csetepaté, meg fogjuk lepni a törököt, és össze fog kovácsolódni a csapat.

Azon a napon folyamatosan esett az eső. A nap egy pillanatra sem tudta áttörni a sűrű felhőket, egyhangú tompa dobolással paskolták a csöppek a tetőt, és nagy buborékokat vertek a vízen. Ez nem fog elállni napokig, néztek föl a falvakból a hegyoldalra, nem szüretelésre való az idő. Sári Péter összedörzsölte a tenyerét, egy hollandus pénzváltótól tanulta el a mozdulatot valamikor ifjúkorában, ezzel fejezte ki izgatottságát, jókedvét, elégedettségét. Gyorsan értesítette az embereket, üzeneteket küldött mindenfelé, jeleket rakott a nádas bizonyos pontjaira, és az eső függönye mögött sötét alakok indultak titokzatos utakra a nádasban. Némelyek puskát vittek a köpenyük alatt, mások nádat meg száraz rőzsét, amennyit bírtak, amennyit meg tudtak óvni a nedvességtől. Helyükre érve bevackoltak valami száraz helyre, és várták a jelt, türelmesen. Kutyának való idő, de a Zsebes meg fogja emlegetni a mai napot, ebben biztosak voltak.

Máté a Tapolcától indult. Sári Péter az embereivel elállatta az idevezető utakat, jobb, ha nem lát senki semmit. A Tapolca a török fürdő kifolyása volt: annak kikövezett medencéjét alulról táplálta egy bővizű hőforrás, sűrű buborékolással simogatva annak testét, aki a medencében a közelébe ment, itt összpontosult a víz gyógyító ereje, amit erős kénkőbűz is tanúsított, mintha a meleg víz egyenesen a pokolból jönne. A folyamatosan bugyogó meleg víz lassú áramlással megfordult a medencében, s a hűlő feleslegnek mérnöki számítás tervezett kifolyót a medence másik végében. Ezt téglával kiboltozták, és a víz természetes esésének, folyásának irányt szabva jó ötven lépéssel arrébb kivezették a szabadba. Itt volt a Tapolca, ahová a siklósi asszonyok a leghidegebb télben is eljárhattak mosni. Beleálltak a gőzölgő vízbe, és csapkodták a ruhát a sulykolóval. Máté kisgyerekként gyakran elkísérte ide anyját, nagyobb fiúként pedig a barátokkal itt ütött tanyát. Minden tiltás ellenére bemerészkedtek a csatornába: borzongatóan veszélyes vállalkozás volt, amolyan bátorságpróba. Négykézláb mászni a szembefolyó vízben, s belélegezni a párás, kénes, fojtóan büdös, no meg kevés levegőt. A legnagyobb bátorságnak számított elkúszni a rácsig, a fürdő kifolyójánál ugyanis vastag vasrács zárta el az utat, kihallgatni valami török beszélgetést, megjegyezni egy-két szót, ezzel bizonyítva a bátorságot a többiek előtt. Most nekivetkőzött és eltűnt a nyílásban. Annyi változott gyermekkora óta, hogy már nem fért el négykézláb, két könyökére támaszkodva, fejét magasba emelve kúszott a szűk falak között. Eszébe jutott, hogy gyermekkorában is iszonyatosan hosszúnak találta az utat, és mindig riogatta a képzeletét azzal a veszéllyel, hogy a fürdőmesternek éppen akkor jut eszébe leereszteni a medence vizét, s ő szembetalálkozik a hatalmas áradattal. Most csak kúszott, kúszott, az alagút pedig nem akart végetérni. Már úgy tűnt számára, hogy rengeteg ideje kúszik, elhagyta az időérzéke. Már azon volt, hogy hátrálva visszamászik, itt csak megfulladni lehet ekkora testtel, előrehaladni nem. A gyermekkorihoz hasonlatos rémképek kínozták, a meleg és párás, fullasztó levegőtlenség kábulatot terített tudatára, egyre lassabban mozgott, már csak valami kötelességtudat mozgatta, amely azt lüktette agyába, hogy megdögleni lehet, visszafordulni nem. Egyszerre nekiütközött a vasrácsnak. Nagyon ideje volt már, mert teljesen elkészült az erejével. Megragadta az alsó pántot, és egyetlen mozdulattal kitört két pálcát a rácsból. Nem volt nehéz dolga, ugyanis a rácsot még délelőtt elfűrészeltette valakivel Sári Péter. Áthúzta magát a keletkezett lyukon, s már benn is volt a török fürdő medencéjében.

Mélyet lélegzik, fülel, figyel, sehol semmi mozgás, csak az eső veri a vizet egyhangúan. A fal mellett suhan a háremhez vezető alagút bejáratáig. Félrehengerít egy követ, alatta ott a száraz ruha, töltött pisztolyok és kard. Gyorsan öltözik, övébe dugja a két pisztolyt, jobbjába fogja a kardot, s elindul fölfelé a lépcsőn. Százötven lépcsőfok. Az alagút végén megáll, a klastrom, illetve most hárem udvara van előtte, belül van a várfalon. Életnek, mozgásnak semmi jele. Veszélyes, mert nem tudhatja, melyik árnyék rejt embert, melyik ablak mögül figyeli esetleg valaki az udvart. Kutyáktól nem kell tartania, azokat még délután megétette valaki. Kilép az udvarra, egy lépés, kettő, már egy oszlop árnyékában van, nem vették észre. Két ökölnyi, lapos kavicsot vesz elő, magasan áthajítja őket a falak fölött a város felé. Mindkét dobás jól sikerült, itt is hallani, hogy a kövek koppanva-csörrenve találtak valamit a túloldalon. Megtörtént a jeladás. Percek múltán verni kezdik a hárem kapuját kívülről, a sürgető zajra előbukkan előbb az egyik eunuch, majd a másik, álmosan vonulnak a kapuhoz. Két részeg zsoldos veri a vastag deszkákat, bejönnének kicsit szórakozni a hölgyekkel. Sűrű káromlásokkal tarkított párbeszéd alakul ki, ezalatt Máté a két herélt háta mögött elsurran, s a folyosón át a belső várba kerül, a várőrség háta mögé.

Itt teljes a sötétség. Áll a vár udvarán, nem lát semmit, őt sem láthatják, de nem tud elindulni. Emlékezetből le tudná rajzolni a vár alaprajzát, benne minden lépcsőt, folyosót, ajtót, s most nem tudja, balra induljon-e vagy jobbra. Nekitámaszkodik a falnak. Vár.

A török őrség a megszokott módon alkalmazkodott az esős időjáráshoz. A szolgálatból bejövők sietve szabadultak meg átázott ruháiktól, közelhúzódtak a tűzhöz, s fegyvereiket törölték szárazra. A rozsda hamar kikezdi az acélt az ilyen időben, a puskában is ellenőrizni kell a fojtást, könnyen átnedvesedik a puskapor, aztán annyit mond csak a fegyver, hogy „csett”. Az őrparancsnok bóbiskolt az asztalnál, váltásonként ellenőriznie kellett volna az őrizetet, egyszer-kétszer meglepetésszerűen is, de ebben az időben inkább nem ment. A katonák hálásak is, meg irigylik is a jó dolgáért. Kürtszó hallatszik az éjszakában. Találgatják, ki jelezhet és kinek. Postakocsi bolyong talán az esős éjszakában? … És ekkor elszabadul a pokol! Robbanás rázza meg a falakat… Rángatják magukra a gőzölgő ruhát, kapkodják a fegyvert, rohannak a zaj irányába. Megtámadták a várat! Az északkeleti bástya megrogyva, mögötte tűzvész tombol A futva érkező őrséget golyózápor fogadja, fedezékbe húzódnak, és a torkolattüzek irányába viszonozzák a tüzet. Ki támadott? Hányan vannak? Mi történik? Senki nem tud semmit. Lapulnak a kiszögellések mögött, töltenek és lőnek a tüzek irányába. Újabb robbanás rázza meg a falakat, kőzápor és törmelék hull nyomában. Újabb tüzek lángolnak fel, a közelben aknák robbannak. Ekkor érkezik a falakra Dzsebes bég. Nem tántorog, nem részeg, egy pillanat alatt kijózanodott, csak a szeme forog vérben. Az őrparancsnok jelent, ellenséges erők megtámadták a várat, valószínűleg valamelyik magyar végvár portyázó katonái.

– Baromállat! — üvölt a bég. – Baromállat! Ötnapos járóföldre nincs magyar végvár! — és akkorát rúg a szerencsétlen őrparancsnokon, hogy az kétrét görnyed a fájdalomtól. – Utánam! — üvölt hatalmas hangon a bég, kezében villog a handzsár. – Szétverjük a csőcseléket! — Merészen, hatalmas iramban rohan a tűz irányába, a katonák követik, a bátor és iránymutató cselekvés azonnal úrrá lesz a pánikon. Isten kegyelmezzen annak, aki útjukba kerül! De senki nem kerül, nyom nélkül eltűntek a támadók. Nagy rőzsetüzek lobognak, megvilágítják a falon ütött rést, és csendes, konok őszi eső hűti az indulatokat. Dzsebes őrséget hagy a résnél, a többiekkel visszacsörtet a belső várba.

oszmanpasa

Rossz előérzete van. Rohan, kurta lábai sebesen viszik lihegő, nehéz testét. – Fáklyákat! — üvölti. – Fáklyákat hozzatok! — A föllobbanó fényben világossá válik minden. A kapu őre és a porkoláb gúzsba kötve fekszenek a sárban. Nyüszítenek, de nem a húsukba vágó kötelek rémítik őket.

Következik:

VII.

Bránkó, a deák

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ