„1969-ben néhányunkat kicsaptak az orvostudományi egyetemről, mert a Nagyerdőben megemlékeztünk az egy évvel azelőtt Csehszlovákiában történtekről. Hiába volt apám katonatiszt, anyám pártfunkcionárius, az akkori hatalom rettegett attól, hogy nálunk is ilyen történjen. Nagyon
bántam, de nem tehettem semmit. Egy szemesztert tudtam le Debrecenben, soha nem szereztem meg a diplomát, de mindenképpen a szakmában akartam dolgozni, ezért jelentkeztem a kórházba.
Szüleimnek azért volt annyi befolyása a megyében, hogy felvegyenek. Felvettek. Hétfőn kezdtem, mégpedig hogy! Sose felejtem el! Jó, jó, tudom, röviden! Emlékszel még a régi piacra? Nem? Ja, persze, te nem egri vagy. Egyébként tudod, hogy az újszászi szanatóriumban is dolgoztam hat évig? Szóval eljött a hétfő, én meg mentem dolgozni. Egy idős ismerősöm, aki már régen itt volt, szólt, hogy a műszak előtt a régi piacra menjek. Odamentem. Már várt. Lángost ettünk. Utána rendelt két fél rumot. Akkor még nem tudtam, hogy feles az öregnél fél litert jelent. „Lássuk, milyen legény vagy! Megállod-e majd a helyed!” Még emlékszem, hogyan mentünk be a kórházba, aztán beállt a filmszakadás. Arra ébredtem, hogy rázzák a vállamat, és mondják, menjek a piros szőnyegre. Amíg úgy-ahogy rendbe szedtem magam, az ápoló elmagyarázta, hogy ez annyit jelent, raportra szólítottak, s felkísért egy irodába. Ott fehér köpenyes orvosok és egy doktornő várt. Hallgattak. Végre megjött a főorvos, aki engem felvett, s megtört a csend. Ő törte meg. Nemes egyszerűséggel, nem cifrázva szavait így szólt: – Fiacskám, ha szeretnél itt maradni, tanulj meg inni, vagy eredj a picsába!”

Jani az elsőt választotta. Maradt.