Az „Állapotfelmérés: A hazai kulturális ágazat helyzete” című szakmai nyílt nap előadásairól

2011. október 28-án az Országház Felsőházi termében konferencia-jellegű nyílt napot szerveztek a magyar kultúra állapotának felmérése céljából. A kulturális ágazatok intézményi és érdekképviseleti részéről 22 előadó prezentálta a saját területe eredményeinek függvényében a jelenre és a jövőre nézvést a szervezeti feladatokat, valamint az államtól, illetve a törvényhozástól igényelt-elvárt szabályozási és anyagi támogatás lényegét.

Az előadások 15 percesek voltak. Kérdésekre, tanácskozásokra nem nyílt lehetőség; legfönnebb a levezető elnök reagálhatott röviden a hallottakra, illetve az előadók utalhattak a korábbi megszólalásokra. A konferencia tájékoztató jellege ellenére fontos kérdéseket vetett fel, és a kultúra ágazatainak képviselői megismerhették egymás területeinek gondjait, illetve ezek orvoslására javasolt cselekvési terveket. Az előadások anyaga kötetben meg fog jelenni. Bízzunk abban, hogy az állami döntéshozók közül az érintettek el fogják olvasni, és hallgatnak a szakmai érvekre.

Biztató jel az, hogy a nyílt nap szerezője L. Simon László országgyűlési képviselő, a Parlament Kulturális Bizottságának elnöke, újonnan a Nemzeti Kulturális Alap elnöke. A szakma véleményére tehát kíváncsi a politika. A jövő dönti el, hogy a véleményeket, tanácsokat, kéréseket megfogadják-e a hatalom gyakorlói. Mindenesetre L. Simon konferenciaelnöki bevezetőjében elismerte a törvényhozó és végrehajtó hatalom felelősségét a kultúra iránt. Sőt, Klebelsberg Kunó államtitkárát, Kornis Gyulát idézve kijelentette, hogy „a kultúrát a hatalom szolgálni köteles”, mivel „a kultúra a demokrácia alapja”.

L. Simon szerint korábban nem volt egységes országos, nemzeti kultúrprogram, és a kormány nekifogott a változtatásoknak, de neki egyedül nem megy. Szükség van ebben a folyamatban a szakma támogatására, alkotó részvételére. Gyenge a kultúra önérdek-érvényesítő képessége, ezért ezen kell legelőször is változtatni több párbeszéddel, konzultációval, határozottabb fellépéssel. Míg korábban inkább lebeszélték a művészeket és szervezeteik képviselőit a vitázásról, politizálásról, addig az elnök szerint erre bátorítani kell őket, be kell vonni a folyamatba mint érintetteket.

A felszólalók köre, szakterülete, funkciója meglehetősen változatos volt. Az előadások tartalma és szerkezete igazodott az adott kulturális terület sajátosságaihoz. Két fő csoportra lehet osztani az előadókat. Az egyik olyan érdekképviseleti vezetőkből állt, akik maguk is gyakorló művészek, vagy részben továbbra is azok, így az alkotói oldalról ismerik szakterületük életét, problémáit, igényeit. Ők kevésbé természettudományos alapon fogalmazták meg a helyzetjelentésüket, de ez épp egyik állításuk is volt a kultúráról, miszerint az nem elsősorban gazdasági tevékenység. Ugyanakkor konkrét tervekkel álltak elő, amelyek nem rugaszkodtak el a legtöbb esetben a megvalósíthatóságtól.

A felszólalók másik csoportja kultúrdipomatákból állt, akik intézményeket vezetnek, kutatásokat végeznek, programokat koordinálnak. Ők részben saját munkájukat ismertették, így kevésbé voltak kritikusak a fennálló viszonyokat illetően, de közülük is többen tervekkel, és nem kis projektek vázlataival rukkoltak elő.

Meg lehetett figyelni azonban néhány általános motívumot az előadásokban. Mindegyik alkotó és vezető a saját területét a legfontosabbnak, vagy az egyik legfontosabbnak tartotta: integráló erőnek, a többi kultúrterület vonatkozásában. Ezt hangsúlyozták legerőteljesebben a filmesek, a színjátszók és az írók nevében felszólalók. Alapvetően elégedett senki sem volt, mindegyik szakember fontos állagmegőrzési és fejlesztési teendőket emlegetett. Érdekes azonban, hogy az egyes területek sürgős és egzisztenciális szintű megsegítése mellett nem csak az anyagi támogatás növelését tartották fontosnak. Legalább akkora súllyal szerepel terveik közt a szabályozás átláthatóbbá, igazságosabbá tétele.

Amit viszont kivétel nélkül mindegyik előadó hangsúlyozott, nyilván vérmérsékletének megfelelően, az a művészi igényesség presztízse visszaállításának égető szükségessége. Leghatározottabban és a legharciasabban Gulyás Dénes operaénekes fogalmazott, aki a tömegkielégülés-tömegkielégítés veszélyeire figyelmeztetett, és nyíltan olyan kérdéseket tett fel, minthogy „betörtek-e a kultúra köztereibe a barbárok”? Illetve: „ki merjük-e mondani (az ezzel kapcsolatos) problémákat”? Ő megteheti, hogy kimondja, hiszen ő egyszerre áll mindkét oldalon. Operaénekesként letette a névjegyét az asztalra az elmúlt évtizedekben végzett zenei tevékenységével, és országgyűlési képviselőként közvetlenül képviselheti a művészet frontján dolgozó elhivatottak érdekeit.

Gulyásnak nem költői volt a kérdése, meg is válaszolta azt, amit mindannyian tudunk vagy sejtünk, hogy a barbárok betörtek a kultúra köztereibe, és azok jelentős részeit elfoglalták. Szerinte ennek a gyakorlatnak tervezéssel, oktatással, illetve differenciált és megfelelő mértékű támogatással véget kell vetni. Nagy kérdés, azonban, hogy meghallják-e az illetékesek Gulyás figyelmeztető-kérő-követelő szavait? Meghallják-e, ha ő is épp egyik olyan illetékes, akinek mindezt meg kell(ene) hallania?

Engem nem csak az aggaszt, hogy vajon a politikusok, döntéshozók odafigyelnek-e az igényes kultúrát művelők, követelők hangjaira, hanem az, hogy van-e elég helyzetbe hozható, minőségi kultúrát művelő művész és művészetszervező? Eddig is volt hatékony érdekérvényesítés a művészeti ágakban, csak nem az érték kapott (gyakran) elvi és anyagi támogatást. A válság szerintem csak részben a (kultúr)politikában gyökerezik. A válság ott van a művészek hangos kisebbségének (vagy már többségének?) elidegenedett erkölcsi és esztétikai felfogásában.

Amikor a politika olyan művészektől vár tanácsot, a törvényhozás és a végrehajtó hatalom erkölcsi megalapozására, akik például megvédik a hazugságon ért közéleti szereplőket, és több száz milliós költségvetésből a blődli kategóriájába tartozó filmeket készítenek, akkor nem feltétlenül a kultúra önérdekérvényesítő képességével van baj, vagy nem csak azzal. A felszólalók közt is voltak olyanok, akik retorikailag igazodtak a nemzeti összefogás jelszavaival kétharmados többséget szerzett parlamenti képviselet retorikájához, de maguk több szakmai megnyilvánulásukkal, akár intézményvezetőként a nemzeti és a művészeti értéket romboló magatartást erősítik. Volt olyan, aki konzervatív gondolkodónak vallotta magát, és nem érezte, hogy az Országház épülete mindjárt rá fog szakadni.

Azt most ne részletezzük, hogy a konzervatív gondolkodás nem feltétlenül jelent a művészeti és a nemzeti értékek iránti elkötelezettséget, de a liberális-avantgárd magatartáshoz képest még ez, az ilyen retorikai kontraszt is visszatetsző.

Az általános kérdések mellett nézzük még, mit tartottak fontosnak elmondani az előadók a filmművészettel kapcsolatban. Vitézy László filmrendező, aki különböző bizottságok tagjaként az elmúlt időszakban is belelátott a szakma helyzetébe, annak változásába; elmondta, amit amúgy is tudunk, hogy a rendszerváltás után több fázisban széthordták a vagyont, a filmgyártás és forgalmazás infrastrukturális alapját. Ezen kívül szerinte adócsalással okoztak négymilliárdnyi hiányt az MMKA-nak is.

Vitézy ugyanakkor rámutat arra is, hogy nem csak gazdasági, hanem morális válság is sújtja a filmszakmát, és ez még súlyosabb. Kiemelte például azt, hogy Medgyessy Péter miniszterelnökként megígért tíz milliárd forintot a filmeseknek, de nem adta meg, és nem csak azért, mert közben távoznia kellett. A rendezőket, producereket a be nem váltott ígérettel kölcsönökbe hajszolta. Virtuális, nem létező pénzből forgattak filmeket, és így adósodott el a filmszakma, ami egzisztenciális válságban van a vissza nem fizetett kölcsönök, a jelzálogként elvesztett ingatlanok miatt.

Itt történik a visszacsatolás a felelősség kérdésében. Ha a művészet, köztük a filmművészet fősodrának rendezői és filmjeik nem tartják eszménynek az igazmondást, az általános emberi és az igényes esztétikai értékeket, akkor egy politikus is csak relativizmusra, csúsztatásra építhet. Mint (például) Medgyessy.

Vitézynek vannak megoldási javaslatai is. A pénzek elsikkasztóinak felelősségre vonásán túl szerinte át kell alakítani a finanszírozási rendszert. Ha átalakult a forgalmazási struktúra és a közönség filmhez való viszonya, hagyni kell veszni, ami veszendő, de ki kell találni újat is. Amíg kevés a pénz, addig is lehet gyártani a mozifilm költségének 20-30 százalékából például tévéfilmeket. Ezzel az értékeket is erősíthetnék, hiszen számos remek írásmű adoptálható még Mikszáth Kálmántól Tamási Áronig és még tovább. A nézettség is növelhető, illetve részben biztosított lehet a televíziós sugárzás révén.

Néhány későbbi felszólaló előadó is megerősítette ennek az elképzelésnek a helyességét, hiszen a tévéfilmek révén a színházi társulatokat is újból (jobb) helyzetbe hoznák, és a forgalmazás szempontjából is kihasználatlanok például a helyi sugárzású televíziók.

A film archív anyagainak megőrzése szempontjából fontos projekt, illetve intézmény a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet programja. A MaNDA struktúráját és cselekvési tervét Lovas Lajos főigazgató ismertette. A program nagyon konkrét és idősávokra leosztott, így követhető, számon kérhető. Nagyon fontos, hogy a MaNDA a lehető legszélesebb kulturális intézményi anyagot szándékszik közzétenni egy központi internetes felületen, és a szakma, az érdeklődők, illetve külön a gyerekek számára is vonzó formában, amolyan infotainement alapon népszerűsíteni.

Bízunk abban, hogy a MaNDA nem csupán milliós nagyságrendű adat digitalizálását, interneten és GPS-en való elérhetővé tételét jelenti, hanem érték-alapon az igényes kultúrát még inkább emberközelbe hozza. A kultúrkincs, így a filmes értékek is, nem csak bájtokba kódolást és kereshetőséget jelentenek, hanem megfelelő feldolgozást, értelmezést, értékelést is, amellyel a program munkatársainak szolgálniuk kell a magyar nemzet és állampolgárok közösségét.

Összességében tehát értékelendő a gesztus, hogy a politika kikérte a kultúra képviselőinek a véleményét ilyen szinten és formában. A konferencia anyagában, az általam nem idézett előadók prezentációjában is elhangzott minden lényeges információ, terv, csak mindezt komolyan kell venni, meg kell hallani, meg kell fogadni. Vissza kell szorítani művészi és nemzeti értékek rombolására szakosodott barbár tömegkultúrát, az igényes művészetet pedig differenciáltan és anyagilag jobban, illetve hatékonyabban kell támogatni. Meg kell hallgatni a szakma jól képzett és becsületes tagjainak a hangját, akik valóban lépjenek fel határozottabb érdek- és értékérvényesítő módon, és bátran politizáljanak is akár, mert az nem kifogásolható, ha azt tisztességesen teszik.

Nagy kérdés azonban, hogy a művészi „szakma” képes-e belülről, önmagától is megújulni, és értéket képviselni? Tartalmilag legalábbis, ha szervezetileg az még a következő feladat lenne is. Vajon, ha a szakma többsége és a fősodra még nem elég érett a változásra, a politikusoknak lesz-e elég éles szemük és bátorságuk észrevenni, kiemelni, támogatni az igényeset, még akkor is, ha az az adott szakmán belül esetleg szavazati kisebbségben van? A megtisztulás bármelyik oldalról elindulhat, ha másért nem, akkor azért, mert vannak olyan egyéniségek, akik a művészi és a törvényhozói, illetve törvénygyakorlói oldalt is belülről ismerik, sőt, mindkét csoportba egyszerre tartoznak.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ