Majdnem úgy kezdtem ezt a kis konyha- illetve lakomatraktátust, hogy már az ókori görögök, a rómaiak is… Ha tényleg így indítok, akkor fölfedezem a spanyolviaszt. Hogy már a klasszikus korok görögjei, a rómaiak is ettek, táplálkoztak, töltekeztek, zabáltak. Mondjuk, ahogy akarjuk, a lényeg mit sem változik. A lényeg emléke, az emlék lényege – hogy ott álldogálok az akkor már javakorabeli Szőcs István (címzetes újságíró, a romániai magyar színi- és irodalomkritika középkeresztjének birtokosa) ajtajánál, és irgalmatlanul nyomom a csengőt.

Az ódon kolozsvári bérház emeleti gangjára nyíló ablakokból főkötős öregasszonyok bámulnak ki a csengetésre, mintha őket keresné valaki, ha másért nem, hát hogy elkérje orrukról a pápaszemet egy röpke pillanatra, lám, nem csapta be a szemetes, a villanyóra-leolvasó azt, aki tulajdonképpen ott sem lakik, tehát becsapni sincs hogyan.

Mindamellett a számla az számla, és csak az hibázik, aki dolgozik, következésképp aki nem dolgozik, az a legnagyobb moralista, még akkor is, ha a földszintről az emeleti gangra felszüremkedő népi igazság szerint aki rendszerint nem dolgozik, az rendszerint ne is egyék!

Szőcs indul az ajtónak, árnyéka a színes kartonfüggönyön. Ajtót nyit, á, te vagy, kezében vászoncekker. Csak ide megyek a piacra, ha akarod, kísérj el.

Megvolt-e még akkoriban a kofák, a Hóstát, a városkörnyék piacos népségének hetenként legalább egyszer összeverődő kistársadalma? Tartok attól, hogy nem, s ha mégis, akkoriban nem figyeltem eléggé azokra az apró jelzésekre – a tényekre! –, amelyekből akármit is megtudhattam ezekről az egyre nagyobb városok fenyegető árnyékában gubbasztó kis falvakról. A Hóstát nyomtalanul felszívódott Kolozsvár bendőjében, a blokkosítás volt a gyomorsav, hetek alatt szétmarta, sorsát nem kerülhette el.

Szőcs István körülbelül akkortájt lépett elő a konyha ősködszerű gomolygásából (ami nem feltétlenül azért volt gomoly, mert a rántás odaégett) a nagy felismerésekkel: hogy milyen az erdélyi és ezen belül a magyar, az örmény vagy a román konyha, hogy minket, magyarokat egyebek mellett mi közelít a keleti konyhához, mondjuk a kínaihoz, hogy tudomása szerint az édeset és a savanyút ők, a kínaiak, és mi itt, Európában társítjuk mániákus ráérzéssel és napkeleti eleganciával.

Átlábaltunk vagy két szemaforon, a Horea út beton- és acélkáváját elhagyva egy betonasztalokkal kirakott betonfélsziget következett a Széchenyi téren, de ezen a félszigeten igazi hagymák, murkok, petrezselymek, retkek és jércikék, pulykák, pipék teremtek. Szőccsel akkoriban szerettem nempiacot járni, mert olyan színesen beszélt még a legszíntelenebb időkben is, és olyan meredeken okos volt, hogy mohó érdeklődéssel hallgatta az ember. Előadásában a legbanálisabb helyzettörténet is kultúrtörténeti sarokkővé nemesedett, ha ő úgy akarta. Már a betonasztalok eleven kopárságában nézelődtünk, azt mondja a következő pillanatban: egy jó paszulylevest akarok délre, semmi egyebet. Szóval nem bableves, aminek harmadik szinonimája tán nincs (de van, a fuszulyka), nem jókaist, nem mezőségit, sem örményest vagy szászost. A fuszulykával az a helyzet, hogy a paszuly csak nyugatabbra, a vendéglátóipari címkéken bab, Székelyföldön fuszulyka, s ha oldalassal, igazából akkor jó. Ezt mindenki tudja, nálunkfelé közhelyszámba megy. Szőcs annál inkább és sokkal többet. Ő már akkor a kontinens, illetve a világ konyháinak teoretikusa volt (s a kontinens meg az egyetemesség nagykonyhájában ott ízlenek-szaglanak a nemzeti konyhák), amikor a másik kistársadalomban, a kolozsvári írókéban minduntalan azt hallotta az ember, hogy iksz vagy ipszilon milyen egyszerűen, mindamellett kiváló és eredeti módon főz. A helyzet ismeretében iksz akár Bálint Tibor is lehetett, ipszilon meg Bodor Ádám. Szóval prímán főznek, már ha van miből, s ez elsősorban nem is annyira a pénzt jelentette, hanem az akkor már érezhetően apadó viszonylagos bőséget, a gyérülő bolti készleteket, az egyelőre csak véletlenül döccenő ellátást. Már nem emlékszem, mi mindenről beszélgettünk a vesszőkosárban az asztalra kitett gácsér – gunci! – kifejezéstelenül kék szemének közelségében, vagy úgy, hogy arcunk előtt egy lábtól összekötözött és fejjel lefelé lógó csirkepár kárált. A fordulatra annál inkább. A fordulat pedig, amit Szerb Antal népszerű világirodalom-történetében minden éjszakák éjszakájának mond, szó szerint: az a bölcsen mámoros éjszaka, amikor Agathónnál lakomára, symposionra gyűlnek össze a válogatott athéniek, és szinte hajnaltájt bekeveredik a kapatos Alkibiadész, fején borostyán- és violakoszorú rengeteg szalaggal, elmondja Szókratész dicséretét. De ki hallja, ha egyszer a színműírókat, magát a címzettet, Szókratészt és Arisztophanészt leszámítva mindenki mélyen alszik, ők pedig azt magyarázgatják a lehető legszűkebb körben, tehát egymásnak, hogy a jó komédiaíró feltétlenül jó tragédiaíró is. Tegyük hozzá gyorsan, utánuk is, mert a tragikomédia igazából huszadik századi műfaj, még az én életemben is. Különben a szépségről és a szerelemről vitatkoztak Platón lakomájának résztvevői, és – itt következett az a fordulat – ha emlékszel, kedves barátom, inni ittak, meglehet, mértéken felül, a lakomavendégek, de a szerző följegyzett bár egy fogást? Dehogy! Van ilyen lakoma is, hogyne, mint mondani szokás, már az ókori görögök is, főleg ha idealisták, felhő- vagy csak ködevők. Ti azért ne vigyétek túlzásba! Álljunk csak meg itt, mennyiért adja azt az adag paszulyt?

Amikor pedig a vereshagyma után kajtattunk már, latin auktor, Petronius jutott eszembe. Pontosabban műve, a Satiricon, ez a sajnos csak részleteiben fennmaradt pikareszk, melynek összefüggő fejezete a Trimalchio lakomája. A Nero császár korabeli tivornya legalább annyira ókori, mint a Platóné. Mégis mekkora a különbség! Az étkek oly részletezően pontos leírása, a feltálalás oly rafinált fifikái, hogy ott más disputának sem ideje, sem pedig tere. Filozófiának tényleg nincs, ebben az újgazdag társaságban ismeretlen minden filozófia. Úgyhogy száműzni se kellett, mint aztán Nero után, a Flaviusoknál a filozófusokat. Platónnál a gondolat, Petroniusnál a látvány. Megdöbbentő finomságok, nemde? Az előételes tálon korinthoszi bronzból vert csacsi állt, hátán átalvetővel, amelyben az egyik oldalon fehér, a másikon fekete olajbogyók voltak. A csacsi felett két tál volt, mindkettőnek szélébe belevésve Trimalchio neve és az ezüst súlya. Egymáshoz forrasztott hidacskák mézzel és mákkal behintett mormoták alatt görnyedeztek. Kis ezüstroston forró kolbászok hevertek, alatta pedig syriai szilva és gránátalmabél. Vagy a felszolgálótálcán óriási vaddisznó, fején kalap, két pálmalevélből font kosárka lógott agyarain, egyik szárított, másik friss datolyával tele. Körülötte ropogós tésztából sült kismalacok, mintha szoptak volna, jelezték, hogy a disznó koca. Amikor pedig a nyiszáló beledöfte kését a vaddisznó oldalába, a sebnyílásból rigók röppentek ki. Ám készen álltak a madarászok is lépvesszőikkel, és az ebédlőben röpdöső madarakat nyomban összefogdosták.
Ez volt az a féreglyuk, amin szép nyugodtan visszatértünk korunkba. Nem éppen, mert Zilahy Ágnes Valódi Magyar Szakácskönyvét 1891-ben adták ki, utána még tíz kiadást ért meg a következő ötven évben. Abban olvastam egy borzadályos receptet: hogyan lássunk hozzá a teknősbékaleves elkészítéséhez? A két nagyobb békát tüzes vaslemezre helyezzük, s amikor lábuk, farkuk, fejük kinyújtják, éles késsel tőből levágjuk. – Ne is folytasd – mondta unottan Szőcs, ez az a könyv, amit gróf Teleki Sándor kézírásos levelével ajánlott az olvasónak? Igen, ez az. A vad gróf, akinek Táncsics Mihály volt a nevelője! A honvéd ezredes, aki háromszor is vendégül látta Petőfit koltói birtokán. Petőfiék nála múlatták mézesheteiket. Nem sokkal ezután Bem az erdélyi hadsereg felügyelőjévé nevezi ki a kiváló katonát, aki ott volt a világosi fegyverletételnél, bebörtönözték, de megszökött az aradi börtönből, bejárta a még mindig nyugtalan Európát, Belgrádba, Konstantinápolyba, Párizsba, Londonba menekül. A császári haditörvényszék távollétében halálra ítéli, in effigie fel is akasztják, vagyonát elkobozzák. Végül Garibaldi kedvenc tábornoka lesz. Tizennyolc évnyi száműzetés után tér haza amnesztiával, birtokait is visszakapja. S hogy hol találkozhattak, ezt is egykettőre letárgyaljuk. Zilahy Ágnes akkor született (1848-ban), amikor Teleki Sándor katonai pályája zenitjén volt. Nagybányán élt, Teleki pedig, miután bocsánatot nyert, koltói birtokán, Nagybányán, illetve szülővárosában, Kolozsváron, Debrecenben és Budapesten élt. Úgyhogy megvan a közös pont: Nagybánya!

Képzelt jelenet Petronius lakomájáról

Végre fölfedeztük a vereshagymát is az egyik asztalon, némi egészséges alkudozás után ez is a szatyorba került. Hogy milyen paszulylevest ettünk aznap Szőcséknél, most már a Kriterion könyvkiadónál még az ántiidőkben megjelent Erdélyi lakomából se tudnám megmondani. Alfalusi paszulyleves volt tarkapaszullyal, az elmaradhatatlan füstölt hússal, salátával-zöldkaporral? Vagy fehérpaszuly-kachen füstölt disznóhússal, ahogy Szászkézden, Darócon ették rizsesen? Szombatosok paszulylevese volt, amelyben libamellet, libacombot mellékeltek a szárazpaszulyhoz, csipetkét, fűszernek pedig ott volt a bors meg a tárkony… Végül is nem fontos. Ha Platón lakomájának is vége szakadt egyszer, bár Szerb Antal szerint az a lakoma múlhatatlan, ugyan miért kellene emlékezni a görögök, rómaiak és annyi minden után egy tányér mégoly finom paszulylevesre?