Már a cím maga izgalmas kihívás: alter: másik, a másik – egó: az én, énem. A képregények népszerűsítette szuperhősök kettős- másik énjének titkait sejteti. A teljhatalmú király, mint jó parancsnok és a fondorlatos asszonylenyúlás mestere által felkínált miniháló (David-Bethsabe-Uriás története a II. Sámuel 11. fejezetében), aztán nagy ugrással: Fatia Negra Jókainál a Szegény gazdagokban, Dr. Jekyll és Mr. Hyde Stevensonnál,  és a későbbi szuperfiúk kettős élete jut elsőként eszembe, ahol a fantasztikus tettek tára legalább annyira kihívó, mint a szolid mindennapok életvitele. A pápa fecskében. Anyakirálynő – beöntés előtt. Levetkőzve azt, ami elválaszthatatlan a valóságtól.

Hendi Péter késheggyel szétpattintott dióhéja ezt a kettős tartalmat, a kóstolásra, bekebelezésre hívó dióbelet (aminek terhétől öregbül a kamra) kínálja, amit, mindannyian emlékezhetünk erre, még meg kell szabadítani a vékony fás fonat belső lemezeitől, ami, ha bejglibe daráltan harapunk rá, el tudja venni a karácsonyi ének krákogás mentes csengő visszhangjait. Tudósítás „egy tárgy megtisztításáról”, ami szinte egyidős a magyar próza létrejöttével. Tények, ön-reflexiók, reflexiók az egó-kínálta kilábalásra. Akár Henrich Böll Billiard an halbzehn regényére vázol szénnel és krétával – de sohasem szürkén – egy alter-imágót, akár egy valaha volt profán és magasztos kultikus helyet, a Mészöly-tanszéket idézi, azaz fixálja az előhívott forte papíron, kitörölhetetlen képet vés gyémánt heggyel és acél tollal az emlékezetbe.

Van egy jelenet a postásfiú lelepleződése után Maugham Episode c. novellájában, amikor a kedveskedő, nagyvonalú és vagány fiúba beleszerető prepa kislány minden lemondást vállalóan kitart szerelme másik (igazi, azaz bűnös), vállalhatatlan egója mellett. Talán, mert a dédszülei, akikre ő már nem is emlékezhetett, is  így tettek volna.

Örököljük a másik egót, néha épp önmagunktól. Ahogy a Hendi-macro bemutatja 68 Prága színét, átadja barátait és közös titkaikat az urbánus színekben, vagy amikor letérdepelve keresi a széttépett lovi-tickett darabokból visszaigazítandó múltakat.

Valóban jó, ha elhisszük, érdemes türelemmel kivárni a beérés idejét. Gyermekként már a hernyó virágok kisimogatásával süttettük volna éjjel is a nappal diófáink még meg sem fogant virágait, és amikor félig kinyílt zöldes-barna burkaikban lepotyogtak, a permetes lajt peremén törtük fel őket a pincelépcső pereméről letörött tégladarabbal a tejfehér soha el nem felejthető ízeikért.

Hendi Péter, tizenhárom évesen, amikor megírta első regényét, és beköszönt a kézirattal a New-York Palotába, még jól emlékezhetett arra a finom fehér héjra, amit lehántottunk a frissen feltört dióbélről, hogy a legfinomabb, belső ízekhez férkőzzön a délutánunk vágya. Meg azért is, mert valamelyik nénikénk azt mondta, az éretlen dióhéj mérgező. Vagy ez már a mandulával esett meg?…

(Hendi Péter: Alteregó, Napkút Kiadó, Budapest, 2010. 52 oldal)