Állok a višehrady- i temetőben, és lenézek a Vltavára, vagyis hogy arra a részre, amit a fák megengednek, délnyugat felé, félig ködös a látvány. November 17. – e van.

Renátka, a kolléganőm, épp most jegyzi meg, félrehúzott szájjal, közben a fogát szívja, utálatos egy szokás, hogy az egyetemisták pontosan itt, a Mácha sírjánál terveznek ma délutánra valamiféle tüntető megemlékezést. Ezt is úgy mondja, hogy közben körülnéz, mert nem akarja, hogy más is hallja. Tudom, hogy az apja mondta neki, aki a járási hivatal építészeti osztályán dolgozik, persze ilyen állásban kommunista kell, hogy legyen. Ők biztosan tudják, mi készül a másik oldalon.

A síron rengeteg a friss virág, pedig két hete volt mindenszentek napja, nemcsak krizantémok, hanem szegfűk, sőt rózsák.

Egy napos szakszervezeti kiránduláson vagyunk Prágában, teljesen véletlenül a diákság napján. Velünk van a vállalati párttitkár, a szakszervezet elnöke és titkárnője- a legmérgesebb, legmagabiztosabb arc, amit valaha láttam. Teljesen nyilvánvaló és természetes volt számára odaadni magát az ügyért, minden tekintetben. Szerencsére gyereket nem sikerült összeszeretkeznie ennyi év után sem, mert jól benne van a korban, még egyedülálló. Most már a buszsofőrünk ágyasa, ő is nős. A vállalati busszal érkeztünk.

Levisznek bennünket a belváros egyik félreeső utcájába, ami a Vencel tér felett van. Négy óra szabad csatangolás. Ha egyenesen előre indulunk, a Vencel szoborig jutunk, ez a megbeszélt tájékozódási pont. Onnan pedig aztán végképp nem lehet eltévedni. Végig le a téren, elfordulunk jobbra, egy- két utcányira a Prágai kapu alatt, a Celetná utca felől kinyílik az Óvárosi tér. A siető, vagy meg- meg álló, kedvesen- dallamosan beszélgető prágaiak, a turisták, a galambok, az Orloj.

Kicsit nézelődünk mi is, majd előre, a vár felé. A Hradčany, az évszázadaival, máig is nagy erőkkel bír. A folyón túl, távolabb emelkedik. Messze van, időnk nem engedi. Úgy döntünk Renátkával, mert vásárolni is szeretnék, hogy ezt most kihagyjuk. Elmegyünk a Károly hídig, ott időzünk egy kicsit.

A gyaloghíd feljáratánál érdemes megállni egy keveset, elfordulni minden irányba, nemcsak a mérhetetlen történelmi értékű néznivalók végett, hanem mindig látható valamilyen híres személyiség. Talán két éve, ilyen álmélkodásom közepette ugrott a lábamra, egy velem egyidős fiatalember, félrelökték, így háttal visszakozott. Először lábfejemre, majd továbbszökkent bocsánatot sem kérve, arra sem volt ideje. A szétnyíló csoporton keresztül már én is láttam a pöttöm, fiúformájú, öreg emberkét, számomra ismeretlen katonai egyenruhában.

Félszer magasabb testőrök kísérték, közben erélyes karmozdulatokkal hárították maguk elől az embereket. Akkori kísérőtársam, főnököm,- aki cseh származású volt, az ősei valamikor a két világháború között kerültek Besztercebánya környékére, mint kizsákmányoló felsőbb osztály, utálták is őket a szlovákok rendesen- duruzsolta beképzelten, de óvatos halksággal a fülembe:

– Igen ő az, most itt van baráti látogatáson, Theng Siao-pching.

Átsétálunk a másik oldalra, a Malá Straná-ra, maradunk a folyóparton, és egy parkon keresztül, dél felé, a Nemzeti Színház épületét látva a Légiósok hídján keresztül a Nemzeti sugárút a cél. Itt van a Magyar Kulturális Központ, ahol könyveket akarok vásárolni. Renátka úgy dönt, kibírja ezt a megpróbáltatást, szlovák lévén.

Kilépek az utcára, ő addig cigizve várt, félig- meddig elfoglalva a saját örömömmel a kedvemre való olvasnivalóktól, látom a velünk egy irányba sétáló embereket, meg a szembe jövőket. Alig lehet járni, a párok kézen fogva, életemben nem láttam ennyi összefogott kezet. Nehéz a haladás a nagy tömeg, meg a kezek miatt, de mindenki kedvesen mosolyog, előzékenyen utunkra enged. Az a rengeteg színes öltözet, alig valami fekete. Senkinél sincs teli bevásárló szatyor, pedig már a munkaidőnek vége.

A központ felé igyekszünk. A Nemzeti sugárút a Vencel tér lábánál végződik, ott a nagy cipőáruházba fordulunk, a harmadik emeleten van a női osztály. Sokat válogatok, aztán egy finn fehér hócsizma a végeredmény. Jól bemelegedünk, mert az utazás, és a novemberi időjárás miatt melegen öltöztünk. Kilépve a térre jól is esik a hideg szél. Az emelkedő felé fordulunk, szent Vencel büszke tartása a lovon, arra kell indulnunk. Húsz percünk van a busz indulásáig, jól bele kell húznunk.

A tér másik oldalán, lefelé, már szirénáznak a zöld antonok.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ