Kovácsék lakása a nagyváros egyik peremnegyedét képező új lakótelepen volt. Ez a horizontális betájolás, vertikálisan pedig ég és föld között lebegtek. A tizedik emeletre kapták a kiutalást, ami enyhén szólva szokatlan a földszinti megszokottság után.

Három, az is lehet, tizenhárom, de még inkább huszonhárom nemzedék után ők voltak az elsők a családban, akik emeletjárók lettek, de a tizedik még nekik is hihetetlen volt. Annyira, hogy Juliska nem is mert kilépni a nyitott erkélyre, pedig onnan igazán jól mutatott a környék, jobbra, balra, elöl egy-egy, az övékéhez hasonló tízemeletessel. Jé, itt fürdőszoba is van, két egész szoba, konyha, előszoba, kamra. Mivel bútorozzuk be hamarjában? Beleugrunk egy részletbe, és lesz itt minden!

Röpke két hét alatt olyan váro­siak lettek, mint a többi, még egy Venus televíziót is vettek, mosógépet, mert kisjancsira mosni kell, nem is keveset. A nagyobbik Jancsi az egyetlen Juliskájával példás pontossággal kelt a hajnali dudaszóra, a tízórait még előző este kikészítette neki az asszony, megborotválkozott, fölgyúródott a harminchármas autóbuszra, s egész előtt három perccel már a traktorgyár főbejáratánál pontált. Juliska reggele ugyanolyan volt, a borotválkozást leszámítva, de hát ez természetes. Ő a harmincnégy per bével ment a kötöttárugyárig, a lakásban ezek szerint csak a totyogó kisjancsi maradt, meg Rozi mama, akit úgy hoztak fel magukkal a faluról, mint a sámlit a konyhából. Hogy mi mindenre jó lesz még. Amin rosszkedvükben még változtatni is lehetett, így: ejsze csak jó még valamire. Most például lemegy az alimentárába, szerencséjére kisebb a sor mint máskor, tej is van még. Aztán már csak egy kis murok meg petrezselyem kell a leveshez, liftezhet is vissza a tizedikre. Ezalatt a gyerek ide-oda totyog a néptelen lakásban, a fűtőtesthez ér, és nehezen, de fölmászik a hideg öntöttvas bordákon. Május van, a központi fűtést kikapcsolták. Eddig még semmi baj, csak épp melegszik, aztán egész forró lesz, dehogyis a fűtőtest, inkább a helyzet. Az ablakot megpattintották, arasznyira nyitva maradt, szellőzzön a lakás, száradjon a még friss vakolat. Kisjancsi kidugta fejét a résen, majd kimászott a bádoggal bevont párkányra, kimászott a nagyvilágba, perc múlva a túlvilágon találta magát. Megkíméljük az olvasót a látványtól, ami a lakótelep otthonülőit fogadta, akik előbb kibámultak a puffanásra, aztán lerohantak a mozdulatlanul heverő gyermekhez. Másfél óra múlva pedig már a síró szülőket is látni a törvényszéki orvos jégpitykékkel csempézett boncolótermében.

A szerző felvétele

Letelt a mélygyász, kitelt az esztendő, és mintha a fájdalom tompult volna kettejük szívében. A hiány érzete cseppet sem. Kellene egy kisjancsi, kisistvánnak hívnánk. Jó lenne, mert így nagyon magunkra vagyunk. A gyerek megfogant, s a hírt az asszony úgy mondta el, hogy közben ujját a férfi ajkán tartotta, ne szóljon semmit, ha örvend, akkor se. Nehogy megsértsék a halott emlékét. Telt-múlt az idő, Juliska negyedik hónapja éppen decemberre esett. És akkor a kora téli éjszakán a feleség felköltötte a férfit. A hasára mutatott. A sovány, de tiszta holdfényben ezüst fonal lebegett a köldöke fölött, majd rákapcsolódott. Az ágytól az ablakig jól lehetett látni, onnan hová s még hamarabb, honnan, ki tudja? Körülbelül három percig tartott a misztérium, aztán már csak a hold fénye világította be megint a lakást, az ágyat. Akkor megmozdult a magzat, és pontosan öt hónap múlva a világra jött, mint a csecsemők általában, ha kitelt az idejük s az anyaölből kibújnak erre a világra. Még pólyás volt kisistván, amikor apja-anyja aggódni kezdett: mi lesz, ha majd lerúgja a pólyát és lábra áll, nehogy az történjen megint, mint kisjancsival, isten nyugosztalja…– Ujjnyi vastag rácsokat szerelek az ablakra – fogadkozott Jancsi. És megindult a traktorgyárban, hogy összeszedje a rácsnakvalót. Mire munkatársa, aki történetesen szomszédja is volt, ráadásul lépcsőházfelelős, azt mondta: Jancsi fiam, a szabály úgy szól, hogy minden blokk teljesen egyforma kell legyen. Mindenütt ugyanazok az erkélyek, ugyanazok az ablakok,ugyanazok a függönyök az ablakokon, ugyanazok a virágok az ablakpárkányokon. A piros és fehér muskátli meg a zöld levél szigorúan tilos, erre külön felhívta figyelmünk a nagy lakóbizottsági elnök. Ahol ilyet látnak, az egész családot hónapokig járatják extemporált írni. Tudod hová, ugye? – Szarok a virágra meg az ablakpárkányra, s felőlem kitörülhetik a függönnyel – ezt már kiabálva mondta Jancsi – engem csak az érdekel, hogy azt a kurva rácsot föltegyem, nehogy kisistván is úgy járjon, mint kisjancsi. Ha megfeszülök is fölteszem. – Ha így folytatod, ki leszel rúgva – zárta le a vitát a lépcsőházi bizalmi, aki komolyan hitte, hogy minden rendű-rangú rendbontásnak legalább egy kirúgás a díja. S ha az se használ, legvégtére marad a kurtavas, a deportálás, a lelki, végül pedig a fizikai megsemmisítés. Mint utólag kiderült, nem is gondolkodott rosszul, a büntetések mindenikét alkalmazták akkoriban, csak nem verték nagydobra. S rendszerint másért, illetve egyáltalán nem azért, mert valaki vétett az Uniformizált Lakótömbök Városrendészeti Bizottsága egyik vagy másik döntése ellen. Mindamellett Jancsit is gondolkodóba ejtette a dolog és elhatározta, hogy megkeresi azt a középutas megoldást, ami mindenkinek jó, másként: egyiküknek sem rossz. A bizottság, több: a Korszak presztízse sem csorbul, és ők is nyugodtan hagyhatják otthon a gyereket. Mi lenne, ha egy olyan rácsot tenne, amit az utcáról észre se vesz az ember? – Mondasz valamit – helyeselt buzgón a bizalmi – így a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad. A következő pillanatban visszaszívta volna, amit bolondul mondott. Ha kisistván a megmaradó káposzta, akkor ki a kecske a játszmában, melyik nagykutya? S hogy agyában megfuttatta saját lehetséges kálváriáját, tán ezért készségeskedett: hagyd csak el, én magam nézem meg a raktárban, milyen gömb- és laposvasak vannak. Olyat szerzek neked, hogy maga Toldi Miklós se tudna elbánni vele, pedig ő marha erős tag volt, ezt az egyet jól megtanultuk az iskolában.

Azóta így él egy elégedett család: apa az asztalfőn, anya a jobbján, anya mellett kisistván, aki már járni is tud. Ülnek, ebédelnek, néha mosolyogva az ablakra néznek, amelyen az utcáról láthatatlanul, innen kifelé viszont annál láthatóbban feszülnek a rácsok. Ők a rács védelmének örülnek most és ezentúl mindig, tán még akkor is, amikor már rég nagykorú kisistván és a többi, ezután születő testvére.