Állandóan szenvedtünk, hogy ne mondjam, nyavalyogtunk. Persze ezt nem a legfelsőbb párt- és állami vezetés súgta nekünk, nem köteleztek ilyesmire, a legfelsőbbek ennek pont az ellenkezőjét adták elő. Azt a töretlen optimizmust, ami szerint az ötéves tervet négy, három és fél, aztán pedig három év alatt teljesítjük, és ebben az időszámításban három nap annyi, mint egy esztendő. A munkás-paraszt szövetség meg úgy működött, hogy a prolik vasat adtak a földműveseknek, nem kard-, hanem ekevasat, erre fel ők sem akartak alulmaradni a nagy felajánlásban, annyira föllelkesedtek, hogy azt mondták: mi a sok vasért földet adunk cserébe. Amit csak szereztünk és amit örököltünk, vegyétek és egyétek.

Egyszóval kemény öklű munkásaink és naiv parasztjaink voltak azokban a rendszerváltó esztendőkben. Akár ezzel a tanulsággal is maradhatnánk, ha nem tudnám, hogy ez is igaz, de pont a fordítottja is. Amikor a paraszt nemhogy vasért, de aranyért se adta a megörökölt földet. Nekünk pedig ott, a városban igazából sejtelmünk se lehetett minderről, tán ezért is hogy a legpolitikátlanabb pótcselekvést választottuk. Nyavalyogtunk. Konyhába kitett kis, ócska rádióinkból reggeltől estig dőlt a Csaó bambinó, meg a Veled is megtörténhet egyszer, hogy sírsz majd egy régi perc után. Utánad nézek, megremeg az arcom. Álltam a tükör előtt, legalább tíz percig próbáltam, hogy remeg-e egyáltalán a pofám. Hát nem éppen romantikus reszketés volt, mint a régi jó némafilmeken. A maiak arra játszanak, hogy nem rezdül a képük, a terroristák meg magukkal robbantanák fel a világot.Ezért mondom fapofák korának ezt a mostanit, ahol mindenki azzal tüntet, hogy nincs köze senkihez és semmihez, felőle ott helyben felfordulhat bárki, átlépi, megy tovább.

Nem érdekel semmi. Nem izgat semmi. Nem akarom. Nem gondolom. Nem élvezem. Nem izélem. Szó sincs róla. Hidegen hagy. Teszek rá magasból. A következő húsz sort ilyen és ehhez hasonló cooligazságokkal tömöm tele, csak utána kérdezem: hát akkor tényleg ez nem volt? Tényleg így nem volt? És miért van most, nem a nyelvtani, inkább csak a valóságos jelenben? Miért nincs van? És miért nincs lesz?

Egy lány feltűnően hasonlított Marina Vladyra, csak a fogai borzalmasak voltak. Ha valaki randizni akart vele és fog ide vagy oda, sokan akartak, egy csomag mentoszánt vágott zsebre, és minden negyedórában becsúsztatott egyet a szépség szenvedélytől örökké szikkadt ajkai közé. Így már ki lehetett bírni, ami volt, s főleg ami lett. Egy másik lány kiköpött Lollobrigida volt, tőlünk a harmadik házban lakott, ő se riadozott egy kis smacipartitól a kapualjban. Ami azzal járt, hogy a mi Lolónk örökké meg volt hűlve, mert azokban az 1800-as évek utolsó harmadában épített bolthajtásos kapubejárókban örökösen süvöltött a huzat. Olyan ereje volt, hogy két-három esténként elfújta az épp smacizó fiút, másnap újabb jött, az sem tartott három esténél tovább. Akkor már a kansovinizmus is kezdett cseperedni bennem, olyasmiket mondogattam Lollobrigidának, akit imádtunk, hogy ha kancsi lesz a gyermek, tudni fogjuk, hol csinálták. Csakis a kapualjban, ahol egyszerre kétfelé kellett figyelni: nem jön-e ki valaki a házból az udvarra, és nem lép be egy lakó az utcáról a nagy percekben.

Fűszállal birizgáltam az arcát kitartó dühvel, mert még kicsi voltam hozzá. Ezt ő is mondta, egy héttel halála előtt. Azon az Ogar Jawán, ami a következő hét végén belerohant egy házba, ami pont egy Maros menti falu útelágazásában volt, hogy mehettél jobbra vagy balra, de Szoli egyenesbe vette, s mögötte ült az isteni Loló. Mindketten szörnyethaltak. Amikor hazamentem, már szólt a Pionír rádió, rámenős jópofasággal a maximumon hörgött: a mama mindent tud, a mama mindent lát. Az isten persze nem, ezt akár részvétlenségnek is mondhatnánk. A Teremtő nem kívánt beleszólni saját művébe még utólag se. Egyszerűen csak engedi azóta is, hogy jól-rosszul minden menjen a földi mechanika törvényei szerint. Aminek be kell csapódnia egy faluvégi ház oldalába, belecsapódik, aminek le kell hullnia, lehull.

Különös hírek keringtek a városban. Szerencsére mindegyik hamisnak bizonyult, és ez utólag megnyugtatta az embert. Amikor viszont azt hittük, hogy valódi szörnyűségek kopognak kapunkon, nem volt hogyan nyugtatnunk magunk. Azt suttogták minden utcasarkon, hogy lebontják a városházát és a kultúrpalotát, helyébe pedig egy Gulliverről elnevezett törpeáruházat építenek. Az egy fokkal szelidebb változat szerint nem bontják le, csak átfestik freskóit: ahol Bethlen Gábor, Erdély fejedelme átnyújtja az elöljáróknak az oklevelet és azt mondja, mától szabad királyi város vagytok, egyszerű fej- és helyzetcserével szocreállá nemesítik a szecessziót. Akkor pedig a főtitkár fogja mondani a városi pártbizottság első titkárának: mától kezdve Tîrgu-Mureş municípium vagytok, osztán jól viseljétek magatok, ha már egy vegyi kombinátot is felépítünk, annyi műtrágyátok lesz azontúl, hogy nem győzitek lapáttal-talicskával elhordani!

Nemcsak a vaklárma, de az emberek is különösek voltak. Nem mindenki, inkább csak egyik-másik. Nagy általánosságban az emberek egyformák voltak, még ha igazgató volt is az egyik, encseles marós a másik. Az, hogy egyformán kellett lereagálniuk minden helyzetet, egyformává tette őket. Május elsején ugyanazokat a jelszavakat kiabálták. Éljen május elseje, a dolgozók ünnepe. Dolgozunk és tanulunk, tartós békét akarunk. Ezt mi, iskolások üvöltöttük lelkesen. És elvonultunk a német nemzetiszocializmust, a nácizmust egy az egyben másoló monumentális tribünök előtt, ahol helyi Hitlerek, Göbbelsek, Göringek és egyéb hatalmasságok integettek barátságos mosollyal a népnek.

***

Különös ember volt Bajánovics, aki bemutatkozáskor megjegyezte, hogy ő olyan horvát, mint Zrínyi, Szigetvár hős védője és unokája, aki Az adriai tengernek Syrenája című pompás barokk époszt írta nagyapjáról. Bajánovics felesége bárólány volt, abban már nem vagyok egészen biztos, hogy a nagy történelmű erdélyi família pusztakamarási vagy marosvécsi ágából. Akkor már mindegy volt, hogy fejedelmet adott a család vagy írót, akit azóta is klasszikusként tanítanak a suliban. Az asszonyt kórházi takarítóként alkalmazták, a férfi villanyóra-leolvasóként működött. És nem volt rossz dolga! Az egyik fészerben megtalálta a gernyeszegi vagy sáromberki Telekik gyöngyházberakásos szekreterét, a változó világot mi sem karikírozta jobban, mint az, hogy a szekreterben nem a dinasztia függőpecsétes adományleveleit, királyi meg fejedelmi donációk fontos dokumentumait őrizték, a barokk bútordarab a kotlók fellegvára volt, ívelt lábaival állta a sarat. Egy nyárádmenti községbe meg engem küldött ki, minden feltűnést kerülve érdeklődjem valami emlékkő után, amit állítólag bemenekítettek a templomba. Kibicajoztam, senki nem tudott, vagy nem akart tudni semmit, Bajánovics pedig ezalatt egy külvárosias pedantériával berendezett szobában üldögélt, milyen szép vázája van, nagyságos asszonyom, mondta a minden nagyságtól messzi háziasszonynak, ugye tudja, hogy ezüst? Már hogyne tudnám, önérzeteskedett a ház asszonya, de azt bezzeg nem tudta, hogy a domborítás, a koszorú, meg a közepében elhelyezett címerpajzs arany, az ötvösmester neve pedig fogalom a művészettörténetben. Én pont az ilyen holmit gyűjtöm, jegyezte meg bizalmaskodva a férfi, lenne kedve boltolni velem? Nem csapom be, arra mérget vehet, nekem itt a jövő hónapban is felemelt fővel kell leolvasnom a maga villanyóráját, igazam van? Mit gondol, mennyit ér, kérdezte az asszony. Huszonötöt adok. Ha magának huszonöt, akkor nekem harminc. Na jó, megegyeztünk.

Hogy vannak dolgok, amik megtörténnek, csak épp nem beszélünk róluk, erről is van elképzelésem. Beülsz a fürdőszobába, ott merengsz tíz percet, anyagcseréd kifogástalan, utána a nagy kérdés, bűzöddel képes vagy azonosulni vagy inkább csak azzal a szemre délkelet-ázsiai kisfiúval, aki egy vécészappan reklámjában kéjjel nyomogatja a liliom-aeroszolt, ósönfrest, rózsa- vagy nárciszejakulátort. S hol vannak még az orchidea-lakmuszok, hol van a tavalyi hó?

***

Amikor kitört a kubai rakétaválság, épp katona voltam, este a zászlóalj hírt kapott valahonnan, az is lehet, a tisztek meg az altisztek dolga volt a kiszivárogtatás: lehet, hogy nem szerelnek le, hanem megtoldják egy hónappal a nyári kiképzést, utána pedig, ha az oroszok s az amerikaiak nem ülnek le tárgyalni, minket is visznek. Behajóznak, és kikötünk Kubában. Fene tudja, hogy voltunk olyan idióták, hogy tízből kilenc a háborúra tippelt volna már csak ezért is, mint kiket kéjutazásra hordoz el a luxusjacht, és Kuba csupa rumkimérésből meg masszázsszalonból áll. Mentségünk, hogy be voltunk ide zárva, s nem a cél, hanem az út volt, ami megbolondított? A ragyogó kubai szépségeket pedig nem volt hol látnunk, a Dolgozó Nő igazi szocialista munkamagazin volt és nem Playboy, sem pedig Hustler. Úgyhogy fantáziáltunk hajnalig, kezünk a komiszpokróc alatt, reggel aztán megjött az ellenhír, hogy Hruscsov és JFK letárgyalta Kubát. Pontosabban Kennedy ultimátumot adott a szovjeteknek: ha huszonnégy óra alatt nem pucolják el rakétáikat az amerikai partok közeléből, tényleg a legrosszabbal számolhatnak. Ők pedig leszerelték a kilövőállásokat, nem tört ki a harmadik világháború. Minket is leszereltek, két nap múlva már a Gulliver törpeáruházban vásároltam a többi óriással együtt.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ