A máglyába rakott talpfák közül kihúztam hármat úgy félméternyire, az alsón ülök, a felső kettőre a karomat támasztom, mint egy testre szabott fotel, a puska meg a járőrtáska az ölemben, levelet írok. Ezeket a hajnaltól délig húzódó szolgálatokat szeretem, meg azokat, amelyek éjféltájt fejeződnek be. A nap megnyújtását bármelyik irányba bele tudom illeszteni a biológiai ritmusomba, azt nehezebben bírom, amikor a teljes éjszaka a szolgálat, és nappal húzzák a pihenőmet, a legrosszabb, amikor két részletben kell aludni, a szolgálat előtt három-négy óra, utána a többi. Másnap mintha nem önmagam lennék, kóválygok, ingerlékeny vagyok, de csak abban nyilvánul meg, hogy nem szólok senkihez.
Négy előtt öt perccel ébresztett az ügyeletes, a szabályzat szerint fél órával előbb kellett volna, forró kávét hozott az ágyamhoz, fölhajtom, tíz másodperc alatt benn vagyok a ruhámban, a felszerelésem egy kupacban az ügyeletes szoba kövén, aláírom az átvételt, és pontban négykor kilépek a kapun, a bakter ugyanekkor jön be. Egy óra alatt kell kiérnem, jól meglódulva harmincöt perces út, itt már időmilliomos vagyok, a fogmosás kivételével minden reggeli szükséglet megoldható a természet ölén, ballagva szívom el a kávé utáni első cigit. Azért is jók ezek hajnali órák, mert mindenki ilyenkor alussza a legjobbat, hivatásos löket szinte soha nincs, ha valamelyik tisztest mégis kiküldenék, az csak rám zümmög, fél hétkor találkoztunk. A tiszt elvtársak, Golyó meg Sipi, nős emberek, a parancsnokéknál két gyerek, a hadnagyék most várják az elsőt, a reggel a családé, nyolcra ballagnak át az őrsre. Félúton van egy telefonpózna csatlakozóval, itt váltom az előző járőrt, pár szót váltunk, és beszólunk, hogy minden rendben. Átvágok a vizenyős réten, bokáig ér a víz, meg kellene kerülni a járőr-útvonal szerint, kímélendő a kincstári, állítólag mongol gyártmányú csizma. Azután rátérek a salakos útra, a falubeliek egy-két generációval ezelőtt, amikor volt még vasútállomásuk, erre jártak, és az árterület süppedős talajára salakból építettek gyalogutat. Már csak a határőrök járnak rajta, a tetején gyér fű gyengélkedik, kétoldalt magasra fölnőtt a bozót, éjszaka olyan, mintha alagútban menne az ember. Olyankor az egyfős járőr átalakul kétszemélyessé: a katona meg a majré. Vannak többen, akik fosnak, ez a műszavunk a gyávaságra, éjjel kikerülik a salakost, inkább botladoznak a nyílt mezőn. Én nem félek, a puskát a hátamon keresztbe vetve hordom, ami tilos, mert biztosított állapotban a vállamon kellene lógjon, de így kényelmesebb, szabad a két kezem.
A vasútról először beszólok az ügyeletesnek, hogy kiértem, minden rendben, a továbbiakban zümmeren vagyok, ha valami van, zümmögjön ide. Azért óránként jelezd, hogy megvagy, mondja. Szabályszerűen félóránként kellene jelentkeznem, de az ügyeletesnek enélkül is rengeteg a dolga ilyenkor, amikor indul a nap, ha bármi történne velem, nála könyvelve van a harminc percek elteltével a telefonálásom, az is nagy bukta neki, ha elhagyom a szolgálati helyet, valaki meglát, nála meg az szerepel, hogy a helyemről félóránként jelentkeztem. Normális ember nem keveri bajba a másikat, de nem vagyunk egyformák, minden lazaságunk és bűnözésünk a többiek falazásával, együttműködésével zajlik, és tömeges fenyítések árnya van fölöttünk állandó lecsapási készültségben. Senki nem a szabályzat szerint látja el a szolgálatot, de bármi történik, azt kérik számon.

Következik: 2. Mirza