Amikor már eléggé megöregedett (de még nem volt egészen vén), az élet védelmezője lett. Magához vett egy kutyát, elültetett egy citrommagot, ami majd megfogan, a zöld levélke kibúvik a föld alól. Az se fontos, hogy mikor. Vett továbbá egy házból, amelynek lakója épp akkoriban halt meg, öt vagy hat tyúkot s egy kakast. Felelősséget akart érezni valakiért (egyes-, sőt többesszám), aki (ami), akik (amik) számolnak is ezzel a felülről jövő felelősséggel, sőt, hálásak is neki. Elég az hozzá, valahol elnézhetett valamit, ami nem elképzelhetetlen még a tyúkoknál sem. Most persze könnyű keseregni, hogy egy utolsó alak (mármint ő), aki még arra sem képes, hogy beleolvassa magát a szakirodalomba, mit kell csináljon például, ha a tyúkok a kakassal együtt a fejük búbjáig megtetvesednek, s csak állnak a minden szirszar fahulladékból összetákolt, természetesen róluk elnevezett Tyúk Udvar innenső sarkában összeverődő tenyérnyi árnyékban, illetve a nap járásától függően mindig egy rövid, ám kiszámítható egyenes vonal mentén. Reggeltől estig, követve az árnyék vándorlásának néhány méternyi útját, aztán majd megjön a tél s a nap úgy kel és úgy nyugszik, hogy csészényi fényt se önt a tyúkudvarba.

Sturci álmában megjelent egy angyal, lángpallosával játszadozott: feldobta a levegőbe majd kifogta és megint. Megporoztad a tyúkokat, te tökkelütött? Megfürdetted bár egyszer, mert ők is fürdenek és nemcsak a vödör homokban, amit odakészítettél nekik, természetesen lelkiismereted megnyugtatására. Szárnyuk tövét, nyakukat beecsetelted tetűirtóval? Gázzal kifertőtlenítetted a kutricát? S ha ez nem segít, akkor kiégetted-e ronggyal, csak ez veszélyes, mert kihúzol egy burjánt az ágyásból, s mire fölegyenesedsz, lángokban áll a tyúkudvar, szirénáznak a tűzoltók, belőnek egy vagon vizet s a bárka sehol. Még csak most készül. A tetvek mindenbe beleköltnek, még a holt fába is. A repedésekben dorbézolnak. Éjszaka aztán előjönnek a fa rejtett járataiból és rettenetesen megkínozzák a tyúkokat. Nincs alvás se itt, se ott. Szerencsétlen tyúkok egyszerre lesznek idegbetegek és vérszegények. Étvágyuk sincs, a kakas megpróbál hisztériásan jelezni bárkinek, aki belép a tyúkudvarba: ráront, amikor hátát mutatja neki, vérhólyagot csíp lábikrájára, amitől az ember dühös lesz s fél órán belül a tyúkok zsarnokuk nélkül maradnak. Ezzel sorsuk beteljesedett, nemcsak a kakasé. Sturcinak pedig, aki most épp Noét játszik, eszébe se jut, hogy a vérét még csorgató állat szárnya alá nézzen, onnan olvasson a közelgő tragédiákról vagy éppen csak fölsejlő veszedelmekről, mint egykoron a haruspexek. Pedig ha benéz, egy hepi tífuszpopulációt lát, amint szemmel alig láthatóan helyét változtatja, zabál, vedel, szaporodik s nem világos, hogy a másik mellett vagy inkább ellenében. Mindez nem az ókori madárjós kompetenciája, inkább a sintéré, akinek az a dolga mindenkoron, hogy összegyűjtse az elhullott állatokat és a dögkútba hajítsa. Még csak az hiányzik, hogy magunkra vonjuk az unió haragját! Tessék akár néhány száz kilométert utaztatni a szárnyastetemet az első krematóriumig, ott aztán tudják a végső megoldást, ami a tetvek s a ragály pusztulása is.
Nem volt mit szólni az angyali dorgálásra, Sturci behúzta a farkát és hallgatott.

*

Más humorral vagy kalandok sorozatával oldja fel ezeket a lényegében nem is rossz, nem is jó helyzeteket. Én megengedhetem magamnak, hogy unalmas legyek. A levélborítékot egyelőre még elcímzetlen becsíptettem a kredenc üvegnyílójába. El akarom küldeni a Vikingnek, aki a kérdés első számú szakértője. A maga ácsolta tutajjal nyolcezer kilométert vitorlázott, Dél-Amerikából indult, százegy napon át hajózott, míg kikötött Polinéziában. S ha Thor Heyerdahl (mert róla van szó) egy szinte mellékes kérdést bizonyítandó hajókázott át a fél világon, mert szerinte dél-amerikaiak, nem pedig ázsiaiak Polinézia őslakói, ennél sokkal nagyobb az én vállalkozásom tétje, ezért aztán kockázata is.

Én meg akarom menteni a világot, és ezért vagyok ön- és közveszélyesen unalmas. Mint mindenki, aki hozzám hasonlóan gondolkodik, de előbb vagy utóbb rá kell jönnie, a világot nem szabad, nem is lehet megmenteni, a világ közönyét elmúlásának rettenete se oldja. Én mindmáig nem jöttem rá még erre. No és mit írok az utazónak, aki balsafa tutaján meg papiruszhajóin nagyobb biztonságban érezhette magát, mint mi a Titanicon?

Dear Mr. Heyerdahl, ezzel a megszólítással indítok, és azt hiszem, a levél szövege semmiben sem tér el a nagy szabványtól ( lásd még: Kereskedelmi levelezés. Száz szöveghelyzet, száz sablon). Ebben a levélben „van szerencsém szíves tudomására hozni, hogy rövid távú terveim között szerepel egy könnyű, de a viharoknak, sőt, a világvégének ellenálló bárka megépítése, nem nagyobb, mint ami a Noé dokkjából kikerült még az özönvíz előtt.” Ezt azért tartottam fontosnak megjegyezni, mert tapasztalati modellként igen jól bevált, segítségével a pátriárka megmentette a világot. Elgondolni is rossz, mi történik, ha kisebbre tervezi. Ki vagy mi marad le a fedélzetről, hogy nyom nélkül a hullámsírba vesszen? S mert igencsak tudjuk, milyen világban élünk, sietek leszögezni, nem szándékom tisztességtelen konkurenciaharcba keveredni éppen vele, akit annyira tisztelek. Nem akarom, hogy javamra módosítsák a Guinessben az ő neve alatt megjelenő rekordot, azt se, hogy rajongóit átcsábítsam a magam táborába. Nincs szándékomban a Csendes- meg az Atlanti-óceánnak mint piacnak illetve érdekszférának az újraosztása. Egy szó mint száz, Mr. Heyerdahl (s ezzel rövidre is zárok), kérném részletezni, használt-e szeget papiruszhajóin, bár még mielőtt válaszolna, én jóelőre tudom, mit mond. Papírból volt a vaskályha a hajón? Egy-két tanulsággal okosabb lennék, ha informálna. Maradok őszinte híve satöbbi.

Elégedetten dőltem hátra. A neheze megvan, jöhet a cím. Hát igen, csak mit írjak címzett neve alá? Valamit, ami egész életében őt jellemezte, senki mást? Például hogy Csendes-óceán sugárút 57. Vagy Holdfény-öböl 136, D bejárat, 33-as ajtó… S mi a biztosítéka, hogy meg is kapja ezzel az eléggé laza címzéssel, minden irányítószám nélkül? Mint rendszerint máskor, most is a véletlen segített. A Vikingről írt szócikkeket olvasgattam, egyik útikönyvét lapozgatva egyszer csak kihullt egy 2002. április végi, alaposan megsárgult újság. A média esetlenségére eléggé jellemzően a magazinban vagy a kaleidoszkópban adták hírül, hogy nyolcvannyolc évesen Colla Michariban, Olaszországban meghalt Thor Heyerdahl. Én pedig abban a pillanatban rájöttem, ha nincs kivel a világvégéről konzultálnom, akkor a világvége is elmarad.

A szerző felvétele