Érteni akarom azt a világot, amelynek része vagyok. Föl kellene fedezni, meg kellene fejteni, mire is jó a katonaság, melyek azok a törvények, amelyek egykor létrehozták, azóta tán feledésbe is merültek, de a szervezet cipeli tovább, saját lényegét annál jobban látva benne, minél érthetetlenebbé válik a megváltozott körülmények között. Parancs teljesítő géppé alakítani az embert? Másképp nem lehet őket odahajtani a tüzérségi tűzbe, a géppuskákból fröcskölő halál elé. A kiképzés idején még idealista voltam, hittem abban, hogy legalább a férfilakosság a fogékony és tanulásra képes életszakasz utolsó pillanatában kerül nevelő hatás alá, kialakíthatók igények, szokások, az együttélés normái bevéshetők. Mert nem törvényszerű, hogy kiforduljon az ember gyomra, amikor rajta a vizesblokk takarításának sora, a sok tahó nem képes abban az állapotban hagyni, mint találta az állapotokat, és mivel mindenkire sor kerül, mindazok, akiknek a tumultusban fájdalmasan a lábára tapostak, legalább azt megtanulják, hogy nem muszáj a másiknak fájdalmat okozni. De nem ez a cél. Magunk között talán eljutunk ilyenfajta felismerésekhez, ha akad nagypofájú a társaságban, aki ki tudja mondani a többség gondolatát. Itt mindent a szabályzat irányít. Régi törekvés ez is, írni egy olyan törvénykönyvet, ami mindenki számára egyértelműen szabályozza, mikor mit kell, szabad, és muszáj tennie. De csak az a jó törvény, amit magunkba fogadunk, vérünkké válik, jobbik énünket foglalja cikkelyekbe. A hierarchikus rendre nincs emberi magyarázat, ha kialakul magától, a közösség tagjainak érték- és érdekviszonyai között normálisan, akkor működőképes, ha mesterséges, és vagyoni helyzeten, kasztosodáson vagy a parolin található csillagok számán alapul, akkor az élet felülírja az első adódó krízishelyzetben. Egy példa: a kiképzés idején dolgozom a csapatrádióban, irodalmi színpadot vezetek, készülök pedagógiai tárgyú előadást tartani a jövendő tiszteseknek, a fél szekrény terjedelmű személyes teremben négy-öt könyv is áll, az én mértékem szerint nagyon kevés az alkotó munkához. Zászlóalj szintű körletszemle, szekrényeink nyitva, egész nap takarítottunk mint a kisangyal, feszesen állunk az ágyunk előtt, az alezredes, egy őrnagy meg két százados vonul át, ötlet- és meglepetésszerűen ellenőriznek, egyik katonát levetkőztetik derékig, hogy ellenőrizzék, megfelelő sorrendben van-e rajta a téli réteges ruházat, a másikkal szétszedetik a borotváját, mert nem lehet benne a penge, riadó esetén megvághatja magát vele a katona a kapkodásban, a harmadiknak a puskáját vizsgálják, és rejtett zugokba dugják a kisujjukat, találnak-e szennyeződést… Az én szekrényemnél természetesen megakadnak. Mi ez a sok könyv?
Századparancsnokom magyarázkodik: irodalmi színpad, csapatrádió… Nem érdekel, mondja az ales, ő a főnök. Hozzanak egy szabályzatot. És mutatja, le is van rajzolva, a katona személyes tárgyai, felső polc, bal oldal: egy könyv, borítékok, levélpapír, toll, varrókészlet. Ezt kérem teljesíteni, csak, amit a szabályzat előír. Nincs vita. A tisztesekkel ekkor már konszolidált a viszonyom, nekik mondom a szemle után, na most lesz dolgotok, amíg minden bunkó szekrényébe odakerül az az egy könyv.

Ez a szabályzatközpontú világ azonban működésképtelen, ezer érdek, rokonszenv, ellenségesség szövi át, mint a civil világot, közösségek és szövetségek működnek, egy bonyolult háló, amelyben akkor lép elő a szabályzat, amikor presztízsről van szó. Minket, kopaszokat, a tisztesek vezetnek be az alapvető szabályokba. Az egyik újoncot, láthatóan kiszúrásból, elküldik fölmosni az őrszobát, ő is tudja, miről szól a játék, nem várja meg a következő parancsot, hanem, mielőtt kiegyenesedne az utolsó mozdulat után, megkérdezi, kezdjem-e elölről. És negyvenszer egymás után fölmossa az őrszobát, az őrparancsnok állítja le, most már ne kezdje el még egyszer.

Mirzának nevezték, az igazi nevét nem jegyeztem meg, személyesen egyszer láttam, csak a legendája élt a májusiaknál fiatalabbak körében. A cigányfalu alá küldték ki szolgálatba, már csak harminc centijük volt vissza, nagyon érezték a végét, és amúgy teljesen normális, megbízható gyerek volt, a határőrség kétszeres kiváló katonája, lovász, élt-halt a lovakért. A falubeli cigánylegények kimentek hozzá, a lovas katona hatalmas tekintély az egyszerűbb lelkek körében, ha már ilyen jó haverunk voltál, igyunk meg egy búcsúpoharat a kocsmában. És tudta Mirza, hogy a százados kiküldetésben van aznap, ment velük. És berúgott az eszméletvesztésig, annyira, hogy elhagyta a puskáját, a kutya húzta be a póráz végén az őrsre. Akkor ért haza az őrsparancsnok, nincs a fegyver, nem lehet titkolni, jelentették neki. Golyó az egész őrsöt mozgósította, aprólékosan átkutatták a teljes útvonalat, amerre Mirza járt, hátha csak leesett a válláról a puska. Csak órákkal később jelentette a kerületnek a rendkívüli eseményt. Hatvan nap futkosót kapott Mirza. Amikor én láttam, még tartott a kiképzésünk, összeállítottak belőlünk egy díszelgő szakaszt, egy nap végigmentünk öt őrsöt, amelyek elnyerték az élenjáró címet, mindenhol beszéd, kitüntetések átadása, mi az elején meg a végén kemény vigyázzmenetben mutattunk egy kis alakiságot, hogy a katonai parádé is meglegyen, mert az őrsökön szolgálók szépen elfelejtették ezeket az alakias külsőségeket. Éppen Mirza volt az ügyeletes ezen az őrsön, ő kérte a parancsnoktól, a hátralévő harminc napját le kellett nyomnia, a büntetés ideje nem számít bele a szolgálati időbe, hogy ne kelljen kimennie a falvak közelébe, nagyon szégyelli, sokan ismerik, ezért egyik napon bakter volt, másikon őrsügyeletes. Csak azért emlékszem rá, mert nagy teher alatt lehetett éppen, ott az egész kerületi vezetés, folyamatosan cseng a telefon, mindenki az udvaron készül az ünnepélyes ceremóniára, mindenki ideges… Mi meg, kopaszok, egy bolyba összesűrűsödve kaptunk tíz perc cigarettaszünetet a főtörzstől, egyetlen szavára hibátlan alakzatba rendeződünk, válogatott magas fiúk, mint egyetlen akarat által mozgatott gép, olyan szabályosan tudunk látványos parádét bemutatni. Csak rohan közénk, hogy nem láttuk-e Kovács alezredest, azt se tudjuk, ki az a Kovács alezredes, meg itt nyüzsög a kerület teljes vezérkara, több a csillag, mint az égen. Röviden lehülyéz bennünket, és rohan tovább. Történetéhez hozzátartozik, hogy berúgásának másnapján egy cigány suhanc behozta a géppisztolyát, oda volt támasztva a kocsmában a falhoz, és amikor már sehol nem volt a katona, akkor ő hazavitte, nehogy valaki ellopja. Golyó elintézte, hogy a jegyzőkönyvben ne szerepeljen a fegyver elhagyása, azért éveket kapott volna. Kezdem megtanulni, hogy bizonyos bűnök eltusolására összefog az egész társadalom, másokért meg aránytalanul nagy büntetéseket szabnak.

Következik: 3. Levelek írása