Lakásunk előtt – kétemeletes tömbházban lakunk – egy hobby-kertészet, vagy minek is nevezzem, nyugdíjasok meg akinek sok ideje van, parcellát bérelnek, azon el-elmatatnak, főként virágot termesztenek, a jókedvükre, nem az anyagi haszon reményében. Kertjüket meg szokta dézsmálni egy őzpár, kecses lábukkal a szomszédos ritkás erdőből jönnek elõ, bár távolabb laknak, a Grimstaskogenben, a Grimsta erdőben magyarra fordítva.

Évente hoznak magukkal kicsinyeket, van úgy, hogy négyen ropogtatják a tulipánvirágokat meg rózsát, két szülő, két süldő. Hová lesznek el, hogy mindig két felnőtt látogat a parcellákra, nem tudom, annyira nem érdekelnek.

Történt viszont valami a bioegyensúlyukkal, egy idő után egyetlen őzet láttam az ablakból, vagyis fél párat, majd azt sem, van már egy éve, hogy hiába figyelem, azaz meresztem a szemem, nem mozdul el a barna hát, semmiféle barna folt, esetleg vedlő sötétbarna-fehér gazdáját nem látom.

A múltkor viszont, amikor a Mälar tó felé sétáltunk, valami váratlan történt: tőlünk mintegy negyven méterre egy feketekávébarna test hirtelen átszelte a teret. Egy őz szaladt át a tisztáson, melyen ösvényünk kanyarog. Egyedül volt, felismertem. Azaz más nem lehet, csakis a ”mi” őzünk.

Arra gondolok, talán a nyúlcsalád is a munkahelyem mellett, talán az is csak helyet változtatott, üreget. S nem pusztult ki. Hogy ha például az egész csillagvizsgáló domboldalt bejárom, nemcsak lentről figyelem azt a szegletet, mely a könyvtár épületete felé esik, meglátom őket. Főként kedvencemet: Barnát.

2011. november 19.