A Vällingbyről szóló könyvben, melyet már említettem korábbi Barna-szövegekben, létezik egy igen szomorú mondat. Csak úgy mellékesen odavetve, s csakis azért, mert kollektív regényt ír a szerző, akinek svéd neve esetünkben mellékes, módszere ugyanis a gyaloglásai közben szerzett tapasztalat lejegyzése, szóval könyve utolsó fejezetében egy nyúlcsalád pusztulását regisztrálja. Lát ugyanis egy nyúl anyukát az úton eltaposva, s tudja, amit én idáig nem tudtam, hogy a nyúlkicsinyek nem szopnak más anya tejéből. Tehát még hogyha akadna egy szomszéd nyúlanya a közelben, aki ráadásul hajlandónak mutatkozni szoptatni más gyerekeit, akkor sem kellene a teje…

A szerző , aki előbb azzal melengeti a szívünk, hogy a nyulakat is beveszi élőlényként az ember mellé a regénybe, még fájdalmasabbá teszi szövegét azzal, hogy jelen időben meséli el, hogy tehát amíg ő írja, vagyis amíg az olvasó olvassa a szöveget, addig éhhalált halnak. Behúz a történetbe, átszenvedjük azt a néhány sort.

Barnával meg Szürkével nem az a helyzet, ők már – saját szememmel láttam – vígan harapdálják a füvet, vagyis már nem szopnak – , a vällingbyi nyúlcsalád sorsa önmagában, Barnáéktól függetlenül ragad meg.

Remélem, természetesen, hogy az ”enyémek”, az Anyukát is beleértve, élnek.