(Levelek New Yorkból)

Egy napsütéssel megbolondított délelőtt az Upper East Side-on (vagy bárhol máshol Manhattanben) majdnem olyan lélekmelengető és kikapcsoló élmény, mint egy csésze gőzölgő kávé. Amit az ember megvehet a kávéházban, s ha akarja, kitanyázik a kávéház elé a teraszra, ha netán a sosem nyugvó manhattani szél piszkálódna vele, akkor belülre, a kirakatba, vagy egyszerűen elsétálhat vele, hogy a kirakatokat bámulva a sugárúton, csendesen kortyolgassa, hacsak valaki annyira bele nem szalad, hogy végigöntse az átmeneti kabátkáján. A Lexingtonra ilyenkor csak egyik oldalt vetül árnyék, és a Chrysler épülete kandikál rá a belvárosból. A fényfürdőben elalélt emberek ülnek emitt-amott, járdaszegélyen, metrólejárat korlátján vagy szökőkút káván, és fánkot majszolnak vagy sajtos bégelt, ami jobbára vastag és puha kerek perecre emlékeztet, és New York egyik nevezetessége. Távoli államokból érkező túristák sokszor külön táskát hoznak arra, hogy bégellel megtömve térhessenek haza. Többet ér az minden I Love New York szuvenírnél!

Eszik a fánkot, harapják a bégelt és nagyokat kortyolnak a kávéból. Ennél már csak a juharszirupos pánkó, a penkék a jellegzetesebb New York-i reggeli. Ha a Lexingtonról a Park Avenue elit rezidenciái közt átslisszolunk a Fifth Avenue felé haladva a Madisonra, ott már teljesen más hangulat, a divat világa vár. Talán az összes közül a legkevésbé érdekel, hogy mennyire divat manapság zokni nélkül sokezer dolláros férfiöltönyt hordani méregdrága hosszúorrú, a lábadnál legalább 3 számmal nagyobb fekete bőrcipőben, vagy hogyan lehet „kreálni” függönyhulladékokból falatnyi és méregdrága dizájner kollekciókat, amit Queensben az indiai boltban pár dollárért is megkap az ember. Élvezem viszont bámulni a régi korokat idéző öregasszonyokat fel-alá sétálni esetenként nagy kalapban, szép ruhákban, azokra az időkre emlékeztetve, amikor még a sikk és stílus volt a mérvadó New Yorkban. Az Upper East Side még őríz valamit ebből a mind jobban megkopott eleganciából. Én pedig mindig irigykedtem kicsit ezekre az öregasszonyokra, amiért nekik megadatik szabadidejükben reggel csak lesétálni a Madisonon megfürdőzve a délelőtti napsütésben, és szemmel láthatóan gondtalanul. Sok-sok évvel ezelőtt egy tőlem teljesen elszigetelt, távoli világnak láttam ezt. Még akkor is izgatóan idegennek tűnt ez a manhattani reggeli csavargás, amikor már itt éltem, és ha alkalmam adatott, Queensből korán bejöttem, hogy jusson nekem is a délelőtti napfürdőből a nagyvárosi életben. Amikor már az ember Manhattanben él, sokkal praktikusabban gondolkodik minderről, ennek ellenére, nekem megmaradt élménynek minden séta. És éppen ezért ma is irígykedem, amikor az őszi napsütés reggelén a Madisonon felfelé haladva szembejön velem egy idős asszony. Gondolom, nyugdíjas lehet. Amíg a férje élt, jobban mentek a dolgok, de mostmár csak a meglévő, az évtizedek során összehozott vagyont éli fel csendes mindennapisággal. Lehet, hogy még mindig kijár ebédelni és vacsorázni is, sőt, a színházba, klubokba is eljár a barátnőivel, de semmi esetre sem olyan már az egész, mint amikor drága estélyekre, címeres klubokba, fejedelmi összejövetelekre voltak hivatalosak a megboldogult férjjel, Charlie-val. Vagy Kenneth-tel. Ezeket képzelem az asszony köré. Szeretek az emberekről fantáziálni, elképzelni, honnan jönnek, milyen az otthonuk, miről szól az életük. Kicsi, apró termetű asszony. Fekete, sportos, a csinos lábaira feszülő kissé csillogó nadrágot visel. Sietős, de előkelő a járása, kicsit olyan mégis, mintha ideges lenne, mintha épp most késne el valahonnan. Sötét színű a háromnegyedes kabátja, alatta – a New York-i viseletre oly jellemző – fekete csuklyás pulóver, aminek csuklyája a kabáton kívül áll készenlétben, ha netán eleredne az eső vagy feltámadna a szeszélyes szél. Nincs sok smink az arcán, csak tűzpiros rúzs, némi púder, nagy bogárszemei maguktól is annyira szépek, hogy felhívják a figyelmet magukra. Felhívnák, ha a homlokába húzott baseball-sapka simlédere el nem takarná arcának a vonásait. Olyan kis egyszerű, hogy egy New York-i Piafnak is nyugodtan beállhatna. Meg-megáll a kirakatok előtt, és a kollekcióruhákban gyönyörködik. Nem érzékenyül el tőlük. Szigorúan fürkészi őket, mint egy minőségellenőr, és megy is tovább. Mintha valamit dohogna is magában. Ha valami sztár lenne, akkor nagy fekete napszemüveget viselne, gondoltam. És eszembejut, hogy épp a napokban mondta valaki, hogy a nagyvárosban élő sztárok leghitelesebb inkognitómestere Liza Minnelli. Azt meséli ez a drága asszony, annak idején Marilyn tanította meg a stikára. Valamelyik színház felé igyekeztek fényes nappal a Broadway zsúfolt szakaszán, a Times Square környékén. Liza akkor még nem volt annyira ismert, mint Monroe, és megdöbbenten látta, senki sem fotózza, senki nem szedi szét a sztárt, amint az utcán sietős léptekkel kapkodják lábukat a délelőtti próbára.

– Csakis rajtad függ, hogyan közelítenek hozzád… – magyarázta Monroe. És egy mozdulattal lecsúsztatta platinaszínű hajáról a nagy fejkendőt, feltette napszemüvegét, kihúzta magát, vállait megemelte és villantóan elmosolyodott:
– Na, most figyelj! … – és pillanatokon belül fotósok hada és aláírásgyűjtők csapata rohant oda.
Amikor beértek a színházba, nevetve magyarázta az ifjú kolléganőnek, aki nagyra kerekedett szemekkel figyelte, hogy amennyiben nem akarod, hogy felismerjenek, nem fognak felismerni.

– Nézz a magad dolgai után, igyekezz, lépkedj sietősen, céltudatosan, ne akarj kihívó lenni. Senki sem fog New York legforgalmasabb utcáján sem utadba állni.

Liza megtanulta ezt, nagyon jól tudatába véste. Nem tudna egyébként nyugodtan New Yorkban élni, amihez legalább annyira hozzátartozik, mint Woody Allen. Vagy az Empire State Building.
Ha tehát apró termetű asszonyt látsz lefelé igyekezni a Madison Avenue-n valahol az Upper East Side-on, piros rúzzsal az ajkain, szemébe húzott baseball sapkában, sietős tipegő léptekkel, sportosan haladva feszes nadrágban csinos lábakkal, akkor nagy valószínűséggel éppen Liza Minnellit látod.

Ezek jártak keresztül az agyamon, miközben közel értem a kirakatböngésző asszonyhoz. Derültem magamban, milyen lenne, ha épp ezen a napos délelőttön futnék össze Minnellivel a Madisonon. Jót szórakoztam ezen magamban, és hogy megtetézzem, gondoltam, megviccelem az öregasszonyt, kizökkentem a kirakatvásárlásból egy pillanatra. Ráköszöntem:

– Helló, Liza! – s mentem volna is tovább. De ekkor egy ismerős hang szólalt meg rekedtesen:
– Hé!
Lekapta fejéről a simlis sapkát és rám mosolygott.

– Helló, drágám!

Nem tudom, mennyi ideig állhattam ott kővé dermedve, de lehet, csak a pillanat tűnt soknak. Miss Minnelli visszaigazgatta fekete hajtincseit a baseball sapka alá, és így szólt suttogva:

– Elnézést, nekem mennem kell! – és sietős léptekkel eltipegett, mígnem belevegyült a sugárút őszi verőfényébe.

New York, 2011 november 22.

1. Gergely Tamás:
   2011. november 24. 09:57

   Jó sztori. Hát ha még folytatása is lett volna…

2. Art:
   2011. november 25. 19:24

   Meghiszem azt!
   De sose lehessen tudni. Kicsi ez a város…

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ