2011. nov. 21. Hässelby > Odenplan

Vällingbyben beszorulok egy hármas közé. Velem szemben egy huszonöt-harminc éves, úgy sejtem, diákjai vagy volt diákjai, két lány, tizenhárom-tizennégy mellette illetve mellettem. A ”tanárnő” viszi a szót, egészen pontosan: be nem áll a szája. Miről beszél, nem tudom, ugyanis fülembe mennek zsebrádiómból a hírek, de azt érzékelem, hogy erősen száraz a hangja és főként erőszakos. A mellettem ülő, akit nem látok, meg se szólal, a szemközt ülő fiatal lány illedelmesen közbeszúr egy-egy „igen”-t, hogy jelezze: követi a szóáradatot.
Vöröskabátos, vörös rúzsos tanárnő Brommában leszáll. Akkor különös dolog történik: a két lány helyet cserél, mellém, mi okból, nem tudom, az illedelmes kerül, aki elkezd ugyanúgy viselkedni, mint a „tanárnője”. Nem kemény és száraz a hangja, nem is olyan hangos, de egyfolytában ”lövi a szöveget”. Beteg mind a kettő, szűröm le, nem normális, hogy ennyire domináljanak. A hallgatóság, a kenyértészta színű és alakú csendesebb megvan, tehát nem őrült, hogy magával diskuráljon. De az is világos, hogy valami hiányzik neki. A baj az, hogy nekem el kell viselnem.

Ugyanaznap: Odenplan > Hässelby

Fridhemsplannál keződik a baj, felszáll harmincéves nő, harmincöt, azonnal előkerül a telefon, felhív valakit, akivel hangosan taglal családi dolgokat. Hangosan protestálok, majd magyarul lehülyézem, fel se veszi, azaz nem érzékeli, hogy neki szóltak, telefonálásához viszonyultak. Rájövök, nincs más megoldás, muszáj elülnöm.
Elülök, jó tíz lépésre, nem hallom. Csak amikor Åkeshovnál váltunk, akkor jön ki az ajtóhoz, és ugyanolyan hangosan folyik belőle a szómoslék. Fejbe tudnám verni.
Hanem az új helyemen is „baj” van. Akivel szembe ültem, csendes hetvenes öregasszony, ám jobbra tőlem, a másik négyesben egy cirka 17 éves fiú, zene a fülében, az még semmi, hanem a lába, cipője orra az ülésen. Úgy, hogy csak oldalról éri, s nem pontosan ott, ahova ülnek, ám mégis. Zavar. Gondolom, mit lehet tenni?
Rövid habozás után, odafordulok. Ilyenkor mindig mérlegelnem kell, hogy nem boxol-e orrba az illető, nem veri-e ki a fogam, mert szólok.
Kairóban az életüket kockáztatják a téren, mondják nekem a rádióban, nekem ilyesmivel kell foglalkoznom… Nem abszurdum?!
Szóval kiveszem a fülemből a rádiót, odafordulok, megvárom, míg ő is kiveszi a zenét a sajátjából, majd mondom: „hej, kompis, szevasz haver. Az a helyzet, hogy a lábad az ülésen zavaró látvány. Számomra.”  Rámutatok, nézi, egy szót nem szól, szerintem nem svéd, de ha más nem, a jelekből megérti, elpirul, lábát leveszi. Mondom, „tack, köszönöm!”, mintha szívességet tenne nekem, mintha magyarázkodnom kellene, amiért ő illetlenül viselkedett, inti, hogy rendben, meg van bocsátva, visszahelyezi a hallgatóját. Csodálkozom, hogy mibe keveredem egy különben illetve az egykor békés és civilizált Stockholmban, hogy már nem tudok egyszer idegeskedés, kellemetlenség nélkül elutazni az Odenplantól Hässelbyig.
Abból, hogy idegesen rázza a lábát, azt veszem ki, nem tetszett neki, hogy rászóltak, de úgy volt előadva, hogy nem haragudhatott meg. Nem mutathatta, hogy haragszik. Pedig elpirult, kellemetlen volt számára a helyzet, tele volt a metrókocsi. Leszálláskor, direkt figyelem a mozdulatait – nem üt meg, történt már meg, azért vagyok olyan óvatos. Nem velem, de hát érzékeny vagyok. Nekem ezúttal szerencsém van.

1. Petrozsényi Nagy Pál:
   2011. november 26. 09:42

   Ha nem írod ki a svéd helységneveket, azt hittem volna, Magyarországon vagyunk.

2. Gergely Tamás:
   2011. november 26. 16:28

   Ki kell vándorolnunk talán az Úz völgyébe…

3. Somorčík Sz. Rozália:
   2011. november 28. 10:13

   Akkor is jó itt a feszültség, már rég meg akartam írni! Én visszaütnék!