(Reményik Sándor emlékezete)

Reményik Sándor 1941-es temetése (archív)

Jó ideje tudom, hogy hajlamosak vagyunk a költők világának vég nélküli furcsaságaiból kihámozni (és meg is magyarázni) azokat, amelyek alkalomadtán épp a mi elképzeléseinkbe vágnak – arcmásunk kiegészítőjeként.

Torda költőszülöttje, Lászlóffy Aladár például – noha rámosolygott, de – a Balázs Ferenc szellemében életre keltett helyi irodalmi körben gyakran felemlegette, hogy a „család bevett hite szerint” Ő bizony a születésekor épp elhunyt „Mészkőn álmodozó vidékfejlesztő pap-lelkész”, Balázs Ferenc földünkön maradt mása. A maga reinkarnáltságában. (Hálálkodtunk is: egyik Trianon után, a másik a román kommunista diktátor idejében…)

Magam a Jósika Kört irányítottam, azt a szellemi csoportot, amely Erdély egyik elhanyagolt székely székének, Aranyosszéknek és Torda városának magyar kultúrhagyományait próbálta feléleszteni – a vidékről elszármazott művészemberek bevonásával. Aladár egyszer, az 1970-es évek derekán a Tordán tartott Erdélyi Helikon és Pásztortűz-esten felém is fordult: te mikor születtél? Mondom. Nos, mosolyodott el, akkor te valószínűsíthetően az 1941-ben elhunyt Reményik Sándor álmait viszed tovább ebben a „Bágyoni bőrben”…

Földön járó költő-ember vagyok, s nem hiszek (pontosabban szólva: egész életbagázsim és neveltetésem folytán nem kellene hinnem) a csodákban. De…

De Bágyon és Torda iskolapadjai után egyetemistaként, bizony, a szép emlékezetű Reményik Sándor gyermekkori utcáit jártam Kolozsvárott: a Farkas utca legvégétől (a Mikes-féle konviktustól) át a Mátyás király szülőháza előtt lefutó utcácskáig… Ahol a fodros nyakravalót viselő, kis Reményik is. Megcsodálhattam (noha fogalmam sem volt arról, vajon kis is építette) a Zeneiskola mögötti Postapalota épületét. És, bizony, kalapot is emelhettem volna, ha akkor – közvetlen az 1956-57-es ottani megtorlások után – tudom, hogy eme kolozsvári híres palotát annak a Költőnek az édesapja tervezte-építette, aki majdan Trianont úgy említi fel Olosz Lajoshoz írott versében (Az egyetlen tett), mint évtizedekkel később, 1958-59-ben Páskándi Géza, Páll Lajos és társaik – a magyarságuk miatt Dobrudzsába deportált költőtársak tették.

„Állok nagy erdő-csendem közepén, / Búcsúztatom a hulló levelet, / S tudom, hogy ezzel ítéletet mondok, / Ítéletet e vak világ felett./ Mikor a lét pillérei inogtak / És mint a viasz, minden elhajolt, / Egyetlen ércnél szilárdabb valóság, / Egyetlen tett: a költő álma volt.”

Igen, a Költő álma… Ezzel, a radnaborbereki „remeteségbe”, erdőrengetegbe – mint álom világba – menekült Költővel magam is „találkoztam” a hetvenes években, amikor az erdélyi magyar „lét pillérei” úgyszintén inogtak… Igen, találkoztam a Költő álmaival, hiszen, kis híján ugyanabban az UTOLSÓ HÁZ-ban olvashattam újra verseit, és tapasztalhattam emléknyomait, ahol Ő megpróbálta újraálmodni elvesztett hazáját.

Budapest, 2011. 10. 21.

(Forrás: PoLíSz, 138. sz.)