Szobájának kulcsra zárt ajtaja mögött Emily olyan szövegeket ír, melyeknek szaggatott bája csak Rimbaud kristálytiszta prózájához mérhető. Mint valami égi varrónő, verseit előbb húszas csomagokban egymáshoz ölti, majd egy füzetben összegyűjtve a fiókjába temeti. „Eltűnni jobb.” Ugyanabban az időben, amikor felölti fehér ruháját, Rimbaud az ifjúság dühöngő nemtörődömségével egy nyomdász pincéjében lemond varázslatos könyvéről, s a kába Keletre menekül. Arábia szegekkel kivert napsütésében és a szobában, mely Amherst városát négy falán kívülre rekeszti, a szépség e két aszkétikus szerelmese azon fáradozik, hogy önmagát elfelejtesse.

Így Christian Bobin az Emily Dickinsonról szóló, La Dame Blanche című művében. A könyv 2007-ben jelent meg a párizsi Gallimard kiadó L’un et l’autre (Az egyik és a másik) sorozatában, amelynek profiljába tartozik feltárni, esetleg új megvilágításba helyezni a mások – legtöbbnyire múltbéli hírességek – életét, miként azt egy ma élő író szubjektuma a rendelkezésre álló adatokból és visszaemlékezésekből kiindulva újrateremti. A népszerű sorozat 1989-ben indult, azóta hozzávetőlegesen hatvan író mintegy száz művét jelentette meg, melyek közül a best-seller listát 160 ezer példánnyal éppen Christian Bobin 1993-ban kiadott Très-Bas című műve vezeti. A siker annál is figyelemre méltóbb, mert ez az író-költő vagy inkább költő-író 30 kötettel a háta mögött, első benyomásra – ha létezik még a hatvanas években használt terminológia – a vájtfülű olvasót látszik megszólítani. Nem kivétel ez alól az amerikai líra egyik megalapítójának életéről mesélő pártos állásfoglalása sem. Bobin kedvenc stílusa, a töredékekből komponált regényes, naplószerű elemekkel kevert költői próza, akárcsak a minimalista írásmód, erre a könyvére is jellemző. Íme, két bekezdés, melyek, mint kagylóhéjak fogják közre a regényt.

Az első: 1886 május 15-én, nem sokkal reggel hat előtt, amikor a kertben felhangzik a rózsaszín eget megtisztító madárdal, és a jázminok megszentelik illatukkal a levegőt, a zaj, mely a Dickinson házban két nap óta minden gondolatot elnyom, a nehézkes lélegzés zaja, miután elakadt, és – mint fűrész a makacsul ellenálló fában – nekivágna újra, hirtelen abbamarad: Emily vad indulattal ellöki arcát a láthatatlan nap felé, amely, két éve emészti már lelkét, akár az örmény papírt. A halál egyszerre betölti az egész szobát.

És az utolsó: A nekrológban, melyet a helyi újság számára Susan fogalmazott, Emily kertészeti tehetsége megelőzi az alig említett íróit. Egy amhersti olvasó, midőn végigolvassa a gyászjelentést, amely megnyugtatja a tekintetben, hogy ő maga, ő él, talán emlékezetébe idézi néhány másodpercre azt a személyt, aki kamélia és jázmin virágaival elvakította az eget, aztán folytatván az újságolvasását, nem sejti, hogy amint tovább lapoz, éppen eltemeti a kisemberek szentjét.

A közbülső, mintegy 120 oldalon Christian Bobin elmeséli Emily Dickinson életét. Az „elmeséli” annak ellenére is igaz, hogy az író ennek az életnek mintha mindig csak egy mozzanatát ragadná meg, egy-egy pillanatát járná körül – természetesen önmagát is hozzátéve. Pártos állásfoglalás, mondottuk fentebb, s egy József Attila verssor átformálásával most kedvünk van hozzátenni: Csak aki halandó és maga is költő, szeretheti Emily Dickinsont ilyen halhatatlanul. Az ámulat és védelmező együttérzés kísérte szeretet mintha a „hétköznapi” olvasóra is átragadna. Nem ismertem eddig sem Emily Dickinsont sem Christian Bobint – írja egyikük az interneten –, de ezután olvasni fogom mindkettőjüket.

(Christian Bobin: Emily, a fehér nő
Fordította: Hendi Péter
Napkút kiadó, Budapest, 2011, 123 oldal, 1490 Ft)