Nagyot zuhantam. A sorállományúnak elérhető legmagasabb pozíció magasából a nyolckampós járőr legutolsó helyére, a rangsorban csak a szolgálati kutya van mögöttem. Ráadásul első este kiraktak ide az őrs elé bakterolni nyolctól éjfélig. A szolgálatok közül is ez az utolsó, a házőrző kutya szerepe, járkálni föl-alá ötven méteren, őrködni fegyverrel a vállon, a semmi másra nem használható emberek feladata. Benn zajlik az élet, az esti lelazulás, tévéznek, pingpongoznak, szórakoznak. Hatvan éleslőszer van nálam, nagyot szólna, ha egyet beleröpítenék a fejembe. Vizsgálat, fölgöngyölítenék visszafelé az utolsó napjaimat, tisztán kirajzolódna, mi vezetett a végzetes cselekedethez, felelősségeket tisztáznának, rávarrnák néhány emberre, mert a szolgálat így működik, hogy nekik kötelességük lett volna észrevenni a búvalgyakott képemen, az öngyilkosság soha nem előzmények nélkül történik, vannak előjelek. A legjobb esetben, ez lehetne a maximális hozadék, nyugdíjazzák érdemei elismerése mellett Bárky őrnagyot, és mindenki felsóhajt, végre megszabadultunk ettől a vén sztálinistától.

Kár, hogy az öngyilkos nem nézheti végig a halála utáni kapkodást, zűrzavart, a tervezett és a megvalósuló között óhatatlanul megtapasztalandó különbséget. Nem is tenném, csak játék a gyászba öltözött fantáziával, romantikus alkat vagyok az önsajnálat mélységeiben. Nem mondom, ha beköszönt valami gyógyíthatatlan betegség, az öregség kiszolgáltatott állapota, amikor már nem emberélet a létezés, akkor megteszem, ez a jövő távlatos végtelenjében van. De azért meglep, hogy így ki mertek küldeni a töltött fegyverrel, bennük fel sem merült ez a forgatókönyv. Mondjuk, azt megtehetném, hogy a fejem mellett elsütöm a géppisztolyt, lövök egyet hátrafelé, mintha meg akartam volna tenni, és az utolsó pillanatban az életösztön félrerántja a fegyvert. Ezt meg lehetne csinálni, de az ügymenet valamelyik pontján elkennék, betegként kezelnének, beutalnak a pszichiátriára, és egy életre gyanúsan megbélyegződöm.

Március van, havas, hideg tél. Röpködnek a mínuszok, így mondjuk. Járkálni kell fázás ellen. Már egy évszázada kinn vagyok, és alig múlt kilenc. Cigarettát nem mertem kihozni magammal. Fél tízkor jön egy járőr az erdő felől, megállítom, jelszót kérek, tudja, a jelhanggal válaszolok. Aha, te vagy az egyik új fiú. Tíznél előbb nem mehet be, a százados lakásának egyik ablaka pont az ürítőpadra néz, de éjszaka mindenki előbb jön be, beszélgetnek kicsit a bakterral, társaságban jobban telik az idő. Megkínál cigarettával. Ő Kuglis határőr. Júniusi, pár hónapja van vissza, ők az öregek. Az egyetlen tisztán nyolckampós rajtam kívül, a legalul levők szolidaritásával teszi az első befogadó gesztusokat. Nem szabad itt mellreszívni semmit.

Délelőtt érkeztem, az én generációm, az októberiek már egy hónapja kinn vannak őrsön, a tisztesképzés egy hónappal tovább tartott, a zászlóaljnál engem mindenki ismert, nézik az üres váll-lapot a kimenőmön, még nem ért a botrányom híre ide, nem löktek elő, mondom a magyarázatot, hitetlenkednek, nem értik. Az irodában Golyó és Sipi, jelentkezem, kérdik, miért nem lettem tisztes, ha végigcsináltam a kiképzést. Bizonyára értesítették őket az ügyemről, most tőlem várják, hogyan adom elő. Valami nincs rendben velem, látom a szemükön, érthetetlen vagy értelmetlen előzmények után vagyok itt. Jelentem, politikailag megbízhatatlan vagyok, ellenséges ideológiát vallok, mint kiderült rólam. Nemigen értékelik, érzékelik a stiláris pontosságot, amellyel kifejezem magam, és diszkrét, ám nem elhanyagolható távolságot jelzek a rólam kialakult vélemény és a valódi énem között. A hadnagy beszél, a százados bólogat, az első szavaimra reagál, a többi mintha el se hangzott volna. Nézze, én vagyok itt a politikai tiszt. A rendszer ellenségeire nem bízzuk rá az államhatárok őrizetét, magát ugyanannyira megbízhatónak tekintjük, mint a többi katonát. A szolgálati könyvében pedig ez áll, fölolvasom: Saját bevallása szerint a szocializmus értékrendjével ellentétes idealista világnézetet vallja magáénak, ezért tisztessé előléptetését nem javasoljuk, dátum, aláírások. Nem léptették elő, ezzel ez az ügy lezárult. Amíg itt a szolgálatot ellátja tisztességesen, azt gondol és vall, amit akar. A politikai foglalkozásokon pedig ki is fejtheti, jelenlétemben, az idealista nézeteit. Megértette?

Madárral és Pratyival elvonulunk a raktárba fölszerelkezni. Csak a fegyverem meg a kimenőruhám jött velem, a többit itt megkapom. Leterítünk egy sátorlapot, Madár olvassa a listát, Pratyi minden elhangzó tételnél odahajít valamit a növekvő rakás tetejébe. Két rend gyakorlót, ingeket, páncélsisakot, törölközőt, gázálarcot, gyalogsági ásót, kulacsot…

Rágyújtanak, megkérdezem, hogy én is elszívhatok-e egyet, összenéznek, és Madár mint rangidős megengedi. Pratyi kérdezi, míg a csizmát próbálom, szeretem-e a Pick szalámit. Szeretem. Jókora késsel vág három nagy darabot, rágjuk magában, míg átvedlek gyakorlóba, a kimenőm vállfára kerül, marad a raktárban. Aláírom az átvételt, összefogom a sátorlapot, amely egyben esőkabát, és elcipelem a hálóba. Megmutatják az ágyamat, itt egy egész szekrény jut mindenkinek, rajta kis lakat, én is vetetek másnap a postára menővel, mert zárni kell, előfordulnak bajtársi lopások.

Délután autóval végigmentünk a határszakaszon, a hadnagy megmutatott mindent, egy Polyák nevű májusi tizedes a másik új fiú, valahonnan idehelyezték. Fenemód önérzetesen viseli a csillagjait, ő beszélget mindvégig a hadnaggyal, eminens okosságokat kérdez, én csendben meghúzódom a kocsi mélyében, Kajtárral, a sofőrrel egyszer összepillantunk a visszapillantó tükörben, ugyanaz a véleményünk a rangban fölöttünk állók fontoskodásáról. A szolgálati helyeken a járőr jelent, a vasúti szerzett valahonnan egy öl szalmát, azon áll, nem a havon, aki próbálta már, tudja, hamar fázni kezd a láb, a hadnagy jól leszúrja, messziről látszik a hóban az eltérő színű folt, a katona nem jól álcázza magát.

Kuglis bement pontban tízkor, tehát még pont a fele vissza van a bakterságnak. A szolgálati lakásokban kialszik a villany, a tévé kékes fénye villódzik még egy ideig, az őrs is elcsendesül. Az ügyeletes kihozza a cigimet meg a gyufámat, otthagytam az ablakában, mondja, ott a fák mögött nyugodtan bagózhatsz, egyik lakásból sem látni oda, te meg mindkettőnek az ajtaját látod. Hozzak meleg teát? Nem kérek. Érzéketlenül sodródom, még a zuhanás sajog bennem, mérhetetlenül megalázónak érzem a helyzetem. József a kútban. Nagyon lassan, és nagyon nagy késéssel érzékelem, hogy mind barátságosak, befogadóak, mindenben megkönnyítik a beilleszkedést, az első napokat, én nem hallok, nem látok a saját egómtól. Elhúzódom a társaságtól, beletemetkezem az újságba, nem akarok oldódni, fenékig ürítem a keserűség poharát.

Következik: Sztárhelyzetben