Ráduly János általában pénteki napokon szokta beütni magát hozzám, de mire Poklos-parti szerkesztőségi kamrácskánkig eljut, nagyjából már minden ügyes-bajos dolga elrendezve, az RMDSZ-ügyintézés sínen, tagkönyvek a táskában, könyvek megvásárolva, apróságok nemkülönben – kéziratot hozzánk. Esetleg fordítást is. Most a rovásírás a szenvedélye, s ennek folyományaképp tisztítóba fogjuk adni azt a könnyű zakót,a melyben a nyár folyamán terepezett.

(Tíz kötete van a polcon, hat kötet leadva a kiadókhoz, rovásírásról szóló kötetének ez lesz a címe: Rovásíró őseink, mesekönyvének: Szép Magdolna, gyermekverskötetének: Hópehely-menyasszonyok.)

Elindulunk hát kedvenc pályánkon, tisztítót keresni, a mocskos Poklos mentén. A Dacia üzletkomplexum napról napra újabb változásokkal lepi meg az alkalmi kuncsakftot. Egy sereg privatizált miegymás-bolt nyílik, és szerre eltűnnek a szolgáltatások kis kirendeltségei, műhelyei. Még tartja magát valamennyire: a cipészet, a tévéjavítás, de a tisztító már tovalett, és az órás is beadja a (felhúzó) kulcsot, nem győzi fizetni a cégnek a bért, mértani haladvány szerint növekszik az hetente négyzetméterenként, állapítjuk meg keserű tódítással.

Aztán tovább caplatunk a Ráduly kiskabátjával, nálam egy kiszolgált hegedű, keresem azt a szakit, aki nemrég elvállalta, hogy megcremonizálja, de el van stradivarizélve a dolog, a májszter végleg kiköltözött repatriába.

Végül a Szorgalom utcában, a Koronka bár szomszédságában találjuk meg célunkat, két pénteket kell kivárni s meglesz. Innen már csak néhány lépés az Utolsó Lejhez címzett lebuj, azért jó itt, mert közel a távolsági busz megállója, onnan János könnyhen lóra pattanhat. S beszélünk mindenről. Például arról is, hogy nyolcvankilencben megnézték a kibédi iskola magyar nyelv és irodalom kabinetjét. Benta elvtárs és Kocsis elvtárs voltak éppen kint (főtanfelügyelő és helyettese) – s nézik, nézik, és megütköznek. Mert az egyik falon ott sorakoznak a hazai magyar irodalom jelesei, kezdve Kós Károlyékkal, aztán valahol a sor közepén éppen Kányádi van, mellette a többiek, Lászlóffyék, Bálint Tiborék – hiszen Kibéd Makfalvával arról is jó hírű volt, hogy számos kortárs írót látott vendégül az évek során. Irodalmi színpadjuk egyike volt Maros megyében a legtevékenyebb vidéki művelődési műhelyeknek.

A korifeusokat azonban ez nem érdekelte. Hanem az, hogy ott áll ugyan a toll emberei (az írók) fölött a kárpáti géniusz nagy rámába helyezett portréja – csakhogy túl kicsiny a kép egy akkora személyiséghez, a nemzetközi szabványt is messze leköröző (ámbár szögletes) kerethez mérten.

Kányádinak például aránytalanul nagy a feje a Ceausescuéhoz képest.

– Cine-i ăla? – kérdezte Benta főtanfelügyelő.
– Hát ki lehet más. Kányádi.
– Na, ez nem megy, ez tarthatatlan. Hát hogy jön ez ahhoz, hogy nagyobb feje legyen, mint a főtitkár elvtársnak.

Intézkedni kell!

Persze, persze. A Küküllő folyik, a kövek maradnak. A vezérek alámerültek, a kisebbek visszaszivárogtak, hiszen Kocsis, aki azelőtt letagadta Sándorságát, ma ismét főnökhelyettes, azóta már három új vezért is átvészelt), a képek maradtak, már úgy értem, az írókéi – mert a nagy keretből a kis géniusszal odalett a kis portré is.

Kányádinak pedig valószínűleg már akkora a „feje”, hogy bízvást újra felpróbálhatná az Arany János kalapját (amelyről olyan szuggesztíven írt egykor) a szalontai múzeumban. S nem volna túl nagy neki…

(Megjelent a Romániai Magyar Szó Szabad szombat mellékletében, 1994. április 30-május 1-jén)

1. Gergely Tamás:
   2010. június 16. 08:08

   A szokásos. Fájdalmasan jó.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ