A kiképzés idején igazi sztár voltam. Leszámítva az első egy hetet, ami a durva és kemény szoktatás időszaka volt, az arctalan tömeg katonává idomítása. Azóta kibírható az élet, van humora, nyelvezete, filozófiája a rendszernek, lehet tájékozódni az értékrendben, elválik, mi a kiszúrás, szívatás, és mi az, ami ugyan szintén nem ésszerű, de mozdíthatatlan eleme az egésznek, és ki lehet tűnni az egyéni képességekkel.

A határőrség az elitebb alakulat, le is nézzük a néphadsereg állományának tagjait, bokorugrónak nevezzük őket, van egy kézmozdulat, amellyel a bokrot átugró nyulat imitáljuk, ez a legnagyobb sértés, sose hagyjuk ki, ha nem zöldparolis katona kerül a látkörünkbe. Ide csak azokat sorozzák, akik legalább egy szakmunkásképzőt elvégeztek, nem voltak még büntetve, de a részhalmazon belül talán minden tizedikünknek van érettségije, pedig ennek az elitnek az elitje vagyunk, tisztesnek kiválasztva negyvenen. Napirendünk szoros, délelőtt kiképzés, ebéd után fegyvertisztogatás, utána önképzés nevű órák, amelyeken készülünk az ünnepélyes eskütételre. Megtanulunk állni, lépni, menni, igazodni és feltakarni, ahogy kell. Hülyeségnek tartom az egészet, különösen a végcélt, amikor többszáz ember egyszerre lép, egyformán tartja a fegyvert, és mindez egy tribün magasából nézve rendkívül impozáns. Hogy közben komoly, meglett férfiak behúzzák a pocakjukat, kardot rántanak, és a dróton rángatott bábú merevségével mozognak. És a végtelenségig gyakoroljuk, automatizáljuk, amíg véletlenül sem akad olyan, aki ne ballal lépne ki induláskor, ne állna meg a szakaasz kiáltás után a második lépésben, amelynek csattanásával egyszerre hangzik az állj.

A takarításra, fegyvertisztításra, stokihajtogatásra szánt időt ki kell tölteni, aki gyorsan és célszerűen elvégzi a feladatot, abban hibát találnak, és kezdheti elölről. Megtanulunk lötyögni, azaz a rendelkezésre álló időt maradéktalanul kitölteni. Az élelmezés „jó és bőséges”, emiatt nem tárolhatunk, tartalékolhatunk semmiféle ennivalót, a büfében sem kapható semmi olyan, amivel rá lehetne pótolni, paradicsomszószos napokon húsz deka keksz vagy nápolyi az ebédem. A rajparancsnokaink öt hónappal idősebb katonák, májusiak, egycsillagos őrvezetők, ez az első rajuk, folyamatos nyomás alatt vannak, őket csesztetik, bármit művelnek az újoncok. És nagy az Isten állatkertje, némelyek abszolút nincsenek tisztában az együttélést elviselhetőbbé tevő szabályokkal, valamelyik bunkó az átizzadt kapcáját kiteríti a radiátorra száradni. Magázzuk a velünkkorú parancsnokainkat, nekünk tízünknek egy Tolnai nevű tanító jutott. Képesítés nélküli tanítóként dolgozott, fölfedezte a bevonulók papírjai között az enyémet, kérte, hogy az ő rajába tegyenek. Első nap hozza, mutatja, mit őriz a szekrényében, egy vaskos Didaktika című könyvet a tanítóképzők hallgatói számára, agyonnyúzva, aláhúzásokkal, befirkálásokkal, eddig ez volt a legkeményebb szigorlata a főiskolán, de túl van rajta. Én tanárképzőbe járok, eggyel magasabb fokozat, két évem megvan, nálunk a szaktárgyak kemények, ezeket a pedagógiai meg marxista tárgyakat másodlagosnak tekintjük. De nem nézik jó szemmel a bratyizásunkat, Tolnait leállítják, az első időben nincs helye az emberi szónak. Folyvást üvöltenek velünk, míg olyanra vetjük az ágyat, a szekrény ajtajával vasaljuk sarkosra, a stokit este meghajtani egyórás tortúra, a nappali ruházatunkat kell a négyszögletű kis hokedli lapjára rásimítani, minden darabot úgy hajtogatva, mintha pontosan négyzet alakú vászon és szövetdarabokat viselnénk, simára nyomjuk minden darab után a szekrényajtóval. Egyszer megmutatják, azután sokat gyakoroljuk, ha egy kicsit lazíthatunk, akkor a stokikon ülünk, beszélgetünk, ismerkedünk. A második nap reggelén valamitől vidám a társaság, a tizedes, jókedvű ő is valamiért, kérdezi, minek örülnek, talán annak, hogy ilyen közel még sosem voltak a leszereléshez?

Alig telik el tíz nap, bejön a riadó gyakorlása. Csak elüvölti a tisztes, második raj, razzia riadó, és három percen belül az udvaron sorakozunk teljes felszereléssel. Minden nap másik raj takarít, három-négy-ötször is föl kell rántani a fókával a hosszú folyosót, a körletet meg a vizes helyiségeket. Az esti a legmulatságosabb, mert hálóinget kaptunk éjszakai ruházatnak, alá tilos bármit felvenni, és a szoknyás alakok mélyen előrehajolva húzzák a fókát, és lengetik a férfiasságukat, rendkívül mulatságos. Egyik este pont a másik raj tart razzia riadót, szerencsétlenségükre éppen ők a sorosak a takarításban is, mire leszerelnek, elraknak mindent, elmegy az idő, a takarodó előtti utolsó percekben kapkodva mossák a követ. Oszkár, nagyképű pesti őrvezető, odajön hozzánk, és kiselőadást tart a bajtársiasságról. Ha mi összetartó társaság volnánk, akkor elvégeztük volna a takarítást a riadóztatottak helyett. Vonatokon dolgozott büfékben, pestiesen beszél, nyegle, lekezelő a modora. Szinte megszégyeníti az egész társaságot. Szinte belelovallja magát a sértegetésünkbe a nagy igazsága tudatában. Én válaszolok meg neki, nagy-nagy nyugalommal. Higgye el, mondom, mi sokkal pontosabban tudjuk és érezzük, mi a megterhelő számunkra, és hol van az elviselhetetlen határa, meg a szolidaritás is működik közöttünk. Most mind úgy gondoljuk, hogy annak kell elvégeznie a takarítást, akin a sora van. Ha a tisztesek ezt másképpen gondolják, akkor megtehetik, hogy azt a rajt békében hagyják, amelyiknek takarítania kell. És pontosan megérzik a többiek: szembeszegülő akaratunk azt fogalmazza meg az én szavaimmal, hogy a minket érintő kérdésekben igazunk lehet, a fölmosórongyot rángatók bólogatnak a legjobban. Mi csak jobban tudjuk, mit tartunk igazságosnak. A picike diadal, a ti és a mi pontos határainak kijelölése tekintéllyé, vezéregyéniséggé avat. A tisztesek se kedvelik Oszkárt, nagyképűnek és beképzeltnek tartják, mindenki tanúja a jelenetnek a lefekvést megelőző percekben.

Harcászat, sportpálya, menetelés, a testi erőt, kitartást kívánó feladatokban nem vagyok ügyes, de összeszorítom a fogam, egy szabály van: nem elsőnek kidőlni, nem utolsónak érkezni, mert azt megjegyzik. És bírom. Valahol benn vagyok a középmezőnyben, az aktívan sportolók magasan kitűnnek, a többség már elpuhult 20-21 éves korára, az akarat továbblendíti a lábat, pedig már a kapca egésze a talpam alatt van, fölfakadt a vízhólyag a sarkamon.

Szellemi képességekkel meg abszolút könnyű kitűnni itt. A tizedes, a szakaszparancsnok helyettese, próbára tesz. Állunk az oktatási négyzetben, a határőrizeti kiskáté legfontosabb ismerete, a fegyverhasználat szabályai következnek. Körülbelül még százszor magyarázzák, mindenkivel bemagoltatják úgy, hogy álmából ébresztve is darálni kell, mint egy imát. A legfontosabb határőrismeret, mert minden fegyverhasználatot vizsgálat követ, és ezt a zsinórmértéket alkalmazzák. Körülbelül féloldalnyi szöveg, négy pontban összefoglalva, ahogy emlékszem, a saját életünk védelmére, ha megtámadnak, illetve a ki- és befelé irányuló határsértések megakadályozására kell fegyvert használnunk. Meg kell előznie mindenkor felszólításnak és figyelmeztető lövésnek, csak azután adható le célzott lövés, de akkor is kerülni kell az emberélet kioltását. Figyeljenek, mondja a tizedes, és fejből, tagoltan fölmondja előttünk a jogi pontossággal megfogalmazott, egyértelműségre törekvő szöveget. Elsősorban megérteni akarom, logikusnak és érthetőnek kell lennie, hogy a primitívebb emberek számára is segítséget nyújtson a döntésben. Mennyit kotolhattak rajta jogászok és pedagógusok, amíg eljutottak ehhez a letisztult egyértelműséghez. A jó és pontos megfogalmazásokat mindig is értékeltem. A tizedes bedobja, nem először tanítja, a jól ismert trükköt, na ki tudná elmondani? Udvarias röhögcsélés, vicces a parancsnokunk. A demonstráció következő eleme, az elismerten legjobb képességű határőr felszólítása, hogy mondja el, mire emlékszik belőle. Magam lepődöm meg a legjobban, emlékezetem hibátlanul elődobja a szöveget, a tizedes meg a többiek arcán hitetlenkedés. Utána egy szóhasználatomat kijavítja, nem az emberélet kioltását kell elkerülni, hanem az emberi életét. Az enyém jobb, de itt nem vitatkozunk.

Következik: 7. Mindennek vizsga a vége