Volt még egy szellemi vetélkedő századszinten, mindenki bezsúfolódik a kultúrszobába, a századkisztitkár szervezte, a tisztek is beülnek közönségnek, először sima kieséses rendszerben mindenki kitölt egy tesztlapot, általános műveltségi kérdések, a legjobb tíz mérkőzik tovább szóban. Természetesen benn vagyok a tízben, és olyan elegánsan versenyzek, hogy az egész közönség nekem szurkol. Amikor gyorsaságra megy a jelentkezés, sosem vagyok első, de a hibás megoldások után nekem marad fönn a kezem, és bemondom a helyes választ. Annyira nagyvonalú vagyok, hogy a végén, a pontok összeszámolásánál kiderül, hogy ugyan egyetlen ponttal lemaradva, de második lettem. A diadal az enyém mégis.

Rászokom a kezem zsebben tartására, tiltják, ugorjon ki a zsebéből, katona, üvöltik a tisztesek, s éppen azért, mert tilos, nagyon kellemes. Jelzi az ember státusát, hogy megengedheti magának, és egyre ritkábban üvöltenek vele ilyen apró szabálytalanságokért.

Minden századnak van sorállományú függetlenített kisztitkára, meg a zászlóaljnak külön. Ő Gáspár szakaszvezető, és őt tegezhetjük. Szabadkimenője és szabad időbeosztása van, akkor és oda megy, ahová akar, részt vesz a parancsnoki értekezleteken a demokratizmus jegyében, képviseli ott az érdekeinket. Egy közülünk, észlelhetetlen magasságban. Század- meg állománygyűléseken fölszólal, hozzá bárki fordulhat panasszal, aki becsületesen teljesíti a kötelességét, azt nem érheti semmiféle hátrány, partnerei vagyunk parancsnokainknak, a szigor és a fegyelem a hadseregben munkaeszköz, nem ellenünk, hanem értünk van, ha igazságos. Népművelő civilben, rokonszenves megjelenés, meleg bariton hang. Mindig lelkesen megtapsoljuk a hozzászólásait, de még a legbutábbnak sem jut eszébe panaszra menni hozzá. Van még a politikai tisztek rendszere, ők is érdekvédelemmel foglalkoznak, négyszemközti beszélgetéseken ismerkednek velünk, jegyzetelnek, feljegyzéseket készítenek. Gáspár nős, hétvégeken eltűnik, és kiváló érzékkel egyensúlyoz a hivatásos katonák meg a sorállomány között, a semmitmondás frázisaival szívhez szólóan bánik, mindenki tiszteli, szereti, elfogadja. Három-négy hónapja van vissza, és széltében-hosszában az a közvélemény, hogy én vagyok a kiszemelt utódja. Természetesen titkos és demokratikus választás eredménye minden kisztitkár független pozíciója, de mindig azt választja a legénység, akit a tisztek kiszemeltek. Gáspárt is megválasztjuk az utolsó időszakára egyhangúan, illetve egy ellenszavazat van, azt én kaptam, és éppen tőle.

Nekünk egy hónappal hosszabb a kiképzés, tisztesek leszünk, egy kis lélektan, pedagógia, módszertan, hogy a ránkbízott rajjal szakszerűen tudjunk majd bánni. Itt fölgyorsul a karrierem, tisztek tartják a képzéseket, én ki tudok állni a többiek elé elfogódottság nélkül, a többségnek ez is kín, írásvetítős bemutatókat tartok, jól csinálom, nagy kedvvel, a tisztek válláról sok feladatot leveszek. Kikezdhetetlen már a tekintélyem.

Vizsga zárja a tisztesképzést. A zászlóalj politikai tisztje nagyon vakarja a fejét, jóindulatú, fegyelmezett, de sötét társaság a miénk. Próbavizsgát tart, hárman-négyen jelentkezünk a kérdésekre, ez nagy lebőgés lesz. Nyilvános vizsga valamelyik kerületi főtiszt jelenlétében. Az a terve, hogy mindenkivel bemagoltat két választ, és a vizsgáig begyakoroljuk, mint egy koreográfiát. Mindenki jelentkezik minden kérdésre, ő meg tudja, hogy kit kell szólítania. Egyetlen tévedés, egy homokszem a gépezetben, és bukik az egész. Az én javaslatom finomít a játékon, mindenki ugyanúgy bemagol két jó választ, mindenki jelentkezik minden kérdés után, aki tudja a választ, jobbal, aki nem, ballal. Megtetszik neki az ötlet, és a főpróba is sikerül, a behívott tiszt kolléga sem veszi észre a csalást, amíg be nem avatjuk. Ez a társaságnak is önbizalmat ad.

A vizsga pörgősen megy, a főhadnagy irkálja sorra a nevek mellé az ötösöket, Bárky őrnagy feszesen ül a katedrán mellette, formális minden, lassan eltelik az egy óra, amikor befejezésképpen az őrnagy is föltesz egy kérdést, valami neveléselméleti hülyeséget a fegyelmezés vagy a jutalmazás témakörében. A főhadnagy engem szólít, és valamit sugdos a följebbvalónak, bizonyára rólam informálja. Én meg nyomom a sódert, mondom a közhelyeket, tanárképzős vizsgák gyakorlottsága van mögöttem, a szakmai duma fél siker. És valahol elszabadul a pokol. Belép a történetbe az irracionális, a kiszámíthatatlan.

Röviden lezárja az őrnagy a vizsgafolyamatot, kimegy mindenki, én maradjak. Még mindig nincs veszélyérzetem. Beülök az első padba, az őrnagy fölidézi a szavaimat, illetve egy mondatomat, hogy én nevelési kérdésekben, elsősorban abban, hogy nevelhető-e az ember, idealista vagyok. Tudom-e mit jelent az idealista világnézet? Ránézek a főhadnagyra, ő sem érzékel veszélyt. Bátorít a szemével, csak mondjam, kidumálom én, ha valami félreértés volna itt. Mondok valami olyasmit, hogy a Népszabadság vezércikkeiben is leírják az idealista szót, nem csak világnézeti értelemben használatos, hanem abban is, hogy hitet jelent, bizalmat… A főhadnagy szemében ekkor meglátom a veszélyt, ő most döbbent rá, az okos vagy okoskodó válaszom után, hogy itt és most be vagyok kerítve. Szinte nyomozói, rövid válaszokat követelő, célzott kérdések: állítottam-e, hogy az idealizmus a világnézetem? Ismerem-e az idealista filozófusokat? Milyen irányú a nemi érdeklődésem? Rövid és egyértelmű válaszokat kérek, mondja, amikor még egyszer nekirugaszkodnék az idealizmus-materializmus kérdésének. Kaptam-e vallásos nevelést? Kivel szoktam beszélgetni ezekről a kérdésekről? Hihetetlen, gondolom, 1976-ot írunk, mit akar ez az ember?

És van még egy forduló, a századparancsnokom meg még néhány ismerős tiszt előtt, behívnak, valószínű próbáltak beszélni az érdekemben az őrnaggyal, kapok még egy esélyt. Itt már bizonyítás folyik, csak az őrnagy kérdez, mi nem tekintjük ellenségnek a más világnézetet vallókat… Mit szokott olvasni? Ki a kedvenc szerzője? Ismer-e tiltott könyveket? Már magam alatt vágom a fát az őszinte válaszaimmal. Sokat töprengtem a későbbiekben, hol rontottam el. Mennyiben vagyok hibás? Ha behódolok, tagadok, hitet teszek a szocializmus értékei és világnézete mellett, akkor hazugságon fog, sötétlelkű cinikussá fest, aki eltitkolja igazi valóját. Igazi csapdahelyzet volt.

Utána elbeszélget velem Gáspár, inkább panaszkodik, hogy micsoda zavart kevertem, nekik föl kellett volna figyelniük a közéjük került idegen elemre. Mi a fenét mondtam ennek az őrültnek? Hát, kiderült rólam, hogy idealista vagyok, megbízhatatlan. Abszurd, mert Gáspár nem röhög egy egészségeset, és nem vág hátba, hogy ne marháskodj már öregem, hanem komoly elmélyültséggel valószínűleg azt mérlegeli, hogyan határolódhat el tőlem. A főhadnagy fordult egy nagyot, ő is elbeszélget velem, kifejti, hogy ismeretei szerint a jelenlegi vallásfilozófiai irányzatok közül én a neotomizmust képviselem a nézeteimmel. Végül a századparancsnok behívat az irodájába. Egy emberi hang. Erre elfelejtettük fölkészíteni magukat. Pontosabban magát. Ekkor elbőgöm magam. Nem én bolondultam meg, a normalitás szemszögéből is nézhetők az események, a szolgálati viszonyok, az alá- és fölérendeltség rendszerében egyszerűen nem tudtak megmenteni. Az őrnagy a vizsgabizottság elnöke, ő dönt egyszemélyben.

Máig nem tudom, hatalmi harc zajlott-e a politikai vonalon belül a kemények és az engedékenyek között, a kerület és a kiképző laktanya között volt-e valami eldöntetlen konfliktus, ami az én személyemen csattant össze. Abból a nézőpontból, ahol én álltam, a személyes felelősség, az önsorsrontás tűnt a lehetséges magyarázatnak. Hogy akkora lett az önérzetem attól, hogy sikerült kiemelkednem ebből a tömegből, hogy elismert személyiség lettem, ez az öntudat vitt odáig, ahol már elveszti az ember sikereitől elvakulva a mértéktartását, és ezzel fölingerli a más körökből érkezőt. Sokáig abban a hitben éltem: személyiségemben, habitusomban van egy olyan vonás, ami felingerli a buta, korlátolt, ám hatalommal rendelkező embereket. Veszélyes az a magatartásmodell, a szellemi szabadság, amelyet képviselek. Többször megpróbáltam megírni ezt az eseményét az életemnek, sorsfordulatnak, jelképes eseménynek beállítva a konfliktust, de sosem voltam elégedett az eredménnyel, a szerkesztők hozzáállása a megszületett írásműhöz szintén visszaigazolta a kétségeket. A rendszerváltás táján, új lendülettel, mint a meghaladott hazugságok leleplezését írtam meg, szembesültem én is a Kádár-kor egyensúlyteremtő szándékaival, amelyben a sztálinista szélsőségek és a liberális világeszmék képviselői egyforma jogokkal jelen vannak a napi politika alakításában, és a szerencsejátékok találati pontosságához igazodik, ki üti meg a főnyereményt, és kit közösítenek ki a társadalomból. Mind a gyors emelkedésem, mind a hirtelen zuhanásom a rendszer politikai lényegéből, gyanakvásából, hazudozásából fakad. De ez sem volt általános igazság, a katonai szolgálat előtt és után, mindig, folyamatosan tanítottam, iskolákban dolgoztam, többszáz emberrel voltam olyan kapcsolatban, amelyben hatalmi erőviszonyok fölvonultathatók, és sosem alakult ki ehhez hasonló konfliktus körülöttem.

Követlezik: 8. Napirend